Kovács, Buttiglione és az Európai Parlament

Kevesebbet nyilatkoznék újságíróknak, főleg nem a rosszindulatúaknak – vonta le az egyik tanulságot a Die Welt kérdésére, már visszalépése után, a nemtelenül támadott és aljasul meghurcolt Rocco Buttiglione, Olaszország korábbi biztosjelöltje. Vajon a visszalépéssel lényegében lezárult az ügy, vagy csak most kezdődik? Egy erőszakos kisebbség egyszeri csínyéről van szó, vagy Buttiglione visszaléptetésével tartós értékvita, sőt heves kultúrharc nyitányához érkeztünk? Kultúrharc: megismétlődik-e a XIX. századi nagy összecsapás? Megtalálja-e az egyház a helyét a mai világban, vagy a keresztényeknek folyamatosan küzdeniük kell, hogy a társadalom életének szereplői legyenek? Ezekre a kérdésekre a jövő adja meg a választ.
Buttiglione minden keresztény politikus számára magasra tette a mércét. Neve az értékekhez való ragaszkodás szimbóluma, azé a határozott kiállásé, amely akkor is elvi alapokra helyezkedik, amikor a „lapítás”, az ügyes semmitmondás pillanatnyi haszonnal kecsegtet. Kevesen hisznek az elvszerűség hatékonyságában. Kritikusai szerint Buttiglione, ha ügyesebben fogalmaz, már biztos lenne, s többet tehetne elvei gyakorlati megvalósításáért, az alapító atyák gondolataira épülő Európáért, mint így. A világot azonban nem miniszteri székekből szokták megváltoztatni. Európa arculatára inkább hatott Szent Ferenc, mint a korabeli – ma már nevük sincs – hatalmasságok.
Aki a történtek után példaképnek tekinti őt, most nehéz helyzetbe kerül: elfogadhatja-e azt, hogy a Buttiglionét támadó liberálisok, szocialisták, egyes homoszexuális szervezetek diadalmaskodjanak? Hiszen az összefonódás veszélye miatt támadott holland biztosjelölt a helyén maradt, a szakmailag-emberileg megbukott Kovács pedig pótvizsgázhat. Buttiglione azonban visszalépett. Az első reakció az elutasítás: ilyen méltánytalanságot nem lehet elfogadni. Nemmel kell szavazni erre a bekovácsozott, de Buttiglione-mentesített bizottságra. Megdöbbentő volt viszont, hogy maga az érintett, Rocco Buttiglione üzent az európai néppárti frakciónak, arra kérve a képviselőket, hogy támogassák a nélküle megalakuló Barroso-bizottságot.
Nem a veszíteni tudni kell sajátos sportszerűségéről van szó. Buttiglione ugyanúgy biztosjelölt maradhatott volna, mint Kovács, ha maga nem mond le. Olaszország aligha jelölt volna a helyébe mást. Miért lépett vissza? Ha kitart, és egy vékony többség támogatásával végül biztos lesz, a Barroso-bizottság nemtelen erők céltáblájává vált volna. Az unió nem a munkahelyteremtésről, a tudás társadalmának kiépítéséről szólna, hanem állandó homoszexuális fesztivál képét öltené.
Ha Kovács képes lesz elvégezni a munkát, kihúzhatja az öt évet. Ha gyengécske lesz a teljesítménye, akkor távoznia kell. Kovács a viták kapcsán híres vagy inkább hírhedt lett: nem volt még példa arra, hogy aki megbukott egy meghallgatáson, átnyergelt volna másik területre. Kovács nem ér annyit, hogy miatta az egész Európai Bizottság megalakulását akadályozzák. Ezért fogja az Európai Néppárt nagy többsége megfogadni Buttiglione kérését, és igennel szavaz a bizottságra.
A Kovács-ügy túlmutat önmagán. A háttérben a Gyurcsány-ügy van. Kovács esetleges újabb gyengélkedése esetén még inkább az lesz. Ennek egyik eleme, hogy Gyurcsány nem volt képes megérteni, hogy vissza kellene hívnia a leszerepelt külügyért. Buttiglione tudta, hogy nem ő a fontos, hanem az Európai Unió érdeke. A lettek is levonták a megfelelő következtetést. A magyarok nem. A hollandok sem, vetheti közbe valaki, s joggal. Gyurcsány nem követett el semmi jogtalanságot, csak (vissza)élt a lehetőséggel. A másik elem, hogy letagadta azt, hogy Kovács visszahívását kérték tőle, azonban komoly kárt okoz mind neki, mind Magyarországnak. Eddig csak Kovácsnak volt bírósági papírja arról, hogy hazudós, most az Európai Unió vezetése ezt Gyurcsányról is tudja. A miniszterelnök ugyanis azt tagadta le, amit Brüsszelben a verebek is csiripelnek, s amit a Frankfurter Allgemeine Zeitung is megírt. Ráadásul, függetlenül attól, hogy Barroso mit írt, és mit mondott neki, a bizottsági meghallgatás eredményét összefoglaló levél önmagában felkérés Kovács visszahívására. A magyar szocialisták kormánya – minden magyar szégyenére – megbukott együttműködési készségből és igazmondásból. Nem jó belépő.
Mindezek a viták azonban elülnek majd. Előttünk marad viszont a Buttiglione-ügy a maga egészében. Van-e helye, van-e lehetősége egy kereszténynek arra, hogy megalkuvások nélkül részese legyen a közéletnek? A Buttiglione-ügy után mintha nemmel kellene felelnünk. Ez azonban elfogadhatatlan. Pedig sokan vannak, akik erre a teljes kiszorításra játszanak. Nehézségekbe ütközött már az is, hogy a szlovák katolikus Zaborska asszony elfoglalhassa az Európai Parlament nőbizottságának elnöki székét, mert közismerten házasságpárti és abortuszellenes. Már a Zaborska-ügy is arra hívta fel a figyelmet, hogy a hitvalló embereknek a kizárása tudatos célja egyes csoportoknak. Mintha Voltaire mai hívei már nem az egyházra mint intézményre gondolva sorakoznának fel a „Tiporjátok el a gyalázatost!” jelszó alatt, hanem eltipró haragjukat a keresztények értékeire és ezen értékek képviselőire irányítanák. Ez pedig előrevetíti a XXI. századi kultúrharc lehetőségét, sőt szükségességét. Az Egyesült Államokban már megkezdődött ez a folyamat. Biztató, hogy Bush elnök újraválasztását elsősorban annak köszönhette, hogy kiállt az amerikai és európai liberális sajtó által oly hevesen támadott értékek mellett. Bush sikere mutatja: a liberális média sem mindenható.
Nemsokára itthon is lesz összecsapás, amelyben a kormány közeli liberális sajtó szokás szerint értéktagadásra ösztönöz. A decemberi népszavazás két igenje ugyanis szolidaritás a betegekkel és a határon túliakkal. Az összefogás és a szeretet jelzése. A „nem” szavazat mindezek tagadása. Kövessük Buttiglione példáját, és ragaszkodjunk értékeinkhez!

A szerző az Európai Parlament néppárti képviselője