Megtartani az erdélyi hazát

Talán nem illik fogadatlan prókátorként megszólalni egy olyan közösség belső vitájában, amelynek nem vagyok a tagja. De ahogy a szülő, a jó barát kéretlenül is beleszól a hozzá közel állók életébe, az erdélyi magyarság drámai órájában kötelességemnek érzem, hogy elküldjek egy figyelmeztetést. Nagyon félek, hogy a magyar nemzetben meglévő önpusztító hajlam felülkerekedik, és végzetes csapást mér Erdély, egész Románia magyar közösségére.
Annak a kormánynak voltam a külügyminisztere, amelynek elnöke meghirdette, hogy politikájában sosem fogja szem elől téveszteni a magyar nemzet egészének, mind a 15 milliónak az érdekeit. Magam is ebben a szellemben működtem miniszterként, majd ellenzéki képviselőként, azt követően pedig a magyar állam nagyköveteként a világ vezető hatalmánál. Ezért merek most állást foglalni a novemberi romániai választások ügyében.
„A magyar parlamenti képviselet olyan fontos kérdés, amely minden áldozatot megérdemel”, mondta Tőkés László 2004. október 26-án. Én mindig ezen a véleményen voltam. Történelmi ismereteim és politikai tapasztalataim azt mondatják velem, hogy egy nemzeti kisebbség annál eredményesebben tud politizálni, minél nagyobb erőt képvisel a választásokon és ebből kifolyólag a parlamentben. Ezért célszerű, ha egyetlen pártba tömörül – ahogy ezt teszik a finnországi svédek, az olaszországi osztrákok, a spanyolországi katalánok és így tovább. És így teszik pár éve a szlovákiai magyarok, és sajnos nem így teszik a délvidéki és kárpátaljai magyarok – siralmas következményekkel. A nemzeti kisebbségek pártjainak ezért szervezetükön belül kell biztosítaniuk a vélemények sokszínűségét, a pluralizmust. Ez nem könnyű dolog, nagy felelősséget ró elsősorban a vezetésre, de a tagságra is. Amennyire én látom, az RMDSZ vezetése nem állt feladata magaslatán, nem biztosított kellő teret a belső viták számára, nem tudta sikerrel integrálni a különféle irányzatokat. Személyesen tapasztaltam, hogy az elmúlt években sok értékes magyar ember elégedetlensége következtében oda jutott, hogy nem kívánt élni választójogával. De elmarasztalhatók azok is, akik a viták nyomán külön politikai szervezetet hoztak létre, s ezzel tudatosan veszélybe hozták a romániai magyarság parlamenti képviseletét. Nem hasonlítható ez össze az MDF tragikusan végződő 1996-os kettéválásával, mert abba noha mindkét szárny belerokkant, de maradt a magyarságnak, vagy ha úgy tetszik, a jobboldalnak megfelelő képviselete. Viszont parlamenti képviselet nélkül a romániai magyar közösség politikai súlya, érdekérvényesítő képessége radikálisan lecsökkenne. Ráadásul akkor történne mindez, amikor e közösség egységes kiállása esetén könnyen a politikai mérleg nyelve lehetne, mert várhatólag egyetlen párt sem fogja megszerezni az abszolút többséget. Aki mellé állna a magyar párt, az alakíthatna kormányt. A spanyolországi katalánok a diktatúra bukása után így, a politikai szövetségeseket váltogatva, a többséghez nélkülözhetetlenné válva erősítették népüket, tartományukat, gazdaságukat, amíg a mai, irigylésre méltó szintre jutottak. Egy ilyen kedvező helyzetet elmulasztani mindig bűn, de félő, hogy ha most az RMDSZ kiesik a bukaresti parlamentből, a felelősség körüli viták úgy el fogják mérgesíteni a magyarok egymás közti viszonyát, hogy az egység később sem fog helyreállni, s ezzel a magyar közösség végleg kiesik a romániai politikai életből. Ez pedig megpecsételi sorsát.
Mindkét oldal érveiben sok az igazság. Mindkét oldal kész, a maga igaza felől meggyőződve, kockáztatni az erdélyi magyarság egész jövőjét. Fiat iustitia et pereat communitas? Nagyon sajnálom, hogy nem mutatott egymás felfogása iránt több tiszteletet, nagyobb megértést, több kompromisszumkészséget a két oldal. Az utolsó közvetítési kísérlet így reménytelen volt. Most már csak egy kiút van, ha a magyar választók bölcsebbek, mint a politikusok, ha a választók félreteszik fenntartásaikat, a jogos panaszokat és sérelmeket, és mégis elmennek választani. Ha elmennek tömegesen, és a magyar jelöltre, az egyetlen magyar pártra szavaznak, akár fogcsikorgatva, akkor meg lehet menteni a magyar képviseletet. Ezzel nem egyéneket, esetleg a bizalomra rá nem szolgált személyeket jutalmaznának, hanem saját magyar közösségük jövőjét biztosítanák. Most már nincs idő, hogy a belső vitákat eldöntsék, de egy sikeres választási szereplés után ezt meg kell tenni. Nemzeti felelősségérzettel, nagyvonalúsággal az irányzatoknak ki kell egyezniük egymással. Erre jó alapot kínál az RMDSZ és a polgári szövetség programja, hiszen mindkettőben központi helyet foglal el az autonómia, az önkormányzatiság igénye.
A magyarországi politikai erőket is komoly felelősség terheli a kialakult vészhelyzetért. Most itthon is szembe kellene nézni ezzel, és egységesen biztatni kellene a magyar választókat a szavazásra. A választások után pedig segíteni kell a sebek gyógyítását, a megegyezést, mert csak ebben az esetben lesz esély a nagy feladat megvalósítására: az erdélyi hazát megtartani az utódok számára.

A szerző az Antall-kormány külügyminisztere, egyetemi docens