Trianoni porcelán

Sokakban bizonytalan érzés támadt, amikor a Magyarok Világszövetsége Patrubány Miklóst választotta elnökévé. Ez az előérzet az utóbbi napokban kapott világos magyarázatot azáltal, hogy anyaországi vezető aligha bátorkodott volna ekkora érzelmi megrázkódtatást előidézni. De Patrubány Miklós talán jobban tudja nálunk, hogy mi mindent bírhatnak még ki a határokon túl. A sokkterápia régóta várt nagy eredményekkel is járhat, ugyanakkor a tisztábban látás terhével is megver bennünket. A népszavazás után kétségkívül tudni fogjuk, hányan élnek közöttünk, akiktől közösségként a legelemibb együttérzésre sem számíthatunk. Az adott helyzetre émelygéssel reagálnak a határokon belül is mindazok, akik az egységes magyar nemzet tagjának tudják magukat. Ezt a folyamatot értelmezi úgy (némi eufémizmussal) Gyurcsány Ferenc, hogy a népszavazás az eddiginél is jobban megosztja majd a magyar társadalmat. Félő azonban, hogy a határokon túl, az igen és a nem visszhangja között tragikus lehet a különbség. Pedig fizikailag most nem fog meghalni senki. Haja szála sem görbül a kirekesztettnek és a kirekesztőnek.
A kártétel játszva elkerülhető volna, hiszen egyedül a parlamenttől függ az igen szavazat tényleges tartalma, és az anyagi következmények nagyságrendje. A helyzet kulcsa azonban a baloldal kezében van, amely a nemzeti sorskérdések iránt mindeddig bámulatos érzéketlenséget mutatott. Sovány vigasz, hogy értékvaksága gyakran ölt egyetemes dimenziót. A magyar külügy új vezetője legutóbb minden köntörfalazás nélkül foglalt állást Tibet ellenében, holott egy diplomata elkerülhette volna, hogy megbotránkoztassa azokat, akiknek még számít egy nép és egy ősi kultúra elpusztítása. Ráadásul Európa, az emberi jogok szülőföldje nem kívánja tőlünk, hogy mi tisztogassunk minden mocskos katonacsizmát. Sokáig emlékezhetünk majd a megbántott tibeti főpap különös mondására: az elefántnak vannak nagy fogai, amelyeket mutogat, és vannak kicsi fogai, amelyekkel eszik. A mi vak baloldali elefántunk, amely Kun Bélától napjainkig imbolygott e kényes terepen, most is beérhette volna azzal, hogy nagy fogaival átrendezi utolsó herendi készletünket. De ő többre érzett hivatást. Nyilatkozatait nem értelmezhetjük másként, minthogy újabban az összetartozás érzésének felőrlésére törekszik kicsiny fogaival. Nem érti, miért van szüksége egy népnek a történelem ismeretére, miért nem örül, ha fogy a népessége. Az EU-csatlakozás másnapján lebontatta Hegyeshalomnál a magyar állam szimbólumait, abbéli félreértése jeleként, hogy ezt a kényes „problémát” sikerült megoldania.
Jól megtanultuk a történelmi leckét, hogy „aki emberségből gyenge, magyarságból sem lehet erős”. A fordítottját is érdemes bevésnünk, mert a lokális – ha nem számolunk néhány árokkal és fallal – ma már azonos az univerzálissal. A szolidaritás hiánya olykor embertelenül hat, hiszen még az állatvilágban sem egészen ismeretlen az összetartozás érzése. Ezért volt megrázó, hogy a kormányzati kommunikáció eleinte bárdolatlanul, minden empátiát nélkülözve, hamis tények és légből kapott érvek szánalmas keverékével kísérletezett. Gyurcsány Ferenc előbb a teljes tagadás alapjaira helyezkedett, majd Krasznahorka büszke vára utolsó kapitányának szerepébe tornázta magát, aki csupán a védősereg helyben maradásán töri a fejét. Az elmúlt napok eseményei, minden erőlködése dacára, kártyavárként söpörték el mindazt, amit „a tizenötmillió magyar iránt felelősséget érző”, nemzetileg középre helyezkedő Gyurcsány-kormány próbált elhitetni magáról. A politikai önsorsrontás lélektanában járatlanok csodálkozva keresik a nemleges döntés értelmét. Itt volt a kiváló alkalom annak igazolására, hogy valóban egy új szociáldemokrata párt van születőben, amelynek nincs köze elődei egyik fő bűnéhez. Ehelyett önként átengedték riválisuknak az ország szívét, beérve néhány zuggal, ahol csak a félelem fészkel. Ünnepélyes a beismerés: sajnos megint füllentettünk. Két lehetősége van a kormányzatnak: vagy módosítja politikáját (az emberekben rejlő alantas vonások erősítése helyett szilárdabb alapot keres), vagy óriási türelemmel kivárja, míg a nemzeti érzés elmúlása átrendezi számára a terepet.
A határokon túlra csak azt üzenhetjük, hogy a törés nem a trianoni határ két oldalán élők között húzódik, hanem azok között, akik lélekben is tagjai ennek a nemzetnek, és azok között, akik csupán egy államnemzet részei. Az állampolgárság olyan papír, amelyet a főváros piacaiért harcoló afgán és belorusz bevándorlók (hogy az alfabetikus rendnél maradjunk) szintén megszerezhetnek. Éppen ezért kérem mindazoktól, akik határokon innen vagy túl, de az árok igenlő oldalán élnek, hogy józan mérlegeléssel űzzék ki a haragot vagy undort a szívükből. Hiszen kinek jutna eszébe neheztelni azokra, akik nem juthattak el a hit ajándékáig? Kölcsey azt írja, hogy „van bennünk bizonyos érzelem, melyet religiói érzelemnek nevezhetnénk, mely szintúgy, mint a szépnek érzete, különböző emberekben különböző mértékkel találkozik… a vallástalan úgy áll ezen tekintetben a vallásoshoz képest, mint a poétikai szellem nélkül született grammatikus a maga Homérjához… Az tehát, ami a vallástalannak felvilágosodásul tulajdoníttatik, éppen úgy csonkaság, mint csonkaság a szépet érezni nem tudni.” Így áll ez a nemzeti közösség érzésével is. A nemmel szavazók azonban nem csak a saját sorsukról döntenek. Csonkaságuk csonkít.
Mégsem képzelhetjük úgy, hogy a magyarság eszményei elvben sem tartozhatnak a mai baloldalhoz. Ha a kormányzat nem változtat legutóbbi álláspontján, pártjai el fogják veszíteni ezt a népszavazást. Mert jóval többen hallgatnak majd a szívükre, mint ahányan önmagában a Fideszre hallgatnának. Az alábbi felhívás tervezetét eredetileg aláírásgyűjtés céljából fogalmaztam 2004. november 10-én. A politika mozgásba lendültével azonban néhány ponton meghaladták az események. De többek között hajdani baráti köröm utolsó baloldali tagja, akivel még tudunk egy levegőt szívni, aki emberi tisztességéről ugyanúgy ismert Debrecenben, mint politikai elfogultságáról, biztosított aláírásáról. Van tehát remény, lélekben lehet még csatlakozni, mert történelmi döntés előtt állunk.
A soron következő népszavazás tétje nem a kettős állampolgárság, hanem a magyar nemzet (mint közösség) jövője, melyet nem veszélyeztethet a pártpolitikai szembenállás. Ezért a magyar politikai élet döntéshozóit az alábbiakra kérjük: 1. hagyjanak fel a határokon túl traumát keltő nyilatkozataikkal; 2. még a népszavazás előtt állapodjanak meg, mi az, amit a Magyar Köztársaság jelenleg vállalhat, és jelentsék ki, melyek azok az anyagi természetű terhek, amelyeket nem vállalhat; ennek alapján: 3. haladéktalanul határozzák meg a kettős állampolgárságnak a jelenlegi parlamenti többség által is támogatható konkrét tartalmát; 4. az európai és környező országok mintájára juttassanak magyar útlevelet az azt igénylő magyaroknak; 5. törekedjenek olyan szimbolikus gesztusok gyakorlására, amelyek az egységet szolgálják; 6. a döntéssel járó felelősséget hangsúlyozva szólítsák fel híveiket igen szavazatra.
A Magyar Köztársaság sem filléres számítgatásokra, sem a kisebbségeket nyomorító békeszerződések (nem létező) pontjaira hivatkozva nem közösítheti ki azokat a határokon túli magyarokat, akik három generáció óta minden nyomorúságukat annak köszönhetik, hogy hozzánk tartoznak.

A szerző könyvtárigazgató,
Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára