Váltás a stratégiai gondolkodásban

Rövid két hónapon belül három esemény gyakorolt a magyar politikai életre döntő befolyást. A magyarországi kormányváltás, Brüsszel döntése Törökország csatlakozási tárgyalásainak megkezdéséről és az elnökválasztás az Amerikai Egyesült Államokban. Van-e egymáshoz közük?
Politikai és nemzetközi szakértők napjainkról mint a kétpólusú világrend felbomlását követő, illetve a hidegháború utáni világról beszélnek. A jelenlegi helyzet megítélésében két markáns vélemény mutatkozik. Az egyik szerint az USA egyedül uralja a globális világot, a másik megközelítés éppen ellenkezőleg, több nagyhatalom globális egyensúlyán alapuló világrend kialakulását vetíti előre.
Talán kevesebb figyelmet kap az a tény, hogy az, ami 1989–90-ben megroggyant, az a jaltai rendszer – vagy ami jobban kifejezi ennek lényegét – a „kooperatív globális biztonság paradigmája” (cooperative global security paradigm – CGSP). Ezt a nemzetközi biztonsági rendszert Franklin Delano Roosevelt teremtette meg 1941–45 között Woodrow Wilson elképzelésének nyomdokain haladva. Mit jelentett ez? Kissé leegyszerűsítve, de a lényegét tekintve két világhatalom (USA–SZU) közötti együttműködést. Az ENSZ és annak Biztonsági Tanácsa csak a két világhatalom egyezsége és megegyezéseinek sorozata alapján működött. Erre épült az egész nemzetközi szervezetrendszer. Valójában ez a világ hatalmi felosztását jelentette. Egyfajta kettős (kollegiális) hatalom uralkodott a világ felett. Az államoknak, népeknek, nemzeteknek nem volt más választási lehetőségük, mint az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió érdekköréhez igazodni, hatalmi befolyási övezetükbe besorolni.
Az USA és a SZU kollegiális világuralmát a mennyiség hatalma és a geopolitikai elhelyezkedésük alapozta meg. A mennyiséget a néptömegeik nagysága, az ipari termelés addig nem látott boomja, a természeti erőforrások túlnyomó többségének birtoklása jelentette. A geopolitikai elhelyezkedés – mint arra Brzezinski is ráérzett – az észak-amerikai és az eurázsiai kontinens viszonyában mutatkozik meg. Vagyis az USA az eurázsiai kontinensen az utóbbi két évszázadban a hatalmi és politikai viszonyok tekintetében uralkodó Párizs– Berlin–Varsó–Moszkva tengely mentén határozta meg politikáját és Moszkva mellett tette le a voksát, zárójelbe téve Párizst, Berlint és Varsót.
Ezek a tényezők az elmúlt évtizedekben alapvetően átrendeződtek. A globális demográfiai robbanás végképp átalakította a népességi erőviszonyokat a fejlődő országok javára. Ma már Pakisztánnak több lakosa van, mint Oroszországnak. Az információáramlás globálissá válása, a média országhatárokon átívelő véleményformáló hatalma megrengette az eddigi ideológiai monopóliumokat. Az utóbbi évtizedek elképesztő technológiai fejlődése azt jelentette, hogy az eddigi mennyiségi tömegtermelést egyre inkább felváltotta a magas minőségű, nagy tudástartalmat hordozó termékek és technológiák megjelenése, amelyek viszont csillagászati összegekbe kerülnek. Ma egy lopakodó vadászgép ára több száz hajdani bombázógép árával egyenlő. Ezen technológiák és termékek előteremtésére már egy állam – legyen az akár az USA – költségvetése nem elegendő. Ezért ennek hordozóivá az ipari és pénzügyi transz-, illetőleg multinacionális vállalati és banki együttműködések válnak, kihúzva a gazdasági talajt az eddigi nemzetközi biztonságot garantáló hatalmak lába alól.
Geopolitikai tekintetben az eurázsiai kontinensen történt a változás. Az eddigi Párizs–Berlin–Varsó–Moszkva tengelyt felváltja a régi-új Párizs–Berlin (Bécs)– Isztambul (Ankara) –Teherán hatalmi tengely. Dél- és Kelet-Ázsia, Peking és Delhi felemelkedése szintén ezt erősíti. Ez a súlypont-átrendeződés – mint az eltelt évszázadokban, évezredekben – konfliktusokat, háborúkat vagy akár szövetségeket is eredményezhet. Vagyis azt jelenti, hogy az eddigiekkel szemben a hatalmi, politikai és gazdasági folyamatok az Európa–Közel-kelet–Dél-Ázsia övezetben zajlanak.
Amit ma globalizációnak neveznek, nem más, mint a roosevelti nemzetközi biztonsági rendszer bomlásterméke. Ez a bomlás értelemszerűen a biztonság csökkenését jelenti. Azaz a globális környezetszennyezést, a kábítószerkartellek világméretű hálózatait, a terrorizmus terjedését, az erkölcs relativizálódását és hanyatlását, bűnözés terjedését stb. A 90-es évektől az Egyesült Államok egyedül akarta fenntartani ezt a roosevelti koncepciót. Megpróbált a bomlási folyamatokkal, azaz a globalizációval szembeszállni és fenntartani a status quót. Azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok egyedül képtelen lesz pótolni azokat a gazdasági, demográfiai és geopolitikai tényezőket, amelyek alapját adták a roosevelti paradigmának. Ezért az új globális biztonsági rendszer kialakításának irányába mutat az Egyesült Államoknak az új dél-eurázsiai hatalmi tengelyhez igazodó politikája.
A hajdani Európai Gazdasági Közösségnek Németország lefogása, az amerikai csapatok Európában tartása és az oroszok Nyugat-Európától való távoltartása (azaz Kelet-Közép-Európában való tartása) volt a lényege. Vagyis a roosevelti koncepció édes gyermeke volt.
Ma az Európai Unió választás előtt áll. Önmagába zárkózó Európa-erőddé, vagy önálló hatalmi tényezőként a világ új biztonsági rendszerének alakítójává és formálójává válik-e? Európának – hogy úgy mondjam – kezei és lábai vannak, amelyek a világ más tájai felé nyúlnak. Nagy-Britanniának az angolszász világ felé, Spanyolországnak és Portugáliának Latin-Amerika felé, a szláv országoknak Oroszország felé, Magyarországnak Ázsia, illetve a török-kaukázusi világ felé. Ennek példája a Dél-Amerika felé nyitó európai MERCOSUR-program, a selyemútprojekt részeként tervezett Európa–Dél-Közép-Ázsia közötti vasútvonal vagy a Törökországgal való kapcsolatfelvétel. Ezen skandináv, francia/benelux/német, mediterrán, lengyel/ balti és balkáni európai nagyrégiók közé tartozik a Kárpát-medencei nagyrégió is. A nagyrégiós szempont figyelembevétele azt jelenti, hogy az európai döntéshozatalt erre a dimenzióra kell alapozni. Ezzel lehetővé válna – a benelux vagy a skandináv együttműködés, illetve együttszavazás mintájára –, hogy a döntések meghozatala során nem 25–28 országgal kellene számolni, hanem csupán 8-10 vagy még kevesebb kontinentális nagyrégióval. Ezzel kialakulhat egyfajta modul-Európa.
Ehhez járul az is, hogy ki kell alakítani az európai súlypontot. Azaz nem kell megijedni a többsebességű Európa koncepciójától. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságilag és technológiailag fejlett európai nagyrégió egy belső fejlődési erőközpontot alkothat. Vagyis támogathatónak látom a Nagy Károly-i koncepció szerinti belső Európa kialakulását. Engem nem zavar az, ha a németek és a franciák Airbus gépeket gyártanak és műholdakat küldenek a Jupiter holdjaihoz. Ez nem jelenti azt, hogy például Magyarország ne keresse fejlődésének egyéb útjait, például a szoftverpiacon, a tudományos kutatási területeken stb. És az sem zavar, ha emellett továbbra is kiváló minőségű mezőgazdasági termékeket tudunk termelni. A mesterséges egyenlősdinek nem látom értelmét. Azonban ezen európai súlypontalakítás során figyelembe kell venni a fentebb említett eurázsiai hatalmitengely-változást, vagyis azt, hogy a jövőben Kelet-Közép-Európán belül a Kárpát-medencének kiemelt jelentősége lesz. Azaz a délkelettel – a török-kaukázusi-iszlám világgal – való konfrontálódásra vagy a vele való együttműködésre kell felkészülni. Brüsszelnek látnia kell, hogy Törökország felvétele az Európai Unióba új határokat húzna az unión belül. Ezek a határok nem a Boszporusznál, hanem Délkelet-Európát kettészelve Románia közepén, Albánián keresztül Boszniáig húzódva rajzolná ki az új gazdasági, politikai és civilizációs határokat. Ha rosszmájú lennék, megkérdezném; ez lenne a balkáni kérdés megoldása? Azzal, hogy Erdély Románia részévé vált, a mai Románia közepén egy vízválasztó húzódik. Ez pedig a Kárpátok gerince, amelytől nyugatra a vonzáskörzet a Nyugat, míg ettől keletre a Kelet. Vagyis a jelenlegi román vezető politikai elitnek el kell döntenie, hogy melyiket választja. Brüsszelt vagy Isztambult? Ezért – a választást megkönnyítendő – a Kárpát-medencei nagyrégió az, amelyet rendbe kell hozni, ugyanis a versailles-i és potsdami békeszerződések ezt a nagyrégiót sújtották leginkább. Ezért ezen régió megerősítése, vagyis egy Kárpát-medencei együttműködés megteremtése európai érdek. Ez a balkáni térség európai rendezésének kulcsa.
A fentiekben vázoltak a következő kérdés elé állítják a magyar politikai döntéshozatalt. Az észak–déli visegrádi együttműködést erősítsük, vagy inkább a kelet– nyugati együttműködést elősegítve, egy Kárpát-medencei regionális partnerség megteremtése irányába mozduljunk?
Az észak-déli együttműködést kettészakítja az említett eurázsiai hatalmi tengely átrendeződése. Azaz várható, hogy Lengyelország inkább a balti és ukrán régió felé fog orientálódni, míg Magyarországot a német befolyás erősödésén túl az erdélyi magyarsággal való kapcsolat a kelet–nyugati együttműködés irányába tolja. Továbbá egy esetleges európai–török–kaukázusi–iráni különleges partneri kapcsolat kiépítésében Magyarországnak kiemelkedő szerepe lehet, különös tekintettel arra, hogy Magyarországot az ázsiai országok a legnyugatibb kulturális (nyelvi) rokonukként tartják számon. Ez a kapcsolat Európának még jól jöhet. Ausztria már korábban felvetette a regionális partnerség gondolatát, figyelemmel azokra a szankciókra, amelyek őt Jörg Haider pártjának kormányra kerülése kapcsán a többi 14 tagállam részéről érték. Szlovákia ezt az osztrák kezdeményezést kedvezően fogadta.
Ezért a választásnak egyértelműen a Kárpát-medencei együttműködésre kell esnie. Ennek a kulcsa viszont a valós magyar–román kiegyezés, mintegy tükrözve az Európa nyugati felén megvalósult német–francia kiegyezést. Ehhez a kiegyezéshez ezért is célszerű keresni a német és francia támogatást. Továbbá ki kell dolgozzuk azokat a főbb szempontokat, amelyek a valós kiegyezés elemei lehetnek. Ezeket pedig a román politikai elit tagjaival – nem feltétlenül kormányzati szinten, hanem egyfajta párbeszéd keretében – át kell tekintenünk. Nyilvánvaló, hogy ezek a szempontok egy lényeges kérdésből indulnak ki. Ez pedig Erdély. Amennyiben a székely autonómia létrejön, Erdély önálló régióként jelenik meg (mint Sabin Gherman elképzelésében szerepel) és Erdély gazdasági-kulturális fejlődése révén európai és magyar segítséggel a kelet Svájcává válhat, úgy lehetőség van a környező régiók, így a magyar Alföld gazdasági felemelkedésére is. Nemcsak a nyugat-dunántúli megyéink erősödhetnének, hanem az Erdély közeli alföldi megyéink is.
A jelenlegi magyar politika, gazdaság, közigazgatás és kormányzati döntéshozatal egyik alapvető és öröklött problémája a korábbi és idejétmúlt globális biztonsági paradigma révén a trianoni és potsdami békeszerződések által rá oktrojált Kárpát-medencei szétdaraboltság. Tartok tőle, hogy ez nemcsak a mi problémánk, hanem a szomszédos államoknak is, így Ausztriának, Szlovákiának és Romániának is. Ezért politikai döntéshozatalunkat kiemelve a korlátozott szuverenitású környezetből azt nagy eurorégiós, Kárpát-medencei dimenzióba kell emelni, párhuzamosan az Európai Unió geopolitikai törekvéseivel és egy új globális biztonsági rendszer kialakításával.

A szerző ügyvéd, egyetemi adjunktus