Angyalok szárnya vagy kardja suhog?

Csak félprofilból láttuk. Rendőrök gyűrűjében. Vidéki postát rabolt ki diáktársával. Egyetemre készült. Könyveket vett magának. És öltönyt az érettségire. Megszólaltatták az anyját. Nagyon egyszerű, nagyon kétségbeesett, nagyon keserű asszony volt. Havi harmincezerből egyedül nevelem, mondta. És csak folytak a könnyei ennek a napi gürcölésben elfáradt asszonynak, akinek talán minden reménye a nagyfia, a kitűnően tanuló nagyfia továbbtanulása, kiemelkedése volt.
Az értelmes homlokú diákot csak félprofilból vehette fel az operatőr. Egy bűnözőnek személyiségi jogai vannak.
Csak öltönye nem volt, hogy illendően leérettségizhessen.
Csak könyveket nem tudott venni, hogy az egyetemre felkészülhessen.
Személyiségi jogait, amíg nem lett bűnöző, talán észre sem vette. Amikor elszánta magát a rablásra, nem azon tűnődött: mekkora szabadságban élek! Mennyi-mennyi személyiségi jogom van!
Ezentúl sokszor fogja hallani (bilinccsel a kezén), mi mindenhez van joga. Ügyvédhez, válasz-megtagadáshoz. Ha kéri, még a hangját is elmélyítik a riportban. Médiánk egy merő tapintat.
Ha újra kamera közelébe jut, joga lesz a félprofilhoz.
Csak a fél életéhez nem volt joga.
Dúskálhat a személyiségi jogaiban. Számolgathatja a hűvösön. Ha mint az építőkockákat, egymásra rakná, kitelne belőlük egy magánzárka.
Tegnap kitűnő tanuló, holnap börtönlakó.
Tegnap az az elkínzott, szegény asszony arról képzelődött, hogy az egyetemre készülő nagyfiához süteménnyel, rántott csirkével megy a kollégiumba vasárnap. Holnap pedig vonatra ül, hogy láthassa őt a beszélőn. Viszi a kihűlt süteményt. És otthon hagyja a könnyeit.
Talán kiterítette az ágyra a nagyfia első igazi, elegáns öltönyét, mielőtt kopogott az ajtón a rendőrség.
2004, Magyarország. Tizenöt évvel a rendszerváltoztatás után, az Európai Unióba való belépésünk évében egy rablás indoka, a bűn jele, a bűnelkövetés célja és bizonyítéka: könyvek és egy érettségi öltöny. (A zakóját meghúzkodta volna magán, mielőtt a banketten felkéri a lányokat. „Vedd fel, kisfiam, hadd lássalak!” „Ugyan, mama, majd az érettségin.”)
Társai az egyetem padjaiban, ő a cellában.
Most majd lefoglalják a könyveit. Most majd lelakatolják az álmait. Most majd a törvény nevében zárolni fogják a tudását. Mi az hogy! Na és!
Ez az asszony nem fizetett magántanárt, különórát, csak kuporgatott, de nem jött össze az öltönyrevaló.
Ez a tizennyolc éves fiú hiába volt kiváló tanuló.
Az esélyegyenlőséggel foglalkozó helyettes államtitkárnő a szőke nők vihorászós, tortadobálós utcai tüntetéséről gagyog, s ragyog. A trendi blondikat érdekképviseli. Parlamenti képviselők prostikért tépik magukat. Drogosokért küzd a liberálisok dísze.
Szőkék, prostik, melegek, füvesek szervezik a tüntetésshow-t, jókedvűen, mintha rendelésre. A miniszter asszonytól a madám átveszi kitüntetését. A kiváló diák meg kiteheti a kiváló bizonyítványát a cellaablakba.
Senkinek nem fáj, hogy ez a vidéki fiú nem Heisenberget olvas?
Havi harmincezer. Abból nem telik öltönyre. Más ilyen helyzetben elkéri az ünnepi hacukát a faterjától.
Neki még faterja se volt. A lúzer.
De vajon hány verítékes raszkolnyikovi álma volt ennek a diáknak addig, amíg eljutott odáig, hogy „tiszta szívvel betörök”? És hány verítékes álma lesz még, amíg megérti: „a bűn az nem lesz könnyebb / hiába hull a könnyed”?
Megkeres egy régi emlék, még a 70-es évekből. N. professzor gyakran tartott a lakásán szemináriumot. Az új házvezetőnőre panaszkodott, aki teleereszti a mosogatót, úgy mos edényt. És akkor behozta a kávét egy korán öregedő, lestrapált aszszony, s már fordult is vissza. Az egyik diáklány megszólalt: Professzor úr, nálunk odahaza még mosogató sincs. Csak vájdling. És mi is teleeresztjük. És mosófazékban melegítjük a vizet.
Veszett nagy csönd lett ott abban a budai lakásban. Feszengtek az értelmiségi gyerekek. Azóta eltelt egy negyed évszázad. Már van, ahol mosófazék sincs.
Valaki azt mondta, ennek a fiúnak eldőlt az élete. Én meg azt mondom: erre a fiúra rádőlt az élete.
Bűnt követett el. Átlépett a korláton. A Sors nagylelkű volt vele: első rablása után nem buktatta le. Egyszer meg fogja érteni: üzenetet kapott. A Sors azt közölte: „raboltál, mert kellett az érettségi öltöny és a könyvek. Most még segítek, először és utoljára. De Istennel és a saját lelkiismereteddel így is el kell számolnod. Ha ezt elmulasztod, legközelebb a Törvény kopogtat az ajtón.”
Elmulasztotta, mert újra rabolt. Elmulasztotta, mert vérszemet kapott.
Raszkolnyikov csak az öregasszonyt akarja megölni, de az élet úgy hozza, hogy Lizavétát, a szolgálót is el kell tüntetnie. És kiderül: Lizavéta terhes volt. Mert azt mondta az Isten: Tudd meg, te Raszkolnyikov, mit is tettél valójában! Aki öl, az az Életet öli meg. A csecsemőben, a gyilkosban, a szentben, az uzsorásnőben.
Karácsony este van. Jusson eszünkbe ez az eminens vidéki fiú meg az ő síró mamája. Jussanak eszünkbe ajándékbontás közben az egyetemi tanulmányokhoz pisztollyal vásárolt könyvek és az érettségi öltöny. Jusson eszünkbe a diák, akiről mindenki azt gondolta, szorgalmas, intelligens, okos, sokra viszi, nyitva előtte az egyetem kapuja. Most mégis a börtön kapuja nyílik meg neki.
Bűnt követett el azokkal szemben, akik a kis pénzüket bizalommal vitték a postára. De önmaga ellen is vétkezett, mert elkeseredésének sikátor-sötét pillanatában megfosztotta magát attól, hogy magából a jobbik részt teljesítse ki.
Lesz-e egyetem, amelynek a tanárai azt mondják: küldjünk el ennek a gyereknek minden könyvet és egyetemi jegyzetet, amit csak tudunk, hiszen hallgatóink közt lenne a helye, nem a börtönben!
Lesz-e tanár, lesz-e felnőtt, aki elmegy hozzá, hogy kicserélje az időhatározó szókat: te, fiam, most még nem olvashatsz, te, gyerekem, most még nem tanulhatsz. De egyszer kijössz innen. És ha az egész világnak mindegy is, hogy hittel-e vagy hitetlenül szabadulsz, neked akkor se legyen az.
Karácsony este van. Kérdezzük meg magunktól csöndesen: nekünk betlehemi csillag? Neki egy kis négyzet az égből, rácsokkal, hosszú éveken át?
Angyalok kardja suhogjon.