Kisnemzeti-posztszocialista Magyarország

Ez egy kisnemzeti-posztszocialista Magyarország. Nem az ész és a szív küzdelme volt ez, hanem két nemzetfelfogásé. Az egyik a Gyurcsány- és Kuncze-féle kádári gyökerekből sarjadó, európainak vélt nemzetfelfogásé, amely nem megőrizni és erősíteni akarja ezt a hosszú évszázadok során kiformálódott politikai közösséget, hanem felszámolni, s egy nagy, elmosódó körvonalú valamiben, most épp az európaiságban feloldani. A másik nemzetfelfogás a jobboldalé, s néhány jóérzésű szocialistáé, a nemzetet tartja az elsődleges politikai közösségi keretnek, amelyben a demokrácia működtethető és a polgárok szabadságjogai biztosíthatók. Hát e két felfogásnak volt ez a küzdelme.
Gyurcsány Ferenchez kegyes volt a sors. Megadta neki a lehetőséget, hogy a kettős állampolgárság intézményét nemzetközi bonyodalmak nélkül teremtse, teremtesse meg, s így a nemzetegyesítés politikusaként írja be nevét a történelem könyveibe. De Gyurcsány Ferenc e lehetőséggel, sőt többel, keggyel élni nem tudott, s ami szörnyűbb, nem kívánt. Önmaga hajtotta el fejét a gondolattól, a lehetőségtől, s tette mindezt a demagógra jellemző számításból, szavazatszerző vágyból. Mert a közvélemény-kutatási adatokból csak azt volt képes kiolvasni, hogy az emberek 60 százaléka nincs határozottan a kettős állampolgárság mellett. Ha államférfi lenne, ha államférfiként viselkedett volna, akkor azt gondolta volna, hogy e 60 százalék az ügy, a magyar összetartozás ügye mellé állítható, sőt mi több, állítandó. De nem így tett, mert most akarta megnyerni a 2004-ben meg nem tartott előrehozott választásokat. Persze ha államférfi lenne, ha államférfi lett volna, akkor 2004 augusztusában és szeptemberében maga kért volna a néptől miniszterelnöki felhatalmazást.
Az államférfit az különbözteti meg a demagógtól, a nép többségének mindenkor engedelmeskedni kívánó népvezértől, hogy a politika által kínált gyakran egyszeri lehetőségekkel akkor is él, élni próbál, a politika által diktált kényszereknek akkor is engedelmeskedik, amikor a nép vélt többsége tőle épp mást kíván. Mert tudja, hogy szívós munkával a köz véleménye megváltoztatható. Churchill soha nem győzte volna le Hitlert, ha 1940 tavaszán meghajtja fejét az angol nép békevágya és a náci Németország akarata előtt. Így vált ő a huszadik század egyik legnagyobb államférfijává. De így vált halálában Nagy Imre is azzá, hisz kitartásával, meg nem alkuvásával kevesek által követett példát adott a diktatúra éveiben, évtizedeiben, egyetlen dologban bízva, hogy hite és működése előtt a kései utódok meghajtják fejüket. S így nem tarthatjuk Károlyi Mihályt magyar államférfinak, hisz 1918 őszén – engedve a tömegek nyomásának – leszerelte a magyar honvédséget, s ezzel kiszolgáltatta az országot az idegen hódítók kénye-kedvének. Tán soha nem fogják azt a szocialisták és szabad demokraták megérteni, hogy a béke- és megegyezésvágy, a pacifizmus, a nemzetek közötti harmonikus együttélés ideái nem többek utópiánál, amelyben hinni kétségtelenül népszerű, ám politikailag önsorsrontó.
A népszerűséget szem előtt tartó Gyurcsány-féle politikai marketingracionalitás alapján sem látom azonban, hogy mi értelme volt a kormány amúgy alkotmányellenes NEM melletti kampányolásának. Szavazatokat keveset hozott – igaz, nem is ez volt a cél, hanem a rombolás, de azt nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagátólértetődőbbnek tűnő kérdésben sem lehet a szocialisták mostani vezetésével megegyezni. Annak ellenére sem, hogy a baloldali szavazók jelentős része is az IGEN pártján volt és maradt, s így lehetőséget kaptak volna december 5-én arra, hogy a magukban és mások által megkérdőjelezett magyarságuk mellett hitet tegyenek. Bebizonyítsák, hogy magyarok és szocialisták. Nem nekem, nem nekünk, jobboldaliaknak kellett volna ezt bizonyítaniuk, hanem önmaguknak, hisz ők is jó magyarnak tartják magukat. Gyurcsányék most sem engedték meg, hogy a baloldali szavazók magyarságuk mellett nyíltan hitet téve szavazzanak december 5-én, s ezzel a szocialista szavazókat újra nehéz helyzetek sora elé állították a mindennapi találkozásokban, politikai beszélgetésekben. Mert a nemeket meg kellett és meg kell majd magyarázni. Ma is, holnap is és holnapután is. S ez nem volt és nem is lesz könnyű lelki feladat. S azzal, hogy Szili Katalin, Kósa Ferenc, Géczi József Alajos és Gazsó Ferenc és szocialista barátaik kiálltak a kettős állampolgárság ügye mellett, Gyurcsányéknak azt is sikerült elérniük, hogy a szeptemberben még eléggé szétesettnek tűnő pártbeli ellenzékük újra megszerveződjön, összeszedje magát, s alternatívát kínáljon a mai pártvezetéssel elégedetlen MSZP-tagoknak.
Tudnunk kell, a kettős állampolgárság ügyében történő népszavazás kezdeményezése kockázatos politikai vállalkozás volt. Patrubány Miklós és a politikai élet peremére szorult és szorított Magyarok Világszövetsége a magyar politikai elit támogatásának hiányában vágott bele a népszavazási aláírásgyűjtésbe. A 400 ezer aláírás összegyűjtésével nehéz helyzetbe hozták a jobboldali eliteket: ha a kezdeményezés mellé állnak, belefuthatnak egy népszavazási vereségbe, ha elutasítják azt, akkor jobboldali szavazók tömegei pártolhatnak át az eleddig kevés választói támogatást szerzett és sok szempontból kalandorok vezette radikális jobboldali pártképződményekhez. A csapdahelyzet feloldását csak az jelentette volna, ha a legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt megegyezésre jut a kettős állampolgárság intézményének megteremtésében. De Gyurcsányék nem akartak megegyezni, nem akartak alkut kötni. Minden kérdésben győzni akartak. A szeptemberben még igencsak hiányzó legitimitást novemberben és decemberben akarták megteremteni.
A Fidesz az utolsó két hétben hatalmas energiákat mozgósított az igenek győzelme érdekében, annak ellenére, vagy tán azt kompenzálandó, hogy későn indult a Fidesz kampánya. Talán korábban el kellett volna kezdődnie, igaz a Szövetség vezetése egészen november közepéig bízott abban, meg lehet egyezni az MSZP-vel a kettős állampolgárság intézményének megteremtésében. A Fidesz helyi szervezetei és a polgári körök mindaddig várakozásra voltak szorítva, míg világossá nem vált, hogy a kettős állampolgárságot biztosító jogszabályokat a baloldal ellenében kell megteremteni.
Nagy bennem a keserűség. Gyurcsány úr miatt is, a szocialisták miatt is. Úgy tűnik, hogy süketek minden szavunkra, hogy érzéketlenek minden vágyunkra, hogy csupán legyőzendő ellenfelet látnak bennünk, másként, a politikáról jobboldaliként gondolkodó magyarokban. Nagy bennem amiatt is a keserűség, hogy a szociális demagógia, a románozás, a jugózás, az ukránozás milyen nagy tömegek fülében cseng szeretett dallamként a mai Magyarországon.
A keserűség és a csalódottság perceiben emlékezzünk azért meg az elmúlt hetek felemelő pillanatairól. Mert a nemzeti polgárság nagy megmozdulása volt az elmúlt néhány hét, a politikai-nemzeti azonosságtudatában megkérdőjelezett és így felzaklatott magyar polgárság lázadása a Gyurcsány–Hiller kettőssel szemben. E békés és mederbe terelt lázadásnak a Szövetség és a Magyarok Világszövetsége csak a kereteit és az eszközeit adta és javasolta. A harci tűz nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, s nem más jobboldali csoport iránti lelkesedésből származott, hanem az ügy, a magyar együvé tartozás igényéből és megtapasztalásából. Felemelő érzés volt az elmúlt hetekben magyarnak lenni, szívszorongató és erőt adó volt e tüzet megtapasztalni. A jobbik, a polgári Magyarország így ismét megmutatta erejét. Ami egyszerre sok és egyszerre kevés. Sok, mert másfél milliós erejű, ám kevés, mert oly országban lenne jó élni, ahol mindaz amit mondunk és hiszünk, magától értetődő igazság. Ám nem az. Így most megint vissza kell húzódnunk a polgári és nemzeti körök, a polgári és nemzeti nyilvánosság berkeibe, épülő erős várainkba. S ott tovább kell folytatnunk a hosszú és fáradságos munkát, a faültetést, a gyermeknemzést és -nevelést, a házépítést, a közösségszervezést, a nemzeti és helyi örökség ápolását és újra vonzóvá tételét. Azt a munkát, amelyért elismerést, jó szót, támogatást csak kevesektől kaphatunk.
Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök az általa kért bizalmi szavazáson december 5-én egyszerre bukott meg és aratott győzelmet. Noha létszámban megint többen voltunk, de vasárnap ez kevés volt a sikerhez, kevés volt ahhoz, hogy a kettős állampolgárság intézményének megteremtésével lépjünk egyet előrébb a nemzet újraegyesítésében, a Kárpát-medencei együttműködés és együvé tartozás erősítésében. Győzelmet arattunk, de az ügy – bízzunk benne, hogy átmenetileg – elbukott.

A szerző társadalomkutató