Modernország miniszterelnöke

Amikor a függetlenségét önként föladó, amúgy szabad sajtóban azt olvastam, hogy végre van vezére a már-már megpimpósodott baloldalnak, hiszen itt van, előttünk áll „Gyurcsány: a szocialista Orbán”, eszembe jutott hajdani orosz tankönyvemnek egy mondata: „Gribojedov: az orosz Shakespeare.”
Vajon annak a pökhendi Shakespeare-nek miért nem volt rá szüksége, hogy ő legyen az angol Gribojedov?
Gyurcsány Ferenc békés karácsonyt kívánt mindenkinek. Mert Gyurcsány békét akar. Ő ugyanis békés ember, soha nem gondolna arra, hogy mások közé éket verjen. Nem vinné rá a lélek, hogy föllázítsa a belföldi magyart a határon túli ellen. Hiszen Gyurcsány békét akar. Csak éppen megemlítette, hogy belevásik a foga a hazai munkavállalónak, ha idejön az a sok nép a havasokból. Meg akárhonnan, a jöttmentje. Nem ő mondta, hogy fiúk, készítsetek egy kimutatást arról, hogy ha idejönnek az erdélyiek, nyomor lesz. Nem, ő ilyet sose tenne.
Esze ágában se volt, hogy sebet ejtsen az erdélyieken. Lám, a románok nem olyan finnyásak, mint a mi (pénz)arisztokrata szocialistáink. Nekik még miniszternek, miniszterelnök-helyettesnek is jók a magyarok. Változik a világ. Csak a mi szocialistáink érezték úgy, hogy jobb, ha ezt a szegény rokont levakarjuk magunkról. De félreértés ne essék, nem Gyurcsány mondta ezt! Ő ilyet sose mondana. Hiszen Gyurcsány békét akar. Békét mindenkinek. Mindenkinek ebben az országban. Amely ma még nem modern igazán. De holnapra megforgatjuk, és modern lesz. De ezt se Gyurcsány mondta! Ő soha nem mondaná, hogy holnapra megforgatjuk. Hiszen ő békét akar. És egy modern országot, amely nem nemzetállam. Na, mit nézel úgy, öcsi, azzal a klerikális, fasiszta szemeddel a demokráciában. Hát nem kell nemzetállam. Zászló meg ilyen otrombaságok. (Majd a Busht is leszoktatjuk róla.) De persze, ezt se Gyurcsány mondta. Hiszen Gyurcsány csak egy modern államot akar. Éppen csak megemlítődött a békés karácsonyi interjúban, hogy a békétlen és acsarkodó Fidesz nemzeti húrokat penget. Pedig „a modern állam nem épülhet nemzeti, nemzetiségi alapra”. Gyurcsány persze tudja, hogy a nemzeti és a nemzetiségi nem ugyanaz. És nem is azért említette mégis egymás mellett a kettőt, mintha szinonimák lennének, mert rúgni akart egyet a Fideszbe. Á, dehogy. Gyurcsány tudja, hogy a nemzet a nemzetiségeket is magában foglalja. Tudja azt is, hogy nemzetiségi alapon szerveződött államról soha egyetlen Fidesz-politikus sem beszélt. Ezt el is ismerné, ha egy riporter rákérdezne. De hál’ istennek, nem kérdeznek rá. Rendes gyerekek.
A baloldal tudja: igazat mondani nem könnyű. Sokkal könnyebb meghirdetni az igazságot. Igazságosabb országot, úgy döntöttek, ez lesz a jelszó, és közben jókat lehet hazudni. Ha valaki szóvá teszi, fölmutatják a hirdetést.
Ha már óriásplakáton van a hirdetés az igazságról, akkortól már akár tízezerszer is el lehet mondani, hogy a Fidesz harctérré változtatta az országot.
Az a baloldal szerencséje, hogy sehol egy retorikatanár, aki elővenne egy Gyurcsány- meg egy Orbán-interjút, aki egymás mellé tenne egy Gyurcsány- meg egy Orbán-beszédet, és összehasonlítaná a kettőt. Nincs senki, aki az ujjain megszámolná, hány gyalázkodó mondatot, hány támadó jelzőt és hány átkozódást talált az egyikben és a másikban.
Szegény Gyurcsány. Durva e-maileket kap. A tűrhetetlen sms-ekről nem is beszélve. Nem elég, hogy harctéren van, még jobboldali e-maileket is el kell tűrnie.
Ennyi megpróbáltatás közepette nem csoda, ha – miközben leírja a fél országot, megtámadja a jobboldal kultúráját – harciasságát indokolandó ezekre a csúnya e-mail- és sms-üzenetekre támaszkodik.
Ne írjatok, barátaim, e-mailt az olyan miniszterelnöknek, akit az ág is húz.
Talán az új típusú kommunikációs forradalom egyik alfejezete, hogy állami vezetők ismeretlenektől kapott sms-üzenetekre hivatkoznak, hogy legyalázhassák a riválisukra szavazó fél országot?
Aki azt hiszi, hogy Gyurcsány le akarja nyomni a jobboldalt, lenyomni mindenáron, izomból, az jócskán téved. Ő csak meg akarja szüntetni a harcteret. Vannak, akik úgy látják, hogy vicsorít, pedig ő mosolyog. Vannak, akik úgy érzik, hogy ideológiai bicepszeit mutogatja, pedig ő demokráciáról beszél. Nyugatosságot emleget, s közben talán csak kicsúsztak a száján a rákosista megsemmisítő politika ismerős fordulatai. Elfelejtette, hogy ma már a győzelemhez elég egy egyszerű parlamenti többség, és a megsemmisítés nem elengedhetetlen. Kiment a fejéből, hogy ma már nem szokás Európában arra törekedni, hogy írmagjuk se maradjon a nemzeti érzelmű kutyáknak meg a klerikális nacionalistáknak.
Fő az, hogy együtt a vérprofi baloldal. Az a baloldal, amely – mint az interjúból megtudtuk – „kultúrájában és a vezetésében is alkalmasabb az együttműködő magatartás kialakítására”. Bizony, el kell ismernünk, csökevényes agyú jobboldaliaknak, nekik akkora kultúrájuk van, hogy szétfűrészelés nélkül, egyben bele lehet temetni egész Magyarországot.
De mázlink van, mert Gyurcsány békét akar, és mindössze csak arra célzott: ilyet, hogy „nemzet”, egy modern állam nem ismer. Modernnek lenni nem bűn. Nemzetinek lenni, az a bűn. Ha magyar miniszterelnök az ember, felelősen így érzi. Legjobb lenne valami új meghatározás: ha nem azt kellene mondani, hogy „Magyarország miniszterelnöke”, hanem „Modernország miniszterelnöke.” Hamar megszoknák ezt az unióban is. A brüsszeli tudósítótól azt hallanánk: megérkezett a lengyel miniszterelnök, a szlovák miniszterelnök, no és ott magasodik a modern miniszterelnök is.
De ezt az elnevezést nem Gyurcsány javasolja! Ő csak megpendítette, hogy a nemzet idejétmúlt kategória. Nacionalista zárvány. Ezt zabálni fogja a sajtó színe-virága. Írástudói nem számítanak.
A Fidesz, mondta a békés ember, „nem eléggé demokratikus, nem eléggé nyitott, hanem olyan nemzeti fejlődést, olyan nemzeti utat választ, amely anakronisztikus, ami a Balkán felé visz, ami Közép-Kelet-Európa legrosszabb hagyományait eleveníti fel”. Nem is egészen érti az ember, miként voltunk mégis az unióhoz csatlakozni kívánó országok közt az Orbán-kormány idején éllovasok, szügyig a Balkánban – most pedig talpig modernségben sereghajtók vagyunk. Persze, Gyurcsány mindezt a Fideszről nem azért mondta, mert ő agresszív, nem, ő egy békés ember, békét kíván mindenkinek. Ő csak arra célzott, hogy ideje levedleni ezt a nemzetállambőrt. Tele van sebekkel (történelem) meg élősdiekkel (határon túliak). A rozmár is levedli a sebekkel meg élősdiekkel teli bőrét. Hát akkor mi meg mit agyarkodunk? (Nevet itt engedelmesen a magyar értelmiség színe-virága.)
De ezt, hogy „magyarkodunk”, Gyurcsány nem mondta, ő ilyet sose mondana. Gyurcsány békét akar. Máris egybeforrasztotta a baloldalt. Van, aki szerint a gyűlölködés fölkorbácsolásával. Ki mondott ilyet? Előállítani! Gyurcsány nem gyűlölködik, ezt nagyon hangsúlyozta a békés karácsonyi interjúban. Az ember odaképzeli őt a fa alá. Csak úgy ontják rá fényüket a csillagszórók. Modernország körbeveszi áhítattal modern miniszterelnökét, mindent elborít a márkás csillagtűz és a sziporka. A békés ember meg csak áll a fa alatt, lassan kibont egy szaloncukrot, meghámozza rugós késsel. Mindenki azt várja, hogy döf, hogy szétvágja, hogy megosztja a szaloncukrot, pedig nem. Ő nem megosztó. A szaloncukrot fölszúrja, és lassan a szájához emeli. Látjátok? Zselé. Elolvad a nyelvem alatt, mint a nacionalista jobboldal. Ennyit (se) mond Gyurcsány, mert zseniálisan kommunikál, és boldogan mosolyog rá a magyar értelmiség színe-java. Megértették szavak nélkül is a progresszív üzenetet. Mi nem politizálunk, ingatja busa fejét a magyar értelmiség. Függetlenek akarunk maradni, bolondok leszünk megölelni a forró kályhát. A békekommandó közben bátran brekegi, hogy bejött a stúdióba a békét hozó és bátor békehírnök miniszterelnök. Mindezt ő mondta magáról, hát akkor úgy van. A békeértelmiségi nem azért él, hogy gondolkozzon, és kellemetlen kérdéseket tegyen föl, ez már a múlt. Elavult, mint a nemzetállam. Jobb ma egy szájkosár, mint holnap egy szájkörte. Jézus születése napján a béke hírnöke, a modern miniszterelnök, a háromkirályok egy személyben, aki nem megosztó, kijelentette, hogy nem tekinti ellenfélnek a jobboldali szavazókat. Ez igen. Az ország miniszterelnökeként nem tekinti ellenfelének a diáklányt, a rákkutatót, a történelemtanárt, az építésvezetőt, aki történetesen nem az ő sajátos tradíciókkal színezett pártjára szavaz. Aranyember ez, nem tekint ellenfelének ötmillió magyart! Élhetnek. Nem kell félniük házkutatástól, állásvesztéstől, telefonjuk lehallgatásától. Legördülhet a kő a szívükről: nem tekinti őket ellenségnek Modernország miniszterelnöke, sőt Modernország kormánya sem.
Ezért a lágy, krémes érzésért érdemes volt rendszert váltani. Idézzük pontosan, áhítattal az örökbecsű szavakat: a szabad parlamenti választások után tizennégy évvel sem a miniszterelnök, sem a kormány „nem tekinti ellenfelének a rivális pártok szavazóit”. (Népszava, 2004. december 24.)
Nagy eredmény ez, elvtársak, a sztálini Szovjetunióhoz képest. És kinek köszönhető ez az eredmény? Annak, hogy a baloldalon „van egy nyugatos, modern, demokratikus politikai képződmény”. Annak, hogy a Kádár-rendszer összeomlása óta először van a baloldalnak pozitív énképe. Milyen ez az énkép? Élménydús. Idézzük szó szerint, érdemes: „Az az élmény következik, hogy az országban mi vagyunk a haladók, mi vagyunk a progresszívak.”
Kérdés, hogy nekünk is élmény lesz-e, ami következik.
Nem mennék bele abba, hogy aki egyetlen huszadik századi filozófust elolvasott, az tudja, hogy a progresszivitás jelszava ma nemcsak hogy megkopott, de erősen negatív. Lehet, hogy a Cosmopolitan nem írt erről a témáról, de azért „nyugatos modernek” néhány évtized óta beszélnek erről ezt-azt.
Karácsony alkalmából a béke-miniszterelnök briliáns logikával megállapította: „ha ők (ti. a Fidesz) vannak hatalmon, akkor nem mi vagyunk hatalmon.” Gondolták volna, hogy ez ilyen egyszerű? Kormányzati filozófiának ugyan kicsit lapos, de a baloldal örök kiindulópontjaként megteszi. Mit is mondott Trockij? Ha te nem ölöd meg őket, ők ölnek meg téged.
A békés ember karácsonykor látta jónak közölni párttársaival, hogy a baloldalnak miért kell „egyértelműen viszonyulni a jobboldalhoz”. Tudjuk, mit jelent az egyértelmű viszony. A magyar jobboldal virtuális deportálását a közéletből.
Nyugatosan, modernül, demokratikusan.
Beiktatásakor még volt nemzetállam. Még tizenötmillió magyarért érzett felelősséget. Aztán ebből ötmillió leolvadt a népszavazás előtti ellenkampányban. Most meg azt halljuk, nem ellenfele a rivális pártra szavazó fél ország. Ez, akárhogy vesszük, újabb ötmillió megbízhatatlant jelent, akiket egyelőre nem zárnak karanténba, csak „a megosztó, gyűlöletet keltő jobboldali kultúrájukat” kell lehetetlenné tenni két-három ciklusra, amíg meg nem nyuvadnak. Ha ilyen ütemben halad a bizalomszerzés, mire eljutunk a választásokig, Gyurcsány már csak a testőreiben reménykedhet.
De akkor még mindig ott lesz az utolsó szalmaszál, a zsákos ember. Be kell ereszteni a Parlament ellenőrző kapuin, átvilágítani rendesen. A miniszterelnöki váróban megkávéztatni, aztán meghallgatni: „Instállom, naccságos úr, én magában bízom, mert nem megosztó. Dugja bele a könyökét ebbe a zsák lisztbe, ne prüszköljön. Osztán menjen oda a polgári körös megvadult gidákhoz, és búgja be nekik azon a szép, rezgős hangján: Kisgidák, ne féljetek, nem vagyok megosztó. Anyátok elment a Sapientiára, de lehet, hogy meg is halt már, nem szólalt föl a parlamentben két éve, nem törődik veletek, szavazzatok rám, nézzétek, milyen fehér a mancsom.” Ha ez se jön be, annyi tanácsadó testületet kell létrehozni, hogy ötven százalék plusz eggyel többen legyenek, mint a polgári körök.
Pénz nem számít.

A szerző irodalmi szerkesztő