A liberális magyar sajtó gyászvitézei

Új inkvizítornemzedék lépett a magyar balliberális sajtó színpadára. Jöttüket már sejtettük, lesajnáló, kioktató, fegyelmező és mindent mindenkinél jobban tudó szavaik, mondataik zaja már régóta fülünkben morajlott. Ám most, a pápa halálának és temetésének alkalmával föltörtek a színpadra, s a kegyeleti megfontolásokból némának maradó idősebb baloldali-liberális publicistákat a számítógép billentyűzetével űzték arrébb, a szélek felé. Jöttüket nem fogadjuk különösebb lelkesedéssel, hisz ismerjük őket, a modernitás vitézeit, meg-megújuló rohamokban és generációkban több mint kétszáz éve jönnek már. Jönnek, és hirdetik a kereszténység, a katolicizmus válságát, Isten halálát, hirdetik a hagyomány megszűntét, a varázs elillanását, a család, a nemzet, a hagyományos közösség krízisét és széthullását. Új világot hirdetnek, s minden, mi hagyomány, minden, mi tartós, minden, mi titkokat rejtő, minden, mi a múltban ered, gyanús nekik. Gyanús, mert veszélyes, hiszen létével, fönnmaradásával kérdőjelezi meg a jó kétszáz éves tant, a modernitás tanát. S a szentatya, II. János Pál, a Vatikán, a katolikus egyház fönnmaradása, léte és a keresztény tanok terjedése már önmagában megkérdőjelezi az Isten nélküli, szekuláris és erkölcsi relativizmusba süllyedő modernitás hirdetőinek szavait: hisz a fő ellenség, a nép ópiuma, a középkor tartóoszlopa, a gonosz papok világot maguk alá gyűrő összeesküvése, a vallás, az egyház él s virul. Horribile dictu hat, fölemeli szavát, terjed, iskolát alapít, térítő útra indul, beleszól és alkot. Ám megújulni, legalábbis ahogy a modernitás inkvizítorai kívánnák, nem akar. Mert ez a megújulás az önfeladás lenne, hisz nem egyebet követelnek az egyháztól, minthogy adja föl mindazt, mit a tradíció és a tanítás alapján igaznak és helyesnek tart. Az élet tiszteletét, a család szentségét, az Istennel való emberi párbeszéd kiteljesítő, e világi életet formáló gondolatát.
Van valami mélyen történelmietlen és ezzel a halál, az elmúlás természetességét tudó bölcseket megmosolyogtató abban, amit és ahogy korunk új inkvizítorai hirdetnek. Hiszen ha valaki fölemeli szavát a magzat védelmében, ha valaki az eutanázia veszélyeire figyelmeztet, ha valaki nem genetikai elrendeltségen alapuló kultúraként tiszteli a homoszexualitást, akkor beindul az inkvizíció mai gőzhengere, s nyilvános autodafék során kényszerítik „jobb” belátásra, önmegtagadásra, nézeteinek, hitének megtagadására e „téves” vélekedések hirdetőit. Emlékeznek még a dávodi anya történetére? Emlékeznek még, mi történt Rocco Buttiglione úrral, vagy mily agresszív sajtóhadjárat indult Semjén Zsolt ellen néhány hete? De korunk inkvizítorainak kardja beletört, és folyamatosan beletörik az élet kultúráját hirdetők ellenállásába, akik érveiket, hitüket II. János Pál tanításából, példájából is merítik. A helyzet eléggé paradox, hisz ma nem az egyház az inkvizítor, hanem ő, a katolicizmus áll a modern inkvizíció szégyen- és bűnpadján, s úgy állítják oda, úgy akarják hitének megtagadására bírni, hogy közben mellékbüntetésként újra és újra figyelmeztetik XVI. századi bűneire. Arra, amiért a szentatya már többször bocsánatot kért, s amelynek terhe így nem nyomhatja a ma élő nemzedékek vállait.
II. János Pál halála, halálos ágyán elmondott üzenete („Derűs vagyok, legyetek azok ti is!”) egy e világi életével elszámoló, munkájáért, tehetségéért hálát adó ember távozása volt. A szentatya úgy halt meg, ahogy halni lenne jó, ágyban, párnák közt, a szeretettek ölelésében, a végakarat megadásában, megnyugodva, derűsen. Ahogy a pápa példát adott életével, úgy adott példát halálával is, az élet megtagadhatatlan részét képező utolsó állomás megtételével. Mert igen, a halál, az arra való készülés is szabad akaratunk terrénuma. A mai világban egyszerre életünk természetes része a halál, a televíziók képernyőjét betöltő golyó általi gyors mesehalál. Másrészt rendkívül idegen is, hisz mindig mások, főleg mesehősök halálát kísérhetjük nyomon, saját elmúlásunkon s a búcsúzás mikéntjén alig töprengünk. Mert a halált kiszakítottuk természetes közegéből, a családból, s ezzel a mai világ emberének nincs valós, közeli, megélt tapasztalata a távozásról. Ahogy mást is, úgy a modernitás a halált is specializálta, elkülönítette, szakemberek feladatává süllyesztette, orvosok, ápolók és proszektúrák felségterületévé szűkítette. E kórházi közegben nem meghalunk, hanem exitálunk, hogy e szakkifejezést idézzem. A halál ugyanis tabuterület, nemcsak a közösség, de az egyén számára is. Korunk azt sugallja, hogy ne gondoljunk rá, ne foglalkozzunk vele, ne készüljünk rá. S ekkor jön egy sokat látott főpap, s a modernitás embere számára megbotránkoztató módon nyilvánosan hal meg, halálában és halálával is üzen. Ne féljetek! Ne féljünk a haláltól, ne féljünk rá készülni, ne féljünk életünkkel elszámolni. Belátom, korunk embere számára, s főleg korunk liberális inkvizítorai számára megdöbbentő és megbotránkoztató mindez, egy ember, aki mer jól meghalni, s aki halálával példát ad millióknak. II. János Pál halálával is alkotott, hatott.
Hogy mennyire nem tud a közösségben elmenő ember halálával mit kezdeni korunk, az a pápa elhunytát követő percek televíziós műsoraiban volt jól tetten érhető. Zavartság, kapkodás, a „mit kezdjünk ezzel?” készületlensége uralta el a nagy televízióadók szerkesztőségeit. Időközben a nemzetközi közvéleményben komoly visszhangot váltott ki az adófizetők pénzéből fenntartott Magyar Televízió esete, amely botrányos készületlenséggel tájékoztatott a halálhírről. Nemcsak a konzervműsorok hiányát értem készületlenség alatt, hanem a halálra való készületlenséget, a megélt tapasztalatok hiányából fakadó zavart kapkodást. S ne gondolják, hogy a katolikus egyház tagjai bármit is követeltek, elvártak volna a televíziók, a rádiók és a sajtótermékek szerkesztőitől, nekem, nekünk is megnyugtató meglepetés volt mindazt látni, ahogy a maguk módján vallásos vagy kifejezetten ateista politikusok és sajtómunkások fogadták a pápa halálát, s ahogy róla megemlékeztek. Észlelték ugyanis, hogy a pápa halálával ritka nagyság távozott közülünk, s a pápa halálában is üzent nekünk. Nekik is. (Az állami lobogó pápai himnuszra történő félárbocra eresztése méltányolandó gesztus volt.)
Persze nem volt egységes a pápa működését értékelők kórusa. Nemcsak itthon, de Európában sem. Hans Küng „liberális katolikus” teológus, a pápa által elcsapott professzor adta meg a liberális európai sajtó számára II. János Pál értékelésének kereteit, a katolikus egyház krízisét, a pápa reformellenességét, a cölibátus és a nők pappá szentelésének problémáit. A Küng-féle helyzetértelmezés lett a minta, s innét jöttek azok a gondolatok is, melyekből mint csepegő forrásból merítette mondatait a balliberális publicisták magyarországi új generációja. Tóta W. Árpád, Para-Kovács Imre, Bugyinszki György ezeket a küngi vádakat nyeglén szajkózta szét a magyar balliberális lapok hasábjain, kihasználva, hogy idősebb publicistatársaik, ha ezekkel a gondolatokkal egyet is értettek, a halál szelétől meglegyintve s kegyeleti megfontolásokból jobbnak tartották a hallgatást. A felelősség, a következmények átgondolása cselekedeteink előtt, ez az, ami hiányzott. Ami a felnőttség lényege. S ami a mai magyar és tágabban európai liberális értelmiség legnagyobb hiányossága. Az idősebbek talán sejtik ezt a hiányt, noha magukat megváltoztatni már nem voltak képesek, ám a fiatalabb publicisták s az őket magasra emelő fiatal, iskolázott olvasók lelkük mélyéig kamaszok. S azok is maradnak.
Persze nem árt tudniuk, hogy a hagyományokat, a keresztény értékeket elvető nézeteik ellenkezést, sőt ellenhatást is kiváltanak, s mindaz a gyűlölet, mely soraikból a pápán keresztül a katolicizmus ellen irányul, viszontgyűlölet forrásává vált s válik. S hogy e viszontgyűlölet miként ölt formát, miként nyilvánul meg a politikában, nos, ez egyelőre alig sejthető. Igaz, az Egyesült Államok példájából, a keresztény megújulás ottani elsöprő lendületéből leszűrhetünk némi tapasztalatot, egyben várakozást. Mert – s ezt nem árt tudni a mai kor liberális inkvizítorainak, főleg a fiatalabb s tapasztalatlanabb tanoncaiknak – működésük nem következmények nélküli, s eszközeik ma sokkal szerényebbek, mint XVI. századi társaiké. És hát lassan erőre kap konzervatív írástudó ellentáboruk is, mert a generáción belüli szellemi párviadal elől kitérni nem szabad.
S mit tehetünk mi még értük, korunk új, fiatal inkvizítoraiért? Talán a legtöbbet, mit adhatunk. Néma imában kérünk szavaikért megbocsátást és elméjüknek világosságot.