Pártpolitikus mozgatja mostantól az apparátust

Németországban, ahol most e sorokat írom, a pénzügyminiszter nem számít fogyóeszköznek. A végrehajtó hatalom élén a kancellár áll, de közvetlenül utána a pénzügyminiszter következik, akinek a nevével gyakran korszakot jelölnek a gazdasági életben. Nálunk ez nem így van. 1990-től máig csupán 544 nap volt a pénzügyminiszterek átlagos kihordási ideje; Draskovics Tibor a maga 435 napjával nincs messze az átlagtól.
Kissé frivol ez a kalkuláció? Az bizony; az ügy ennél valóban komolyabb. Mint minden gazdaság, a magyar is igényli a kiszámíthatóságot. Az államtól joggal várjuk el, hogy tompítsa, ne pedig növelje a bizonytalanságokat; márpedig egy fontos tárca élén bekövetkező változás még jól indokolt esetben is zökkenőt idéz elő. A mostani miniszterváltás viszont nem volt különösebben megindokolva. Ez már önmagában is gond egy demokratikus államban. Hogy valakit fontos köztisztségre kinevezzenek, ahhoz a köz előtt is bemutatott érdemekre lenne szükség, de ugyanúgy a közösségre tartozna annak megismerése is, hogy valaki immár miért nem alkalmas arra, amire korábban alkalmasnak tartatott.
Nehéz, válságos idők persze gyorsan koptatják a vezetőket, de tudtunkkal nem válságos időket élünk. Vagy mégis? Valóban, hogyan is áll a magyar állam? Nos, igazából ez az a kérdés, amire most, a kijelölt pénzügyminiszter meghallgatásakor a politikusnak, az üzletembernek és az utca emberének egyaránt választ kellene kapnia.
A távozó miniszterről tudható, hogy kenyai vakációján érte a megtisztelő felkérés, s hazajőve beismerte, hogy az elődje által ismételgetett ígéretek ellenére a büdzsé hiánya az előre jelzettnél nagyobb lesz. Ezzel rögtön szerzett egy jó pontot a pénzügyi élet szereplői szemében. Persze az igazi az lenne, ha a kormány végre betartaná adott szavát, de a csúfos 2002-es költségvetési kisiklás után már a sokak által gyanított 2003-as megcsúszás bevallásának is örülni lehetett. Majd két hónapos hezitálást követően a miniszterelnöktől kapott feladatra – nevezetesen: mikorra lesz képes hazánk az eurózónába való belépés kötelezettségét teljesíteni – a pénzügyminiszter a megelőző évben kitűzött dátumhoz képest két év csúszást jelentett be. Így született meg a mai is élő (inkább csak vegetáló) 2010 eleji céldátum. Ezzel Draskovics már nem sokat tett hozzá képzeletbeli társadalmi tőkéjéhez, bár az elemzők legalább azt elmondhatták, hogy az euró átvételének arrébb tolt céldátuma egybevág azzal, amit a szkeptikusabbak maguk is gondoltak a Medgyessy-kormány működését látva.
Itt rögtön felhívom a figyelmet arra, hogy az akkori miniszterelnök az évtized legfontosabb gazdaságpolitikai kérdésében egy szakminiszterre tolta a döntést. És ez ugyebár nem Németország vagy Anglia, ahol a pénzügyminiszter intézményi súlya alig marad el főnökéétől. Hogy Magyarország mikor hozza magát olyan állampénzügyi helyzetbe, amelyben eleget tudna tenni a belépés úgynevezett maastrichti feltételeinek, nem tárcakérdés. E feltételrendszernek része a mérsékelt inflációs szint és a szolid kamatszint elérése, és az valóban sokféle külső és belső tényezőtől függ, de esetünkben a leginkább kritikus ügy a költségvetési egyenleg és az államadósság mértéke. Ezek pedig szokásos közgazdasági viszonyok közepette alapvetően a politikai akarattól függnek: kellő elszántsággal az állami büdzsét ugyanúgy ki lehet egyensúlyozni, mint ahogy egy rendezett családban elérhető, hogy ne költsenek többet a rendszeres jövedelemnél. Medgyessy egyébként – mielőtt 2001-ben új arcként felbukkant az ezek szerint elég rövid emlékezetű magyar közéletben – maga is volt pénzügyminiszter Horn Gyula kormányában, nem is említve az 1980-as évek második felét, így az előképzettség hiányára való hivatkozás nem hangzott volna jól. Felelősségáthárítás volt az a javából.
Az euróra való áttérés ugyanis kötelessége az EU-tag Magyarországnak. A számítások szerint egészében véve előnyünk származik majd a közös valuta használatából (és gondunk, költségünk keletkezik a forint átmeneti fennmaradása során, főleg, ha a szomszédjaink minket megelőzve jutnak el az euróérettség állapotába). De a belépési feltételek eléréséhez olyan takarékos állami politikát kell folytatni, amely ugyan a következő korosztályt megóvja a többletterhektől, ám éppen emiatt a hivatalban lévő kormány kevesebbet költhet a saját mandátuma alatt. A szocialista–szabad demokrata koalíció azonban örömmel költekezett – meg is ugrott az államháztartás hiánya. Előbb mennie kellett a pénzügyminiszternek 2004 januárjában, majd augusztusban a miniszterelnöknek is. A második pénzügyminiszter maradt, de a rossz adatok bevallásával szerzett szakmai elismerést hamar felemésztette az államháztartási adatokkal folytatott manipulálása.
Nem kellett ahhoz megveszekedett ellenzékinek lenni, hogy mind többen észrevegyék: az állam egy ideje nem fizeti ki jogszerű tartozásait; félállami társaságokhoz telepít állami feladatokat azzal, hogy a kiadásokat egy ideig el lehet rejteni a statisztikai számbavétel elől; számviteli trükkökkel szépíti – átmeneti időre – a tényleges állapotokat.
Mondhatnánk: most utolérte Draskovicsot elődjének sorsa. Mondhatnánk, de ehhez az kellene, hogy a miniszterelnök az adatmanipulálást nevezze meg a koalíció második pénzügyminisztere felmentésének okaként. Ami azt a világos üzenetet hordozná: ilyet tenni nem szabad. Gyurcsány Ferenc azonban eddig erről nem szólt, az adatok ügyét kikerülte. Draskovics maga a jegybank nem kellő együttműködési készségét okolta sikertelenségeiért, és a tényleges reformok meghozatalához szükséges politikai elszántság hiányára utalt. No de ha nincsenek tényleges intézkedések, akkor valóban csak a kreatív könyvelés marad a pénzügyminiszternek meg a csodavárás.
A csoda azonban elmaradt. Gazdaságunk növöget; nem gyorsabban, mint eddig, és lassabban, mint a legtöbb sortárs nemzet. És ami fontos: lassabban annál, mintsem maguktól elmúlnának a költségvetés egyensúlyi gondjai.
A számviteli trükköket ő vagy a Pénzügyminisztérium apparátusa találta ki, de a kormány hagyta jóvá. Gyurcsány Ferenc talán jó okból nem hozta szóba a miniszteri felmentés indokaként azt, ami a lehető legérthetőbb lenne: a pénzügyek minisztere törvényes és szerződéses (meg morális) kötelezettségek sorát szegte meg az adatok kozmetikázása érdekében.
A poszt várományosa most azt mondja, hogy „jelenlegi ismeretei szerint tartható az éves költségvetés”. Nyilatkozta, hogy tovább szándékozik haladni a kormány konvergenciaprogramjának pályáján. Ezek azonban nem megnyugtató üzenetek. Az első negyedévben már teljesült az éves költségvetési hiány fele. Április végére a tervezett hiány háromnegyedéhez közelítünk. Megkapjuk emellé a kincstárilag optimista érvelést: mégsem annyira súlyos a helyzet, mert az áprilisi kiadási tételek között sok az egyszeri ügy, hiszen most végre visszaadják a tavaly év végén kétes jogalappal és nulla erkölcsi alappal visszatartott áfa-visszafizetéseket, és a gazdák is megkapják járandóságukat. No de az eddigi pénzügyminiszter és a hivatalban levő gazdasági tárcavezető közösen kutatott kreatív megoldást az autópálya-építések állami költségeinek átcsomagolására – több száz milliárdos nagyságban. És létezhetnek még egyéb visszatartott tételek, amelyek esetleg csak a 2006. tavaszi rovancsnál vagy azt követően bukkannak fel.
Ezt elkerülendő, elvárható lenne, hogy a jelölt felülvizsgálja „jelenlegi ismereteit”. Helyes lenne neki – és a kormányfőnek – átgondolnia a konvergenciaprogram pályáján való továbbhaladás szándékát. Tudniillik ez a kormány az EU-nak 2004 nyarán átadott programtól már a legelső alkalommal, az év decemberében elfogadott állami költségvetésnél eltért a nagyobb deficit irányában. Az unió azóta is az úgynevezett többletdeficit-eljárás hatálya alatt tartja hazánkat. Nem továbbhaladni, hanem éppenséggel irányt váltani kellene, mégpedig a tényleges helyzet, a valós adatok alapján.
Ha pedig az új miniszter úgy találja, hogy a valóságos tendenciák erősen eltérnek az elfogadott állami költségvetés számaitól, akkor egy pótköltségvetéssel álljon az Országgyűlés elé. Tudom, a pénzügyminiszterek jó ideje kerülik ezt a lépést, holott a pótköltségvetés kidolgozása, benyújtása és elfogadtatása a jogilag legtisztább és szakmailag a legalkalmasabb megoldás az állampénzügyi folyamatok korrigálására. Minden más megoldás csábít a trükközésre, az improvizálásra, az ötletelésre. Abból már eleget láttunk. Meg lehetne végre próbálkozni egyszer az alkalmas megoldással is.
Ha azonban nem ez történik, akkor marad a gyanú, amelyet a külföldi lapok sem tudnak elhessegetni: pártpolitikus mozgatja mostantól az apparátust a maga újabb kreatív ötleteivel. Marad az adatok adjusztálása, újabb tervek – és egyre távolabbi jövőbe mutató víziók – gyártása. Marad az, hogy a mai deficit szóba kerülésekor a 2007-től várható uniós pénzekre terelik a szót azok, akiknek most kellene felelős állami vezetőként beszámolniuk az állami kassza valós állapotáról.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár