Ne számolják fel az akadémiai kutatóhálózatot!

Mindig örömmel tölt el, amikor egy pályáján sikeres szakember politikára adja a fejét, és ott próbálja dinamizmusát, rátermettségét, kreativitását az ország érdekében kamatoztatni. Ha ezt egy vállalkozó teszi, az még inkább elismerésre méltó, hiszen bármennyire is nagy egy miniszteri beosztás presztízse, üzleti vállalkozását átmenetileg korlátok közé kell szorítania. Gondok akkor keletkeznek, ha a magas pozícióba került hazánkfia olyan területekre téved, amelyeket nem ismer kellőképpen, s elhamarkodottan véleményt alkot, és alapvető szerkezeti változásokat javasol. Ilyenkor mindenképpen ildomos kikérni a szakértő tanácsadók véleményét, már azért is, mert ha egy miniszter gyakran mond badarságokat, az előbb-utóbb rontja hitelét, és az alkalmasságát vonja kétségbe. A Magyar Nemzet híradása szerint Kóka János miniszter úr a fiatal közgazdászok találkozóján kijelentette: „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyelővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak… A magyar tudósokkal az a gond, hogy akik meghatározók vagy alkottak valami maradandót, már nem élnek.” Bár a fenti kijelentések pontosságáról a vélemények eltérnek, az azonban egyértelműnek látszik, hogy a miniszter úrnak nincs valami jó véleménye az Akadémia intézeteiről, az alapkutatásról, és feleslegesnek tartja finanszírozni az MTA kutatói hálózatának azon részeit, amelyek nem hoznak valódi hozzáadott értékeket. Abban viszont igazat kell adnunk neki, hogy nem lehet mindig hajdani nagyjainkra hivatkozni. Az MTA, bár büszke az elhunyt és kiszakadt magyar tudósokra, a magyar tudományos kutatás eredményességének összegezésekor kizárólag a hazánkban dolgozó és publikáló kutatók teljesítményét veszi figyelembe. Ezt teszik azok a külföldi és hazai intézmények is, amelyek tudományos dolgozataink hatékonysága alapján állítják össze a kutatók és az országok világrangsorát. Meglepődne a miniszter úr, ha megírnám, milyen előkelő helyezést értek el a ma élő magyar kutatók ezekben a rangsorokban, növelve ezzel hazánk nemzetközi elismertségét.
Meggondolatlan állításokat azonban nem csak a kutatástól távol álló üzletemberektől hallhatunk. Akadémiánk volt elnöke a szegedi Délmagyarországban (2001. november 11.) megjelent interjújában a következőt mondta: „Az emberek (…) nem hisznek többet a fizikusok és műszaki zsenik informatikai csodákkal vezérelt eszközeiben (…) Nem a fizikusoknak, hanem a társadalom kutatóinak teszik fel a kérdéseket (…) Elég volt a technikusokból, vízvezeték-szerelőkből, selyemhernyó-tenyésztőkből, jöjjenek most már az emberrel foglalkozó szakmák, a humán oldal képviselői!” Mindezeket olvasva az átlagember csak kapkodja a fejét, hogy a politikában aktívan részt vevő vagy részt vett hazánkfiai milyen furcsaságokat is állítanak a tudományról, és végképp nem tudja: az országnak most társadalomtudósokra vagy fizikusokra, mérnökökre van szüksége, netán egyikőjükre sem? Nem meglepő, ha az állampolgárban felvetődik a gondolat: miért kell neki egyáltalán támogatnia adójából a drága kutatásokat, mennyivel hasznosabb lenne, ha az adóforintokat a kormányok az ő életének jobbítására fordítanák.
A nagy kérdés éppen az, hogyan lehet az ország lakosságának életkörülményeit jobbá tenni, hogyan tudnánk gazdagodni, miként lehetne a fejlett nyugati világot mielőbb utolérnünk. Más államok példáit figyelembe véve, egyet biztosan mondhatunk, úgy semmiképpen nem, ha bezárjuk kutatóintézeteinket, ha nem képezünk fizikusokat, természetkutatókat, ha megszüntetjük a társadalommal, a humán tudományokkal foglalkozó, de konkrét termékeket nem termelő intézeteket. Ugyancsak nem jutunk előre, ha csökkentjük a felsőoktatás színvonalát, az oktatók számát, ha oly mértékben megterheljük egyetemeink tanárait, hogy semmi idejük nem marad a kutatásra, ha arra kényszerítjük őket, hogy mechanikusan, kizárólag mások eredményeit, megfontolásait adják át, olvassák fel hallgatóiknak, ha egyetlen szakterület témáiba sem képesek elmélyedni, és eredményeikkel az egyetemes tudományt gazdagítani. Aligha növelné versenyképességünket, ha a kultúra és a kutatás területén a háborút követő nehéz évtizedekben megőrzött és kivívott helyzetünket feladnánk, ha még nagyobb teret adnánk a mintának tekintett országokból hozzánk beáramló szellemi szemétnek, ha csupán egy elitréteg magas színvonalú képzését tartanánk szem előtt, és ha nem törekednénk a leszakadt rétegek általános műveltségének emelésére.
Az ember már szinte röstell az elmúlt évtizedekben rohamos fejlődést elért országok példájára hivatkozni, amelyekben döntő szerepet játszott, hogy óriási támogatást adtak a kutatás-fejlesztésre. Az Európai Unió régi tagjai pedig éppen a további gazdasági növekedés, a lakosság életszínvonalának megőrzése érdekében sok ezer fővel kívánják növelni kutatóik számát.
Kóka miniszter úrnak igaza van, hogy nekünk, kutatóknak változtatnunk kell hozzáállásunkon, és lehetőleg olyan témákkal kell foglalkoznunk, amelyek a gyakorlat számára is hasznosítható eredményeket hoznak. Védelmünk érdekében azért el kell mondanom, hogy az akadémiai kutatóintézetek és az egyetemek már a szocializmus éveiben is törekedtek arra, hogy ismereteiket, tudásukat az ipar számára hasznosítsák. Erre már azért is szükségük volt, mert az így kapott megbízás összegéből a kutatók is részesültek, amire – figyelembe véve a fizetéseket – nagy szükség volt. Mára azonban a helyzet alapvetően megváltozott. A természettudomány területén a kutatók érdeklődése már világszerte, így Magyarországon is túlnyomórészt olyan témákra irányul, amelyek a gyakorlat számára is kecsegtető eredményeket hozhatnak. Nem szabad elfelejteni, hogy a technológiai fejlesztés feltétele a magas színvonalú alapkutatás. Az előrelépést hazánkban az információáramlás hiánya, a tőkeszegénység és az ipar fogadókészsége gátolja. Elgondolkodtató, hogy a jelen írás szerzőjét az elmúlt években a fejlett világ csaknem minden nagy petrokémiai vállalata (Shell, Exxon, Mobil, olasz INA, japán és koreai ipari kutatóintézet) meghívta, hogy a nemzetközi folyóiratokban közzétett eredményeiről részletesebb ismertetést adjon egy meglehetősen szűk, a vállalatok vezető kutatóiból álló plénum előtt. Ugyanakkor az égvilágon semmi érdeklődés nem mutatkozik munkánk iránt hazánkban, pedig talán itt sem lenne érdektelen, ha az elégetésre, a házak fűtésére használt földgáz egy részéből (!) lényegesen értékesebb vegyületeket állítanának elő.
Magam is vallom, hogy az ország gazdagodásához alapvetően szükség van olyan technológiai fejlesztésekre, amelyek alapjait itthon rakták le, és azokat itthon valósítják meg. Elszomorító például, hogy kiváló szegedi biológusunknak a mesterséges kromoszómák előállítására vonatkozó kutatásait, szabadalmait – érdeklődés és kockázati tőke hiányában – Kanadában hasznosítják. Mert igaz, hogy a tudomány nemzetek fölötti, de egyáltalán nem mindegy, hogy az emberiség javát szolgáló felfedezések melyik országban alakulnak át termékké.
Mindezeket összegezve: a megoldás nem az, hogy a nagy értéket képviselő akadémiai kutatóhálózatot megsemmisítsék, hanem az, hogy a kutatás-fejlesztés a GDP-ből az eddigi, meglehetősen szerény 0,9–1 százaléknál lényegesen nagyobb támogatást kapjon, és a hazai tőke az itthoni felfedezések iránt az eddigieknél nagyobb érdeklődést mutasson.

A szerző a Magyar és az Európai Tudományos Akadémia tagja