Európai Unió: most az angolokra kerül a sor

Európai alkotmányt elutasító népszavazások Franciaországban és Hollandiában, sikertelen állam- és kormányfői csúcstalálkozó a 2007– 2013-as költségvetésről, elnökségváltás. Ennek ellenére úgy vélem, nincs veszélyben Európa ügye. A krízishangulat ellenére, amit elismert az uniós elnökségről leköszönő luxemburgi miniszterelnök, Jean-Claude Juncker is, és akinek országa igennel szavazott az uniós alkotmányra, elmondta azt is, hogy két vélemény képviselői néznek egymással farkasszemet. Egyfelől azok, akik szerint szabadkereskedelmi zónákra van csak szükség, és Európa túl messze ment az integrációban; és azok, akik akarják a további integrációt, és hisznek benne.
Nem sokat kellett várni a brit válaszra. Jött belőle kettő is. Kétségtelenül érzékelhető hangsúlybeli eltérés mutatható ki Tony Blair 2007–2013-as pénzügyi perspektívát elutasító, 2005. június 16–17-i, illetve az EU-elnökséget átvevő székfoglaló beszéde között. Akkor az Egyesült Királyság miniszterelnökeként, utóbb pedig Európáért felelős soros elnökként nyilatkozott meg. Székfoglalójában többször is hangoztatta, az Egyesült Királyság és az EU céljai azonosak, az EU-t semmiképpen nem szabad közös piacnak tekinteni.
Kérdés ezek után: mi motiválta Tony Blairt a 2007–2013-as pénzügyi perspektívát elutasító brüsszeli csúcson? Mindenekelőtt az, hogy május 5-én a britek újabb öt évre bizalmat szavaztak kormányának, és ez stabilizálta belpolitikai helyzetét. Közrejátszhatott az is, hogy Chirac és Schröder nagy bajban van odahaza. Sőt, most már nagy az esélye, hogy Schröderrel mint kancellárral nem sokszor fog találkozni. Ne feledjük, bármennyire is elkötelezett Európa ügyében egy állam- és kormányfő, mindig belpolitikai kényszer alatt áll, mert hazájában választják meg közjogi méltóságára. Franciaországban és Németországban is megcsappantak azok a belső tartalékok, melyek a szociálisan gondoskodó jóléti állam fenntartásához szükségesek. Európa lakossága öregszik, oktatása, különösen a műszaki tudományok területén, nagy lemaradásban van a Távol-Kelethez és az Egyesült Államokhoz képest. Az Európai Unió tagállamaiban a foglalkoztatottak aránya lényegesen elmarad a liszszaboni stratégiában kitűzött céltól. A 2010-re elvárt 70 százalékos foglalkoztatási szint eléréséhez idén 22 millió munkahelyet kellene létesíteni. Napjainkban az unió tagországaiban több mint húszmillió munkanélküli van.
Az Egyesült Királyságban tudják, mit jelent az ilyen krízishelyzet, és köszönik, de nem kérnek belőle. Keserves, nagy áldozatokat követelő intézkedések árán sikerült a pénzügyi helyzetet konszolidálni, és Margaret Thatchernek a gazdaságot rendbe tenni. Emlékezzünk csak a Bolsover környékén bezárt több mint kétszáz aknára és a bányászok egyéves sztrájkjára. Mára az Egyesült Királyság az EU-költségvetés egyik legjelentősebb befizetője. Ez az Anglia mára a vásárlóerő-paritási elszámolási egységgel kalkulált, egy főre eső GDP tekintetében megelőzi Franciaországot és Németországot is. A 25-ök közül jelenleg az ötödik helyen áll. Nos, innen ered Tony Blair 2007–2013-as pénzügyi perspektívát elutasító önbizalma. Ő egy sikeres szocialista politikus, konzervatív gazdaságpolitikával. Úgy véli, a javakat először elő kell állítani, a gazdaságot rendbe kell tenni, és csak utána lehet osztogatni, de azt is csak módjával. Hitelből semmiképpen sem. Nem Európára mondott nemet, hanem a romokban heverő lisszaboni stratégiára, az agrártámogatások körüli alkudozásra, az újraelosztásban érdekelt gazdaságpolitikára.
Európának változnia kell. Növekedést elősegítő jelentős szerkezeti változásokat kell elindítani. Ilyen intézkedések meghozatala alól hazánk sem mentesülhet. A mi szocialistáink nem Tony Blairek, bármennyire is hangoztatják. Amit eddig tettek, könnyen feledhető, hatása csak jelentős áldozatokkal és évek múltával korrigálható. Ami pedig az európai alkotmányt és a költségvetést illeti, mindkettő elfogadható. Ez a legnagyobb bíráló, a soros elnök Tony Blair felelőssége a következő fél évben. Ez lesz a próbája annak, hogy az Egyesült Királyság és az EU céljai mennyire azonosak.

A szerző volt országgyűlési képviselő,
a Polgári Kör Baranyáért elnöke