A bölcsek trónfosztása

Holnap lesz harmadik esztendeje, hogy az Egyesült Államok „megelőző csapást” mért a tömegpusztító fegyverek birtoklásával vádolt Irakra. Francis Fukuyuma, az iraki háború kiötlőinek tartott washingtoni neokonzervatívok prominense olyan születésnapi tortával állt elő, amelyen nem gyertyát gyújtanak, hanem inkább az arcba nyomják: a napokban megjelent új könyvében, a Bush-adminisztráció Közel-Kelet-politikáját élesen bírálva, Fukuyama szakít korábbi elvbarátaival, és gyökeresen új amerikai külpolitika megteremtését javasolja.
George W. Bush amerikai elnök a héten ismét megelőző csapásokat mért, ezúttal a belpolitikai fronton. Az elnök e héten az újjáépítés sikereit ecsetelő beszédeivel igyekezett lelket önteni az elhúzódó konfliktust egyre nagyobb aggodalommal figyelő honfitársaiba.
A legutóbbi felmérések nem kecsegtettek sok jóval e vállalkozás esélyeit illetően: a legfrissebb Washington Post–ABC News-közvéleménykutatás adatai azt mutatják, az amerikaiak 80 százaléka szerint Irak a polgárháború felé tart, 52 százalékuk pedig azt mondja, ideje megkezdeni a csapatkivonásokat az országból.
Az elnök törekvését némiképp az is aláássa, hogy eközben a washingtoni konzervatív elitben nyílt rebellió fenyeget az iraki újjáépítés kudarca miatt, és egyre több korábbi támogató ad hangot csalódottságának vagy leplezetlen kritikájának a sajtó vezető lapjaiban. A Bloomberg hírügynökség csütörtöki kommentárja egyenesen úgy fogalmaz: „Az iraki háborútól iszkolók hangja fülsiketítővé vált. Azok, akik elismerik, hogy támogatják az inváziót, lassan oly nehezen fellelhetőek, mint azok, akik ma is vállalják, hogy egykor Richard Nixonra szavaztak.”

Menekülés a süllyedő hajóról

Ebben a lármában jól kivehető hang Francis Fukuyamáé, a nagy hatású gondolkodóé, aki most némi lendületet adott ennek a menekülő tömegnek: az egykor a liberális demokrácia világméretű győzelmét és a történelem végét jósoló Fukuyama (1992-es bestsellere a sokatmondó A történelem vége és az utolsó ember címmel jelent meg) új könyvében nyíltan szembefordult korábbi nézeteinek egynémelyikével, és ami fontosabb, politikai szekértáborával, a háború kiötlőinek tartott neokonzervatívokkal is.
A tengerentúlon a napokban került a könyvesboltokba Amerika válaszúton: demokrácia, hatalom és a neokonzervatív örökség című munkája, és a könyv anyagából a New York Timesban is terjedelmes publicisztika jelent meg tollából februárban. Ebben egyebek mellett leninistának bélyegzi a történelmet „akarattal és erővel” mozgatni kívánó neokonokat, és kijelenti: „A leninizmus tragédia volt annak bolsevik verziójában, és komédiaként bukkant fel újra, amikor az Egyesült Államok gyakorolta. A neokonzervativizmus politikai jelképként és gondolatrendszerként is valami olyasmivé vált, amit már nem tudok tovább támogatni.”
Hogy Fukuyama kijelentései mekkora súllyal eshetnek latba Washingtonban, azt jól érzékelteti a külpolitikai kérdésekkel előszeretettel foglalkozó rangos amerikai napilap, a The Christian Science Monitor fejtegetése, amely elemzőket idézve arra a következtetésre jut: „A legtöbb amerikai ugyan nem olvassa Fukuyama urat, de az elit véleményének efféle megváltozása […] a süllyedő hajó és a patkány esete; fennáll a veszély, hogy az időközi [képviselő-] választások közeledtével a kongresszusban több republikánus fordulhat majd az iraki háború ellen.”

Fukuyama neokon múltja

Pedig maga Fukuyama korábban több neokonzervatív kezdeményezést is lelkesen támogatott. 1998-ban a PNAC, a neokonok egyik befolyásos agytrösztje felhívását írta alá, amelyben az intézet keményebb fellépést sürgetett Irakkal szemben. 2001. szeptember 11-ét követően pedig a szervezet egy másik nyílt állásfoglalását, amely azt fejtegette, hogy a terrorizmusnak és támogatóinak megsemmisítését célzó stratégiában szerepelnie kell a Szaddám Huszein elmozdítására irányuló „eltökélt erőfeszítésnek” is. Igaz, 2003-ban már a terrortámadásokra adott eltúlzott amerikai reakció következményeitől óvott a Washington Postban megjelenő véleménycikkében.
Az igazán összeszedett bírálat azonban, úgy tűnik, mára érett tézisekké Fukuyama fejében. Könyvének egyik alapgondolata, hogy az Irak elleni háború és a demokrácia közel-keleti meghonosításának hívei pont a neokonzervatívok egyik legfontosabb hitvallását nem követték, miszerint „az ambiciózus társadalomtervezés váratlan következményeket von maga után, és gyakran saját céljait hiúsítja meg”.
A professzor ezzel azt az eltökéltséget bírálja, amellyel a Bush-kormányzat – 2001. szeptember 11. után – a terrorizmus elleni harc mintegy melléktermékeként a demokrácia terjesztését tűzte zászlajára, és külhoni országok társadalmi berendezkedésének tervszerű megváltoztatására vállalkozott.
Kétségtelen, hogy az amerikai politikai gondolkozásban azelőtt is jelen volt az elv, hogy minél több szabad ország létezik a földgolyóbison, annál nagyobb biztonságban tudhatja magát az Egyesült Államok. A demokrácia ideológiaként való exportja – akár erőszakos úton is – azonban merőben új fejlemény ezen a területen.

A szabadságvágy még nem demokrácia

Az „exportőrök” a minden emberben meglévő egyetemes szabadságvágyat emlegetik, valamint azt, hogy e vágy kiteljesítéséhez a földgolyó minden lakójának joga van. Fukuyama szerint az erre épülő rendszerváltó buzgalommal alapvetően az a baj, hogy a modern demokráciába való átmenethez szükségeltetik az is, hogy a rendszert váltó országban már meglegyenek azok az intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy a megfoghatatlan szabadságvágyból konkrét, konszolidált demokratikus berendezkedés jöjjön létre, modern gazdasággal.
Pedig ennek a most bírált elképzelésnek szellemi alapját korábban épp Fukuyama adta, amikor a történelem végéről kezdett el vizionálni, és azt állította, hogy a demokrácia hosszú távon világszerte, szinte magától el fog terjedni. A professzor ma már maga is elismeri a New York Times magazinjában megjelent írásában: „A történelem vége, más szavakkal, marxista érveket fogalmazott meg, hogy igazolja a társadalmi fejlődés hosszú távú folyamatát, amely azonban nem a kommunizmusban, hanem a liberális demokráciában ér véget.” (Ezzel szembeállítja a neokonok főideológusait, Bill Kristolt és Robert Kagant, akiket leninistának nevez, mivel ezt a folyamatot erővel siettetni szerették volna.)
Pedig Fukuyama szerint nem volt eleve elrendelt, hogy a neokonzervatív gondolat – amelynek baloldali gyökereit a professzor esszéjében is hangsúlyozza – téves irányba forduljon.
A neokonzervativizmus gyökereit Fukuyama a múlt század harmincas-negyvenes éveiig vezeti vissza, és az irányzat alapítóit „többségében zsidó értelmiségiek figyelemre méltó csoportjában” látja, akik mindannyian a New York-i Városi Főiskolán (City College of New York) folytatták tanulmányaikat, és világlátásukat harcos antikommunizmus, valamint a társadalmi fejlődésbe vetett idealisztikus hit jellemezte. Fukuyama szerint nem véletlen, hogy a főiskolai csoportban sokan trockistaként indultak: nagyon is értették a szovjet rendszer, a sztálinizmus cinizmusát és brutalitását. A professzor megjegyzi, hogy az amerikai antikommunista baloldal, szemben a tradicionális jobboldallal, szimpatizált a kommunizmus gazdasági és társadalmi céljaival, ám a harmincas-negyvenes évekre tudatára ébredt, hogy a szocializmus valósága épp a kitűzött célokat ássa alá. A végletekig vitt jó szándékból származó veszélyek felismerése ezért rányomta bélyegét e csoport tagjainak gondolkozására. Éppen ezért a korai neokonok inkább ellenezték, mint támogatták, hogy a társadalom fejlődésébe, amelyben hittek tehát, kívülről és tervezetten „belenyúljanak”.
Hogyan lehetséges akkor, hogy hatvan évvel később épp a neokonzervatívok bábáskodásával hajtják végre a világtörténelem egyik legátfogóbb ilyen kísérletét, az iraki inváziót és az azt követő rendszerváltást, majd újjáépítést?
Francis Fukuyama szerint ennek oka az az alapélmény, amelyet a neokonok az amerikai adminisztrációban a hidegháború lezárulásával szereztek. A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását követően köreikben eluralkodott az a nézet, miszerint minden diktatúra közös jellemzője, hogy belül üresek, és hogy egy kicsiny lökés is elég kívülről, hogy szétmorzsolódjanak. (Paul Wolfowitz, a Pentagon volt védelmi miniszterhelyettese, a Bush-kormányzat egyik legprominensebb neokonzervatív héjája, előszeretettel példálózott a romániai Ceausescu-rendszer bukásával, amikor az iraki átalakítással kapcsolatos kétségekkel szembesítették).
A fukuyamai alapvetés, amely a történelem végéről és a demokrácia automatikus elterjedéséről szólt, tehát – csakúgy, ahogy propagálói szerint a társadalom – továbbfejlődött: az új, idealista alapgondolat az lett, hogy amennyiben – akár erőszakkal – megszüntetjük a társadalomra nehezedő diktatórikus nyomást, a társadalom automatikusan valamiféle „kezdeti állapotba”, méghozzá liberális demokráciává rendeződik. „Ha egyszer a gonosz boszorka meghalt, a manók fellázadnak, és énekszóval ünneplik majd felszabadításukat” – írja gúnyosan e várakozásokról Fukuyama.
A polgárháború szélére sodródott Irak és a világszerte megerősödő Amerika-ellenesség megmutatta: az elmélet nem működött a valóságban. Az egypólusúvá vált világban az USA erőteljesebb fellépését, azt, amit a neokonok „jóakaratú hegemóniának” neveztek, erős bizalmatlansággal, majd kifejezett ellenérzésekkel fogadta a világ. Fukuyama ezért az amerikai külpolitika teljes felülvizsgálatára szólít fel: miközben szükségesnek tartja, hogy Amerika győzedelmeskedjen azokban a konkrét háborúkban, amelyeket az afganisztáni és iraki felkelők ellen vív, a terror elleni háborút elhibázott elgondolásnak tartja. A professzor szerint ugyanis a „dzsihadisták” elleni harc elsősorban a szívekben fog eldőlni, ezért az Egyesült Államoknak inkább politikai küzdelmet kell folytatni a mozlimok megnyeréséért.

Leo Strauss és szigetei

Arra a kérdésre, hogy miért hajszolták bele Amerikát a neokonzervatívok az Irak elleni háborúba, más választ ad Edward Skidelsky, a brit Prospect magazin elemzője, aki Fukuyama cikkének megjelenésével közel egy időben, a lap márciusi számában tett közzé terjedelmes írást Leo Straussról, a chicagói egyetem 1973-ban elhunyt politológiaprofesszoráról. Őt sokan a neokonzervatív irányzat atyjának tartják (maga Fukuyuma is elismeri: Strauss „jobbkezének”, Allan Bloomnak a tanítványa volt). Az elemzés azt kutatja, miként érhető tetten Strauss hatása a Bush-kormányzat szeptember 11. utáni politikájában.
Skidelsky aláhúzza: Leo Strauss központi témája a kiválóság volt, és miközben a demokráciát önmagában nem ellenezte, úgy vélte, a legjobb rendszer az, ahol a legjobbak vannak uralmon. Kormányzati ideálja ezért erősen platonista: a bölcsek uralmát propagálja. A klasszikus filozófusok szerint ezek a bölcsek kicsi és népszerűtlen kisebbséget alkotnak a társadalomban, viszont szándékaikat el kell rejteniük a többség elől. Ezért Strauss gondolatainak megítélése legjobb esetben is problémás, hiszen a szabadságot és egyenlőséget nem ismeri el önálló értékként, legfeljebb eszköznek tekinti ezeket ahhoz, hogy a „bölcsek” céljaikat elérhessék.
Ám Strauss azt is látja, hogy a liberalizmus, amely bizonyos áttétekkel lehetővé teszi a bölcsek uralmát is, hosszú távon önmagát semmisíti meg: relativizmussá változik, ahol minden erkölcsi és vallási meggyőződés csupán választható tétel lesz az étlapon. A hősök és ideák száműzése, a kiválóság elhanyagolása Strauss szerint önmegsemmisítő folyamat: ugyanis minden rendszert, még egy liberális demokráciát is, vezetőinek kiválósága tart fenn. A relativizmus térnyerése mindezt veszélyezteti, ráadásul olyan totalitáriánus ellenségeket is megerősít, akik nem viszonozzák a rendszer megengedő szívességét (Leo Straussnak, a náci Németország menekültjének, alapvető élménye volt a weimari köztársaság összeomlása).
Ám miképpen szavatolható ezeknek az erényeknek a fennmaradása egy olyan korban, amelyben az áldozatváltozás, és egyáltalán, mindenféle ideál elértéktelenedik? – mutat rá a Prospect cikkírója Strauss legfőbb aggodalmára. Miképp akadályozható meg, hogy az ember az értékek relativizálódásával a közösségi létből valamiféle állati létbe süllyedjen? A neokonzervatív gondolkodók szerint e rothadás megállításához arra van szükség, hogy az idealizmus újabb és újabb forrásai jelenjenek meg a társadalomban, újra és újra jelentkezzen valamiféle felfelé húzó erő. Strauss a megoldást a bölcsesség kicsiny szigeteinek megteremtésében látja. A bölcsek uralmát hosszú távon a demokrácia „arisztokráciájának” létezése szavatolná, ezt az elitet pedig az oktatás hozhatja létre. Ez az elit a letéteményese annak, hogy a politika fő célja, az erények ápolása megvalósulhasson. Ezek az erények biztosítják majd a liberális állam fennmaradását: hiszen ezek jellemzik majd azokat a vezetőket, akik az államot irányítják.
A neokonzervatívok újabb nemzedékének azonban a bölcsesség szigetei kevésnek tűntek ahhoz, hogy az atomizálódó társadalomban elegendő, felfelé húzó erőt jelentsenek. Skidelsky szerint ők jöttek arra rá, hogy az újabb idealizmusdózist sokkal hatékonyabban beinjekciózhatják a társadalomba, ha magát a liberális demokráciát alakítják át valami olyan hitvallássá, amiért érdemes világszerte harcolni és áldozatot hozni. A felfelé húzó erő helyett tehát hatékonyabbnak gondolták a kifelé húzót. A cikkíró szerint aztán a Szovjetunió összeomlása megteremtette a lehetőséget arra, hogy a neokonok a liberális demokrácia vitézeivé váljanak, és afféle modern keresztesekként, „harcoló hitté” emeljék azt az államformát, amelyet épp Strauss oly szkeptikusan szemlélt.

Nacionalista liberálisok

Ám mindeközben a neokonok liberalizmusa is megváltozott: már nem kozmopolita, hanem inkább nacionalista, nem pacifista, hanem háborúzó, és nem szkeptikus, hanem zelóta meggyőződésről van szó. E meggyőződés szerint tehát a harc, az eszméért folytatott küzdelem jelentené azt az erőt, amely az erényeket – a köztársaság fennmaradását biztosítandó – ismét központivá emeli a társadalomban.
Ha a szeptember 11-e után meghirdetett terror elleni háború kezdeti szakaszára, a lelkesedésre és a hazafiság fellángolására gondolunk, valóban úgy tűnt, hogy bizonyos erények, és az összetartozás érzete megerősödtek az amerikai társadalomban.
Arra már Fukuyama dolgozata mutat rá, hogy ez az erő hosszú távon miért nem működőképes az Államokban. Arról beszél, hogy az igazi konzervatívok, akiknek gyermekei Irakban harcolnak, nem a demokrácia terjesztését, hanem Amerika védelmét látták a háború céljának. Nem fogják ugyan magára hagyni a háború közepén elnöküket (a főparancsnokot), de az iraki kudarc arra sarkallja majd őket, hogy a jövőben elkülönülőbb külpolitikát követeljenek vezetőiktől – ami ugye épp a kérdéses, kifelé húzó erőt szünteti majd meg. Fukuyama szavaival: „A támogatás fenntarthatósága bizonytalan: bár a legtöbb amerikai meg akarja tenni azt, ami szükséges ahhoz, hogy az iraki újjáépítés programja sikerrel járjon, az invázió utáni állapotok éppenséggel nem növelték a közvélemény étvágyát további költséges beavatkozások iránt. Az amerikai, szíve szerint, nem birodalmi nemzet”.