A Torgyán-Debreczeni jelenség

Írhattunk volna más neveket is. Miután a sokszor jobboldalinak minősített Tárki a verbálisan hamis világot teremtő Gyurcsány jelenlétében hozta nyilvánosságra értelmetlen vizsgálati eredményeit, el kell gondolkodni azon újra, hol vannak itt egyesek személyes motivációs bázisai. A jelenségnek, mintegy természettudományos ténynek a lényege az, hogy valakik „jobboldaliként” folyamatosan baloldali érdeket szolgálnak. Néha a szélsőjobboldali radikalizmus idiotizmusával, máskor pedig a korszerű konzervativizmus mérsékletével, de mindig a volt kommunisták érdekében. A torgyánizmus történelmi kellékeket felhasználó primitivizmusa és a „debreczenizmus” intellektuális tisztességtelensége persze ugyanoda tendál, igazolja a magukat átmentett posztkommunisták demokrataságát, s a nem kommunisták veszélyességét.
A Torgyán–Debreczeni jelenség a kommunizmus egyetlen sikerágazatát, a káderpolitikát menti át egy másik korba, ahol mintegy „a halottnak nő a körme” jelenséget illusztrálja. Mondanivaló nincs, de a tagadás szellemének ördögi ügyessége nyilvánvaló. A szélsőradikális műparaszti demagógia képviselője – aki már összeült egykori legvadabb támadóival a Buzera című műsorban – minő csoda, együtt menetel a „mérsékelt, európai stílusú” jobboldaliság megmondóemberévé avanzsált és így jól megfizetett képviselőjével ugyanazon cél, a posztkommunizmus legitimálása útján. Szép és változatos kelléktár, akár – kívülről – elismerést is érdemlő profizmus. A kommunizmus által pépesített magyar parasztság és megmételyezett értelmiség szellemi nyomorúságában azonban ez a profizmus: tragédia. Tragédia azért, mert e két ember nem a saját – félve írom le – független eszméjét terjeszti. Ők leplezett célok eltérő, tehát „demokratikus” képviselői.
Egyébként talán tiszteletre méltó motivációk megtestesítőiként szerepük is lehetne a magyarság jövőjének alakításában. Ők azonban mindig önmagukon túlra mutatnak, mint a helyes útra: s ez a hornizmus, medgyessyzmus és gyurcsányizmus – az éppen aktuális haladó európéerség. A látszólag egymástól egyébként távol álló torgyánizmus és debreczenizmus ugyanis egy dologban tökéletesen egyetért: s ez Orbán Viktor, s benne a magyarság újjászületésének gyűlölete. Nem túlzás: az ő megélhetésük ezen alapszik. Ha a magyarság magához tér, nem lesz több kifizetőhely számukra, és így nem lesz megmondópozíció – sem a „szélsőjobbon”, sem a „modern konzervativizmus” képviseletében.
E sorok írója egyébként természetesnek tartja azt, hogy sokfélék vagyunk, s eszébe sem jut tiltakozni a másféle gondolkodás ellen. Azt azonban felháborítónak tartja, ha egy súlyosan torzult tudatú társadalomban „független” értelmiségiek és álkonzervatívok tulajdonképpen baloldali maszlaggal etetik a népet. Tessék nyíltan kiállni a saját nézetek mellett! Tessék neoliberálisnak lenni, és nem szociáldemokratáskodni akkor, amikor a tisztes érdekvédelmi szociáldemokrácia újjáéledését nemrégen a neoliberalizált posztkommunisták verték szét – ugyancsak profi módon.
Végül is persze e csúnya színjátékot a magyarság jelentős részének öntudatlansága élteti, s az az ostobaság, amely sok, egyébként jóhiszemű értelmiségiben is él. Ez utóbbiak – magukból kiindulva – azt hiszik, hogy objektívnek és önkritikusnak kell lenni, el kell ismerni az ellenfél igazságait is. S közben gátlástalan emberek hatalmi útját egyengetik. A Nyugaton elterjedt „hasznos idiótákhoz” képest a mi posztkommunista útitársainkban nincs naivitás. Ők úgy szolgálnak ki, hogy kőkeményen meg is fizettetik magukat. Ők tehát mások naivitásából élnek (lovasbandériumtól az értelmiségi mélységig). A Torgyán–Debreczeni jelenség sikeres módszer: erre 2002-ben Centrum pártot lehetett gründolni (Kupa-jelenség), most pedig már az MDF maradványai akarnak élősködni ezen a bázison. A (szélső-) radikális jobboldal mérsékelt polgári politizálást támadó idiotizmusa – végső soron – egy hajóban evez ezekkel, és értelmetlenségével a Gyurcsány-kurzust támogatja. Egykor persze Csurka és Debreczeni egyszerre kezdték szétverni a demokrata fórumot…
A torgyánizmus más utat járt be. Míg verbálisan szélsőjobboldali „patakvért” vizionált, addig hatalmi helyzetben semmit sem tett a magyar gazdatársadalomért. Így is lehet milliárdosokat s volt pártfunkcikat támogatni. A „haladás” szószólói az egykori szegény hősökhöz képest ma gondtalan anyagi pozícióba hozott emberek. Már-már akár előkelőt is lehetne mondani, ha az etika nem sántítana annyira.
Az ember mindig tévedhet, a jó szándék utat veszíthet – de a posztkommunizmus „jobboldali” támogatóit soha nem lehet ilyennek tekinteni. Olyan figurát például, aki a szélsőjobboldal elleni harc jegyében a baloldal sajtójában kampányol. Azokkal, akik azt hiszik, hogy hatvan éve elmúlt embertelenségek jelentik ma is a fő veszélyt, miközben a közelmúlt gyilkosainak és erőszakosainak a politikáját és képviselőit veszélyesnek nem hiszik, nincs mit kezdeni. Inkább alakítsák meg a mérsékelt Kádár János Társaságot.

A szerző történész, egyetemi docens