Amikor szégyen a kitüntetés

Olyan országban élünk, ahol szégyen a kitüntetés? Már a választási tűzijáték fénye is alig tudja elrejteni, hogy az ország gazdasága az összeroppanás szélére került – és akkor kik kapják a legmagasabb kitüntetéseket? Olyanok, akiket talán a legsúlyosabb felelősség terhel a helyzet kialakulásáért. A hajdanvolt szocializmus azzal hitegette alattvalóit, hogy a tervgazdálkodás csodafegyverével legyőzi a tőkés társadalmat, magasabb jólétet tud majd biztosítani. Amíg volt mit felélni az emberek hitéből, amíg volt mit kizsarolni a munkásokból, a dolgozókból, amíg fenntartható volt a természeti kincsekkel folytatott rablógazdálkodás, sikerült is átmeneti eredményeket elérni. De az első hároméves tervet követő ötéves terv már teljes kudarcot hozott. A katasztrofális gazdasági helyzet, a zsarnok halála utáni elbizonytalanodás elvezetett az 1956-os forradalomig és szabadságharcig. A szabadság rövid napjai után az idegen fegyverek védelmét élvező helytartók már egy kicsit okosabbak voltak, mint elődeik. Megnyitottak egy kiskaput előbb a parasztságnak, hogy kis háztájiján megtermelje, amire szüksége volt; majd a munkásságnak is adtak valamit: hadd zsarolja ki saját magát is a gmk-nak nevezett túlórai munkában. De a rendszer lényege nem változott. Volt ugyan egy új gazdasági mechanizmusnak nevezett, bátortalan kísérlet, amit a keleti főnök megrovó tekintete miatt lényegében visszavontak. Az extenzív gazdálkodásról az intenzív szakaszra való áttérés a végén csak jelszó maradt. Ám a látszatfejlődés fenntartására szükség volt, hogy a szocializmus fölényéről hangoztatott egyre hiteltelenebb szólamokat alátámasszák. Ha nem is sokat, de valamit adni kellett, hogy az emberek életszínvonala javuljon.
Ekkor kezdődött el a külföldi hitelek felvétele, és ennek egyik legfőbb kezdeményezője és megvalósítója a most kitüntetett Fekete János volt. Az adósság olyan, mint a lavina. Elég egy apró göröngy, hogy meginduljon, de aztán a kis hógolyó gyors növekedésnek indul, hogy a végén pusztító förgeteg nyelje el mindazt, ami útjába kerül.
A pénzügyi lavina eszköze a kamatos kamat. A kamat a kölcsönvett pénz ára, de amikor ez kiegészül a kamatokra rakódó kamatokkal, már veszedelmes fegyverré válik. Többé már nem a pénzmozgás technikai eszköze, hanem a hatalomé. A kölcsönt adó uralma alá hajtja az adóst, mert a kamatok miatt halmozódó adósság után egyre többet követelhet. Az eredeti kölcsön összegétől teljesen elszakad az a teher, amit évente adósságszolgálatként fizetni kell; de hiába fizeti ki az adós az eredeti hitel sokszorosát, adóssága mégis egyre dagad.
Vajon nem volt tisztában Fekete János ezzel, amikor az adósságlavinát elindította? Komolyan gondolta, hogy az új intenzív gazdaság a hitelek árát majd valóban kitermeli? Lehet, hogy igen, mert még napjainkban is volt bátorsága az adósságteherről mint könnyen megoldható problémáról nyilatkozni. Kinek az érdekeit képviseli, kit szolgál Fekete János? Egy biztos: nem a magyar nemzet érdekét. Akkor miért kapta a kitüntetést? Nyilván azért, mert jól szolgálta a kitüntetők érdekeit.
1978-ban az ország a fizetésképtelenség határára került. Látszólag még Moszkva volt az úr, de az igazi hatalmat már a hitelező bankok tartották a kezükben. A Nemzeti Bank kasszája teljesen kiürült. Ekkor kapta meg a háttérhatalmat Marjai József, aki drákói eszközökkel, a kézi irányítás segítségével mentette meg a szocialista rendszert (tévedés ne essék: nem az országot!) a gazdasági összeomlástól. Moszkva látszólag még parancsolt, de már nem tehette meg, hogy megakadályozza az ország felvételét a Világbankba, és így a gazdaság a kapott hitel segítségével lélegzetvételhez jutott. Marjainak érdemei vannak, mert megmentette a szocialista gazdaságot a pénzügyi csődtől, és egyúttal rávezette az országot az eladósodás magasabb szintjére. Ettől kezdve az ország gazdasága teljesen a hitelezők uralma alá került. Ha bekövetkezett volna a pénzügyi öszszeomlás, kétségtelenül néhány kegyetlenül nehéz év várt volna az országra. Lehet, hogy a krízis felborította volna a viszonylagos politikai nyugalmat: akár újabb robbanás, újabb forradalom törhetett volna ki. Akár a rendszerváltás is hamarabb bekövetkezett volna. Lehet, hogy Marjainak is köszönhetjük, hogy a rendszerváltással 1990-ig kellett várni? Talán ezért érdemelte meg a kitüntetést? Vajon miért dobta oda a Világbank a mentőkötelet a fuldokló szocialista gazdaságnak? Miért nem akarták siettetni az öszszeomlást? Nyilván, mert nem ez volt az érdekük. Még nem volt elég erős a csapda, még erősíteni kellett a függőségi helyzetet. Megvárták, amíg az egész szocialista rendszer a gazdasági összeomlás határára kerül, és utána már egyesíteni tudták békés eszközökkel a gazdasági, a politikai és a katonai hatalmat. Eljutottunk 1990-ig, bekövetkezett a rendszer felszínének megváltozása. Megalakult a demokratikusan megválasztott Antall-kormány. A kormány kormányzott, de a valódi hatalom nem volt a kezében. Csak ezzel magyarázható, hogy elmulasztottuk a történelmi lehetőséget, hogy megtagadjuk vagy legalább kérjük a felgyülemlett adósság további kifizetését. Pedig nem lett volna szabad a szocialista rendszer alatt felhalmozott adósságot elismerni. Volt mire hivatkozni: az 1956-os forradalomra, a keletnémetek számára megnyitott határra, ami lényegében megindította a szocialista rendszerek összeomlását. A lengyeleknek volt bátorságuk hozzá, és adósságuk jelentés részét el is engedték. Igaz, csak egy részét, mert a hitelezők vigyáztak rá, nehogy már kicsússzanak a hitelezők vasmarkából. Nálunk azonban korlátlan volt a bankárok, a liberális pénzügyi és gazdasági szakértők hatalma, és ők hallani sem akartak az adósságszolgálat fizetésének megtagadásáról.
A Fekete Jánosok, a Marjai Józsefek továbbra is ottmaradtak az informális hatalomban. Úgy látszik, most jött el az idő, hogy érdemeiket elismerjék. Állítólag a (mármint a miniszterelnök szerint) Kossuth-díjasokból, Széchenyi-díjasokból álló bizottság egyhangúlag döntött a kitüntetésről, ezért Gyurcsány mossa kezeit. Kellemetlen dolog most kitüntetettnek lenni. Sajnálom őket, mert többségük tehetségének, kiváló munkájának köszönheti az elismerést. De mindannyiukra árnyékot vet, ha ilyen társaságban kell átvenniük a kitüntetést…

A szerző egyetemi tanár