Felértékelődött az ellenzék jelentősége

Ellenzék és annak vezetője talán soha nem nyújtott még olyan kiemelkedő teljesítményt, mint a Fidesz és Orbán Viktor a mostani, a végéhez közeledő kormányzati ciklusban. Ez a választás eredményétől függetlenül tény; a teljesítmény sikeressége ugyanis nem (csak) a politikai aritmetika szférájában tükröződik és mérhető. Sőt, még csak abban a túlzás nélkül korszakalkotó jelentőségű szervezési teljesítményben sem merül ki, amellyel a Torgyán József által gúnyosan, de nem minden alap nélkül üzenetrögzítős pártnak nevezett Fidesz csekély társadalmi beágyazottsággal bíró szervezetből Közép-Európa legjobban felépített és működtetett polgári néppártjává bővült, amely a maga önkénteseinek tömegével a siker esélyével veheti fel a küzdelmet a térség legerősebb, legmarkánsabb vezetővel, s annak tömérdek pénzével harcba induló, a tömegmanipuláló eszközök egész arzenáljával támogatott utódpártjával szemben. A polgári ellenzék teljesítménye ezeken túl azért magaslik ki messze a mindenkori ellenzéki teljesítmények közül, mert konkréten kimutatható és igen pozitív (mérséklő) hatást volt képes gyakorolni a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok politikájára.
Négy éve az MSZP–SZDSZ-koalíció győzelme azt a reális fenyegetést hordozta magában, hogy nemcsak megállítják, visszafordítják a polgári kormányzás nemzetépítő programjait, hanem azzal is szembe kellett nézni, hogy az 1994–98 között a magyar munkaerőt a „versenyképesség” jegyében szándékosan leértékelő, a stratégiai jelentőségű nemzetgazdasági ágazatokat szívfájdalom nélkül idegen kézre adó balliberális pártok újból kormányra jutva új lendülettel folytatják az ország kiszolgáltatását a nemzetközi nagytőke profitérdekeinek, multinacionális pénzügyi központok fennhatósága alá helyezve immár a társadalmi szolidaritás nagy rendszereit is. Az ilyen értelmű aggodalmakat csak fokozta Medgyessy Péter személye, aki a – gyászos eredményű, a tagoknak negatív hozamot, a banki-biztosítói lobbinak kitűnő üzletet, az adófizetőknek ugyanakkor százmilliárdos nagyságrendű többlet-államadósságot, s ezen keresztül állandó megszorítási fenyegetést okozó – kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer felállításával már bizonyította a pénzvilág iránti elkötelezettségét.
Vértes András a 2002-es választások előtt nyilvánosan ki is fejezte reményét, hogy Medgyessy azután nem fog visszariadni a „reformok” haladéktalan bevezetésétől. További súlyosbító körülménynek látszott, hogy a kormányfő (-jelölt) demonstratívan fenntartotta pártonkívüli státusát, nem csinálván titkot belőle, hogy szíve az SZDSZ-hez húz. Az SZDSZ zsaroló-érdekérvényesítő képességeiről külön szólnunk szükségtelen (maga Bauer Tamás írta éppen a közelmúltban, hogy amit igazán el akart érni, azt elérte, amit nem ért el, azt nem akarta igazán). Nem sok jóval kecsegtetett, hogy ez a képesség Horn-féle ellensúly helyett ezúttal Medgyessy-féle hátszelet kaphat.
Az SZDSZ programja lényegében minden lényeges ponton a polgári koalíció – óvatos, de eltökélt nemzeti érdekérvényesítő – politikájának tagadásával volt egyenlő. Deklaráltan fel kívánták számolni a népességfogyás megállítását célzó családpolitikát, vissza kívántak térni a munkakeresést ellenösztönző, a rendszerváltozás veszteseinek nyomorát konzerváló, sőt bővítetten újratermelő segélyezési rendszerre. Piacosító felsőoktatási, másrészt a mentális és kulturális devianciákat védelmező oktatáspolitikát akartak folytatni. Véget kívántak vetni a nemzeti öntudatosodást szolgáló kultúrpolitikának, megakasztották volna a határokon átívelő nemzetegyesítési folyamatot, kiszorították volna a történelmi egyházakat a közéletből. A globális nagybefektetők ellenőrzése alá akarták vonni az egészség- és nyugdíjbiztosítást, ezáltal meggyengítve, sőt fel is számolva annak szolidaritási elemeit. A hatalmi bázisukat jelentő főváros előtérbe helyezésével meggyengítették volna az önkormányzati finanszírozás kiegyenlítő, a hátrányos helyzetű közösségek javára átcsoportosító jellegét, felhagytak volna a kemény közbiztonság-politikával, lazítani készültek a kábítószer-szabályozást. A gazdaságpolitikában a versenyképesen alacsony bérek és a világpiaci árak pilléreire épülő, államtalanító, „piacbarát” elvek követésére készültek. Külföldi kézbe akarták juttatni a még nemzeti kézben lévő stratégiai vállalatokat az energetika, a közlekedés, a pénzügyi szféra és postaszolgáltatás terén. Szakítani kívántak a magyar vállalkozókat favorizáló állami fejlesztéspolitikával az infrastruktúra-fejlesztésben és a környezetvédelem terén, szakítani kívántak a közérdekű árszabályozással. Fel akarták számolni a magyar gazdálkodók érdekeit védelmező agrár- és földpolitikát. Medgyessy hajlandósága jó esélyt kínált e célok eléréséhez.
Ha most leltárt készítünk, örömmel állapíthatjuk meg, hogy e törekvések jelentős részben csak törekvések maradtak, s ez alapvetően az ellenzék erejének köszönhető. A választások második fordulójában (s már a két forduló között) megnyilvánuló elementáris népakarat láttán az MSZP–SZDSZ-koalíció hosszú időn keresztül egyszerűen képtelen volt visszatáncolni ígéreteitől, s noha a szabad demokrata gazdasági és ideológiai háttérhatalom egyre ingerültebben követelte, a ciklus első részében a sikeres és támogatott polgári kormányzati programokhoz (otthonteremtési program, családtámogatás, diákhitel) is alig mert hozzányúlni. Amikor pedig mégis nekifogtak volna, kormányválság és miniszterelnök-csere akasztotta meg a lendületüket; ezt szintén az ellenzék kiemelkedő teljesítménye, az európai parlamenti választásokon aratott elsöprő Fidesz-győzelem kényszerítette ki. Gyurcsány Ferenc, az új seprő alig-alig sepert, inkább csak a propaganda terén mutatott példátlan aktivitást. A száz apró lépés csak apró rombolást tett lehetővé. A legaktívabbnak szokás szerint Magyar Bálint bizonyult, azonban a társadalmi ellenállás az ő dolgát is igen megnehezítette. Legveszélyesebb próbálkozása, a felsőoktatás szerkezetének szétverése csak részben sikerült.
A koalíció természetesen számos területen – a nemzeti összetartozás, szomszédsági és európai kapcsolataink, a kultúra, a közoktatás, a foglalkoztatásösztönzés, a cigánypolitika, a szociális intézmények működtetése, az árvízvédelem, az agrártámogatási rendszer, a vállalkozás(nem)támogatás, a piac(nem)védelem terén – komoly károkat okozott. Számláját súlyos mulasztások terhelik, ezek azonban nagyobbrészt még helyrehozhatók. Nem könnyen, hiszen, amit Mikola István az egészségügyről mondott, az jószerével az egész államháztartásra igaz: a kormánytöbbség a költségvetés megszavazásakor egyszerűen nem törődött azzal, mi lesz az év második felében, a választások után. A kassza üres, és rendkívüli erőfeszítést igényel majd az ország működtetése, miközben a magáncégek bevonásával folyó kirakatberuházások terheit is évtizedeken át nyögjük majd.
Másrészt azonban a ciklus végén is nemzeti kézben van az egészségbiztosító, a kórházak döntő része, a villamos művek, az atomerőmű, a vasút, a Volán-társaságok, az autópályák többsége, a posta, a Szerencsejáték Zrt., a termőföld nagyobb része. Sőt, még a Molból is egy tízszázaléknyi pakett, s nem épül gát Nagymarosnál. Szűkítve, de létezik még otthonteremtési támogatás, a Mol extraprofitjából gázár-támogatási rendszer üzemel, magas kamattal, de felvehető a diákhitel. Tandíj nem zárja el a szegények továbbtanulásának útját, a veszélybe került egyetemi alkotóműhelyek még megmenthetők, kifosztva, de még működik az egyházi iskolarendszer. A kendermagosok orcátlan provokációja ellenére még bűncselekmény a kábítószer-birtoklás, minden gyermek után jár a családi pótlék, minden anya igénybe veheti a gyest és a gyedet, s csökevényes formában még a gyermek-adókedvezmény is megmaradt. A magyar útépítő vállalatok talpon vannak, a hazai vállalkozások többsége takaréklángon, jobb időkre várva, de működik, a ciklus elejének kényszeredetten, félelemből engedett reálbér-növekedését – bár mindent megtettek érte – azóta sem tudták semmissé tenni, a pénzhígító szándékok megtörtek a jegybank ellenállásán.
A polgári ellenzék nem alkalmazta a felperzselt föld taktikáját, ellenkezőleg. Rövid távú pártpolitikai érdek szempontjából kontraproduktív, a nemzeti újjáépítés szempontjából felelős és előremutató politikát folytatott. Az ország érdekében a saját dolgát nehezítette meg. A romboló tendenciák fékezésével saját választási esélyeit rontotta. A társadalom immunrendszerének karbantartásával, a közösségek hálózatba szervezésével, ha kellett, a szocialisták felelősségteljesebb (oktatási, egészségügyi) szakpolitikusaival is együttműködve, a társadalmi akarat megformálását és kinyilvánítását segítve mindvégig nyomás alatt tartotta a kormánykoalíciót. Nagyobbrészt meg tudta akadályozni, hogy az, kinyilvánított szándéka szerint, a verseny érdekvezérelt ideológiájának leple alatt, még jobban kiszolgáltassa az országot az erőfölényben lévő világgazdasági erőknek, s a szabadság csalfa jelszavával tovább bomlassza a nemzet még megmaradt hagyomány-, érték-, tudás-, kulturális és szolidaritási vagyonát. Ha a szociológusok azt tapasztalják, hogy az emberek egy része elégedett a közállapotokkal, az főként a polgári oldal nemzeti érdekeket oltalmazó, a romboló kormányzati tervek végrehajtását lassító erőfeszítéseinek köszönhető. Magyarország időt nyert, s ha most áprilisban él az időnyereség adta eséllyel, megnyerheti a jövőt.

A szerző újságíró