Nagypéntek

A nagyböjt az alázat legfőbb iskolája – írta Pilinszky János. – Félelmetes iskola. És szabadulásunk belőle – minden megszenvedettség ellenére – mégsem valamiféle törvényszerű átmenet gyümölcse, hanem olyan ajándék, mely minden reményt, minden elképzelést fölülmúl békéjével és makulátlan szeretetével. Ebben az ajándékban bízunk most is. De ki gondol még arra nagypénteken, hogy a húsvét is eljön, és újra bekövetkezik az, ami azelőtt is bekövetkezett, és azóta is, már-már törvényszerűen?
Az ember nem szeret – s talán nem is tud – okulni abból, ami tegnap történt. Mert az ember a felejtés művésze. Ahelyett, hogy parancsot adna magának: Emlékezned kell rá! – azt hiszi, a felejtés képessége teszi lehetővé a számára, hogy éljen. Ki gondolt tegnap még, virágvasárnap arra, hogy néhány nap múlva nagypéntekre virrad? Elárultatás és megtagadás után a Feszítsd meg! parancsával sodródunk az emberi történések vészbírósága előtt. Tegnap még virágvasárnap volt, és Krisztus sietett elénk, és nem volt Barabás, akit a szeszélyes népakarat menteni próbált. Ki gondolt tegnap még erre?
Talán csak Tamás, a kételkedő, a nagy virághullás láttán. Igen, talán csak Tamás… Aligha gondolt még a harminc ezüstre Júdás, és aligha gondolt még Péter arra, hogy háromszor is megtagadja az Urat. El sem hitte volna, hogy ez a szörnyű tett vele megeshet. És meglehet, Pilátus is élvezettel szürcsölgette a kupába öntött napsugarat.
És Ő? Akit tegnap még hozsannával kísért a nép? Ő tudta elejétől fogva, hogy a nagypéntek közel, s a nagypénteknek be kell következnie. Valahol számolgatják, csörgetik már az ezüstpénzeket, valahol már fonják a töviskoszorút, és ácsolják a keresztet is – és rövidesen beteljesedik az, aminek be kell teljesednie. Az, amiért Ő a világra jött. Ő csak tudja, érti: szükséges, hogy bekövetkezzen a nagypéntek is. Mert nagypéntek nélkül nincs húsvét.
„A megváltás iskolájának első állomása a csoda – írta Pilinszky –, a második a szenvedéstörténet tanúsága szerint a földi valóság súlyának maradéktalan vállalása, s a harmadik és legfőbb a hit rejtett csodája, a valódi csoda, mely minden tapasztalást felülmúl.” A hit feltámadásának bizonyossága miatt van szükségünk a húsvétra. A nagypéntekből, a leszámolás napjából más út sohasem volt lehetséges. Mindezt Ő is nagyon jól tudta – hiszen azért született, hogy vállalja helyettünk is az elárultatást, a megtagadást éppúgy, miként a kereszt kínjait. Mindazt, amit mi képtelenek vagyunk bármikor is magunkra vállalni.
Tegnap még tele volt a szívünk a virágvasárnap tisztaságával, örömteli hangulatával, bizakodásával, mert húsvétra készültünk gondolatban és lélekben. Húsvétra készültünk, megannyi nagypéntek közepette, egy újabb nagypéntek előtt. Húsvétra készültünk, mintegy feledni akarván, kiiktatva tudatunkból, hogy hátravan még egy újabb leszámolás. Feledjük, mert a lelkünk húsvétra szomjazik, a feltámadás csodájára, a hit bizonyosságára. Arra, hogy az újabb húsvétban újabb bizonyosságot nyerjünk Róla, és arról is, hogy megannyi nagypéntekünk után is képesek vagyunk, van még elég erőnk megélni az ünnepi alleluját.
Nekünk itt, a világnak eme részén és az időnek eme évtizedeiben bőven kijutott és kijut a nagypéntekekből, amelyeket nem minden harmadnapon követ a húsvét is. Ezért is vesz olykor erőt rajtunk a csüggedés, a lemondás. Midőn úgy érezzük, soha véget nem ér már a nagypéntekek sora, soha nem jön el már számunkra, hitünk számára a húsvét. Aztán mégis eljön. Mert minden nagypéntek után el kell jönnie. Ebben kell hinnünk – ma éppúgy, mint eleddig. Más esélyünk ugyanis nincs.