Magyarország bajban van. Ha rossz lett volna a termés, nem bánkódnánk: jövőre majd jobb lesz. Az sem volt végzetes, hogy 1241-ben elvesztettük a muhi csatát. Sőt, Babenbergi (Harcias) II. Frigyes is megtámadta az országot. A hozzá menekült IV. Bélát kirabolta, és három nyugati megyét elfoglalt. Ám már 1242 második felében visszavettük a három megyét, hadunk Bécsig nyomult, és később a tatárok újabb támadásait is visszavertük. IV. Béla helyesen járt el, amikor Batu szövetséget – kompromisszumot és együttműködést – ajánló javaslatát elutasította. Látta, hogy mi történt a tatárok többi szövetségesével.
Batu kánéknak ezért sem sikerült mongolbarát kormányt állítaniuk az ország élére. Most nagyjából ez a helyzet, a mai világhatalom – a nemzetközi nagytőke – komprádor-burzsoá kormányt ültetett a nyakunkra, mégpedig úgynevezett demokratikus jóváhagyással, az ellenzék pedig tehetetlen.
Az ország baja tehát hármas: baj van a kormánnyal, a néppel, az ellenzékkel.
Nyilvánvaló, hogy a Gyurcsány-csomagként eufemizált sanyargató-fosztogató intézkedéssorozat csak a kezdet. Az ország kirablása, szellemi-erkölcsi-intellektuális fölszámolása a megsemmisítésig folytatódni fog. Ezt maga a miniszterelnök erősítette meg, amikor „letette a nagyesküt”, és frakcióvezetője is bejelentette, hogy több „megszorító intézkedést” pártja nem fog megszavazni. Márpedig ők soha, semmilyen körülmények között nem mondanak igazat; talán még válogatott kínzásoknak is képesek volnának ellenállni. Egy komprádor kormánynak a feladata nem az alattvalók szolgálata, hanem ellenkezőleg: a kiszolgáltatása – például a mongol globalizmusnak. Ezért az ország gondjait elvileg sem törekszenek megszüntetni: nem azért ültették őket a nyakunkra. Egy EU-képviselő nyilatkozta minap: az Európai Bizottság magyar szempontból ma már hazafiasabb, mint Magyarország megválasztott kormánya. Ha a mostani sarcot kiizzadjuk, jön a következő, majd újra és újra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a Batu Fletóék módszeresen fosztják meg javaitól, a jövőbeli bő termés lehetőségétől az országot. Állandóan szűkítik az oktatási-kulturális-tudományos fejlődés lehetőségeit, és sorra adják el a mongoloknak az ország legjövedelmezőbb vállalatait: a repülőteret vagy a MÁV teherfuvarozó üzletágát. Már zajlik suttyomban az egészségügy kifosztása: a jövedelmező laborok egyre-másra kerülnek magánkézre, a kórházak ráfizetése emelkedik. Az özvegyekben, árvákban és betegekben még sok pénz van. Apró példa: év elejével bizonyos szociális otthonok konyháit kiszervezték egy „névtelen társaságba”, azóta a koszt napi 300 helyett 800-ba kerül. Természetesen a bentlakók, és végső soron az államban megtestesülő nép fizeti az extraprofitot szipolyozói zsebébe.
Hogy a végállomás ott lesz-e, ahol Magyarország már a temetőkből is kiszorul, nem tudjuk.
A nép sem tudja. Körülbelül harmada nyugdíjas és járadékos, a választási kegydíjígéretek örökös csőbe húzandója. Őrületes tömeget tesznek ki a multik tévécsatornáinak konzumidiótái, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mi történik a hazájukkal, az utcájukkal, sőt azt sem sejtik, hogy mit művelnek velük. Nem is érdekli őket. Ezt Batuék iskolarendszere is támogatja. Tittytaintement – javasolta Brzezinski úr a multiknak: olcsó táplálékkal és szórakozással kell féken tartani a fölösleges népességet.
A lakosság nagy részének gőze sincs a közéleti fogalmak értelméről: szocialista, jobb- és baloldali, fasiszta, demokrácia, reform, becsület, igazság, új, keresztény, édesanya stb. S észre sem veszi, ha ezeket ellenkező értelemben használják.
December 5-én – a világon egyedülálló módon – a nemzeti szolidaritásnak már az elvét is nyíltan megtagadta másfél millió választó. A népszavazási számok szerint a nép több mint háromnegyede istenhívőnek vallja magát, de csak kétharmada vesz igénybe bizonyos „egyházi szolgáltatásokat”; mise helyett plazába jár. Körülbelül ennyi ember életvezetésében semmiféle erkölcsi elvet nem követ: alkalomszerűen dönt, hogy mi a jó, mi a gonosz. Az elkötelezetten vallásosak aránya kevéssel meghaladja a tíz százalékot, de a tizenötöt nem éri el. Hogy hányan élnek a mefisztói alkuban, vagyis cserélik üdvösségüket érdekükre, csak Isten tudja.
A szeretet helyett a gyűlölet izgatja a legtöbb honfitársunkat: milyen lesz a mészárlás a következő filmben? Aztán nehogy megzavarja tévénézésüket valami rohadt nemzeti, erkölcsi politika! Erre utalnak a fölmérések: a sanyargató komprádorokban csalódottak nem pártoltak át a nemzetiekhez.
Vajon csak a beléjük táplált gyűlölet miatt, vagy azért sem, mert az ellenzék „nem az igazi?”
Magyarország harmadik baja ez. IV. Béla a muhi csata után is pontosan tudta, hogy mi a kötelessége és a teendője. A megtizedelt elitet és népet újjászervezni, a hit lobogója alatt összegyűjteni és fölszabadítani az országot. Győzni.
A kormányzásból kiszorult politikusok „pragmatikus ellenzékiségről” beszélnek, továbbá „konstruktívról”, „keményről” és hasonlókról, a legnagyobb párt nemrég országos autogramgyűjtő akciót hirdetett – talán annak bizonyságaképpen, hogy képtelen okulni saját hibáiból. „Valami nagy, nagy pótcselekvésre vágyom!” (Baksa Soós János, Kex együttes). Persze nem vagyunk könnyű helyzetben. A mongolok még nem takarodtak ki az országból. Helytartóik – a bankoktól és a kormányférfiaktól a legutolsó szennylapszerkesztőig és kábszerüzérig – bőven el vannak látva utánpótlással. Puszta fölismerésük is merészséget kíván, mert mindenre képesek. Azonban a védekezés csakis az átvilágítással kezdődhet: a – régi és mostani – Batuk uralma jogtalan, mert istentelen, hazug és embertelen. Amíg nem ez a kiindulópont, addig az ellenzékiség: halottnak a csók.
Tény, hogy baj van a néppel, mert olyan, amilyen: nincs tisztában a helyzetével, kényelmesnek tartja az alva élést, s gyűlöli az ébresztőzőket. No, sorsára lehet hagyni. Ám ha nem, akkor nincs út IV. Béláén kívül. Először is föl kell venni a keresztet. A kereszt nem egyszerűen súly=életnehézség, hanem kivégzőeszköz, tehát az önáldozat vállalását jelenti. (Buji Ferenc). Ékesszóló IV. Béla példája. Mi tagadás, hiányzott belőle az Árpádok egyik tehetsége: háborúit sorra elvesztette. De állandóan tanult hibáiból, kitalálta a mongolok elleni védekezés módját (kővárak), és sugárzott belőle a szent királyok szelleme, amely családján keresztül népét is magával ragadta az újjászületésbe. Nyolc gyermekéből ötöt avattak szentté, illetve boldoggá. Példátlan. Még herceg korában ő küldte Julianust rokonaink fölkutatására, uralkodása alatt szervezte meg Boldog Özséb a pálos rendet. Joggal nevezzük Béla urat második honalapítónak. Maradék horvát királyságának utolsó szigetecskéjére (Trau/Trogir) szorítva sem gondolta jogszerűnek Batu országlását, s nem próbált a mongolok pragmatikus ellenzéke lenni. Aligha nyomta volna meg az igen gombot tavaly szeptember 26-án. Semmiképpen sem hagyta volna sorsára a néppé szerveződés polgári köreit. Ahogy nem tárgyalt Batu leveléről, úgy a „csomagról” sem vitatkozgatna, hiszen a rendszerről van szó.
Ögödej nagykán 1242-ben meghalt, Batu kivonult, s hamarosan széthullott a mongol birodalom. Mostani civilizációnk sem kerülheti el elődei sorsát. Béla királyunk ezért sem legitimálta Batu uralmát.
A szerző író
origo.hu
Az évtized árvize: a felső szakaszokon már elkezdődött az apadás, délen még áradás van
