A tőkés társaságok és a méltányos közteherviselés

Doszpod M. Gábor
Tamás Gáspár Miklóssal sok mindenben nem értek egyet, de abban nagyon is, hogy az emberi történelem legfejlettebb államai a huszadik század hetvenes–nyolcvanas éveiben működtek a globalizáció előtti Nyugat- és Észak-Európában. Tisztaság, jólét, emberiesség jellemezte a Hollandiában, NSZK-ban, Dániában stb. kialakult viszonyokat. A bérből és fizetésből élők életszínvonala a profitnövekedéssel szinkronban nőtt, a nagytőkések ugyanis életszínvonal-növekedésre átengedték a hasznuk egy részét. Ez azt jelentette, hogy a jóléti állam a profit erős megadóztatásával hatalmas bevételekre tett szert, azaz gazdag volt. Ez tette lehetővé, hogy magas szintű oktatás, egészségügy jöjjön létre, és változatos módokon segítsék a gyengéket. A gazdag állam számlájára írható az is, hogy a szegények aránya a jóléti államokban tartósan öt százalék alatt maradt.
A kapitalizmus alapvetően a tőkebirtoklás aszimmetriáján alapul: akinek tetemes tőkéje van, akár különösebb munka nélkül is, tovább gazdagodik (ugye, ismerünk ilyen embereket?), míg a tömegek számára egyszerűen lehetetlen a felemelkedés. A jóléti kapitalista államok ezt a társadalmi szakadékot úgy csökkentették jelentősen, hogy a jövedelmeket erősen megadóztatták, és a forrásokat a gyengék felemelkedésére fordították.
Ha a magyar történetet a rendszerváltozástól indítjuk, egy többé-kevésbé tartós tendenciát észlelhetünk. A magyar államot egyre inkább a bérből és fizetésből élők tartják fenn adóikkal, és a nagy profitot elérő multik, valamint magyar nagyvállalatok alig járulnak hozzá a közterhekhez. Mivel a fizetések európai összehasonlításban alacsonyak, a személyi jövedelemadóból, a fogyasztáshoz társuló áfából és vámokból egyre kevesebb forrás jutott egészségügyre, oktatásra, kultúrára. Az állam elszegényedése különösen a színtiszta neoliberális (ez a globalisták gazdaságpolitikájának a szemérmes neve) vonalat követő MSZP–SZDSZ-kormányok idején volt szembetűnő.
Ez a közjóellenes tendencia napjainkra is érvényes, hiszen nemrég hozta nyilvánosságra az MSZP a költségvetés eddig eltitkolt hatalmas hiányát, valamint azt, hogy ennek csökkentése érdekében az államot tovább kívánja szegényíteni ahelyett, hogy a hiányzó forrásokat az eddigi haszonélvezőkön hajtaná be. A közjó érdekében dolgozók elbocsátása és az állam hasznos funkcióinak további csökkentése helyett inkább progresszív társasági nyereségadót kellene bevezetni, ahol az adókulcsok a cég hasznának nagyságától erősen függnének. A kis- és középvállalkozások, amelyek profitja nem magas, továbbra is alacsony társasági nyereségadót fizetnének, ám más volna a helyzet a milliárdos profitot kimutatóknál, mert ezeknél az adókulcs akár 50 százalékot is elérhetne. A felvázolt progresszív társasági nyereségadóval lefaragható lenne a fizetésimérleg-hiány nagy része (kb. 500 milliárd többletbevételt jelentene évente), és kevésbé volna szükség a megszorításokra.
Felvetődik a kérdés, amivel tizenhat éve revolverezik mind a politikusok, mind a nagytőkéhez kötődő álfüggetlen szakértők a magyar társadalmat: ha komoly adófizetésre kényszerítik a multikat, elmennek, és akkor nekünk végünk. Hazánkban a legnagyobb nyereséget a bankok, a gáz- és áramszolgáltatók, a biztosítótársaságok, a mobilszolgáltatók, az építési nagyvállalkozások és az áruházláncok realizálják, amelyek tevékenysége szolgáltatás, tehát csak „helyben”, Magyarországon végezhető. Ezért ezek a cégek, ha fogukat szívva is, de fizetnének, hiszen a megfelezett profit is még hatalmas summa. Ugyanakkor pénzüket és médiabefolyásukat felhasználva a nagy cégek megpróbálnak nyomást gyakorolni a mindenkori kormányra, hogy adójuk alacsony maradjon, ami a mai neoliberális/globalista kormánynál teljes sikerrel járt, hiszen annak eszébe sem jutott őket megadóztatni. A bankok helyzete még furcsább, mert jó tíz évvel ezelőtt számosat közülük a magyar kormány konszolidált, azaz az adófizetőknek köszönhették, hogy elkerülték a csődöt. Most tehát erkölcsi kötelességük lenne a segítés. De a biznisz az biznisz.
Mindenki tudja, hogy a spontán privatizáció során azok lettek tulajdonosok, tőkések, akik korábban a marxizmus szószólóiként kerültek a húsos fazék közelségébe. Ezekből az emberekből áll jórészt a magyar nagyburzsoázia. Itt az idő, hogy amikor hazánk nehéz helyzetben van, ezek a szerencsések teljesítsék kötelességüket, és fizessenek be vagyonukból a közjó számlájára. Mivel a különböző segélyszervezetek vezetőinek nyilatkozataiból tudjuk, hogy az újgazdagok a legritkább esetben adakozók, törvénnyel kellene erre kényszeríteni őket. Olyan vagyonadót kellene kivetni, amely a privatizáló réteget arra kényszeríti, hogy a nevetséges áron megszerzett volt közös vagyonból valamennyit visszaszolgáltasson. A felső tízezer vagyonának 20-25 százalékos visszafizetésével, egyszeri gesztussal megválthatná magát és becsületét. Ha valamiben volt Magyarországon egyetértés az elmúlt tizenöt évben, az ez a vélekedés, hiszen mind a jobb-, mind a baloldali szavazó tudja, hogy a magyar burzsoázia nagy része nem tehetségének, hanem kapcsolatrendszerének köszönheti, hogy gazdag lett.
Köztudomású, hogy az MSZP szavazóinak zöme kisnyugdíjas, akiknek egy része, ha megismerhette volna az eltitkolt politikai szándékokat, biztosan nem szavazott volna az MSZP-re, azaz önmaga ellen. Ha nem akarunk bohócot csinálni magunkból és a demokráciából, meg kell köszönnünk a kései, de hasznos színvallást az MSZP–SZDSZ-kormánynak, és valamikor jövő tavaszra, az akkor már „lázadozó” társadalom nagy részének egyetértésével új parlamenti választásokat kell kiírni.
Ez azonban nem megy majd egykönnyen. Mivel a kormány mögött globalista korporációk állnak, a baloldali sajtó mindent el fog követni a status quo védelmében. Nyitott kérdés, hogy a mai magyar társadalom megtalálhatja-e azt a módszert, amellyel elegendő nyomást tudna kifejteni ahhoz, hogy kierőszakolja az előre hozott választásokat. A jövő titka az is, hogy a legnagyobb (és talán az egyetlen) mozgósító erővel rendelkező szervezet, a Fidesz élére akar-e vagy tud-e állni a számbelileg túlsúlyban lévő, de a globalista média által lebénított, nagyon gyenge érdekérvényesítő képességű tömegek törekvéseinek. Ősszel mindenkinek színt kell vallania.

A szerző újságíró