Évnyitó előtt az elhibázott oktatásügyi reformról

Gyurcsány Ferenc kormányának legtöbb intézkedéséről tényleg nehéz eldönteni, hogy az ország urainak és hatalmasainak kizárólagos céljait szolgálják-e, vagy pedig a teljes hozzá nem értés gyümölcsei. Magyarán: a gonoszság vagy a butaság a Gyurcsány-csomag néven elhíresült törvénycsomag ihletője? Persze lehetséges, hogy e két dicstelen tulajdonság egyszerre van jelen: a háttérben netán okos (de nagyon gazdag) emberek állnak, akik ostoba (de azért jól megfizetett) „szakértőkkel” végeztetik el a piszkos munkát.
Természetesen nem kívánom a csomag minden részletét górcső alá venni. Nézzük csak az oktatásügyre vonatkozó, nemrégiben elfogadott két törvényt. Az egyik szerint a jövőben tandíjat kell majd fizetni az egyetemek és főiskolák hallgatóinak, a másik pedig a tanárok kötelező óraszámának megemeléséről rendelkezik. Szép ez így együtt: egy balhorog a jövendő egyetemistáknak, egy jobbegyenes a pedagógusoknak. Ez lenne az oktatási reform Gyurcsány–Hiller módra? Ezektől az intézkedésektől várják az oktatásügy fellendülését? Ilyen szerény szellemi képességeket azért mégsem feltételezek róluk, úgyhogy marad a másik lehetőség. Az ország urai csak a kivételezett keveseknek kívánnak színvonalas képzést biztosítani és diplomát adni. A drámai mértékű költségvetési hiányra hivatkozva a szegényebb rétegektől egyszerűen el akarják venni a tanulás lehetőségét. Persze mást sem hallunk a baloldal oktatáspolitikusainak szájából, mint hogy az oktatásban az esélyegyenlőség megteremtése a legfontosabb. Vajon a tandíj bevezetése után lesz majd bátorságuk tovább szónokolni a szegényebb rétegek felzárkóztatásáról? Szónoki a kérdés, mert semmi kétségem nincs afelől, hogy lesz hozzá bátorságuk.
A tandíj ügyében ugyanis két tényezőt kellene – kellett volna – figyelembe venni. Az egyik, hogy a jövőjük felett töprengő gimnazisták közül a szerényebb anyagi körülmények között élőket a szüleik alighanem le fogják beszélni a továbbtanulásról. Eleve a jómódú családok gyermekei lesznek majd ott nagyobb számban az egyetemre és főiskolára jelentkezők között. A másik tényező pedig, hogy a felsőoktatási intézményben a kevésbé tehetős fiatalok helyzete tovább fog romlani. Ugyanis a törvény szerint a legjobban tanuló hallgatók tandíjmentességben részesülnek. Arányuk nem haladhatja meg a tanulók 15 százalékát. Kiválóan tanulni viszont leginkább az a hallgató tud, akit szülei bőségesen ellátnak pénzzel, s így nem kell a tanulás mellett munkát vállalnia. Aki viszont a vizsgára készülés helyett dolgozni kényszerül, az valószínűleg nem fog bekerülni a legjobban tanuló egyetemisták 15 százalékos elitjébe. Teljes bizonyossággal megjósolható tehát, hogy a tandíjmentes hallgatók nagy többsége a tehetős családok gyermekei közül fog kikerülni. A szegényebb sorsú egyetemista, túl azon, hogy dolgozni kényszerül, még tandíjat is fizetni fog. Szüleinek minden garast élére kell állítaniuk csemetéjük taníttatása érdekében. És sokan lesznek, akik feladják, mert nem lesznek képesek előteremteni a taníttatáshoz szükséges összegeket. Sebaj, ők majd elhelyezkednek a piaci szférában, vagy nyugaton próbálnak szerencsét – gondolja nyilván a miniszterelnök. Tehát két szűrő is lesz, melyek a szerényebb anyagi helyzetű fiatalokat szépen kirostálják ebből a fenemód európai magyar oktatási rendszerből: az egyik a felvételi előtt már működésbe lép, a másik pedig az egyetemi évek alatt kezdi meg irgalmatlan munkáját. A gyurcsányi Magyarországon a kispénzű családoknak és embereknek nem lesz helye az oktatásban. A szegény szülők gyerekeiből lesznek majd a segédmunkások, a szak- vagy betanított munkások, no és a munkanélküliek. A gazdagok gyerekei pedig kezükbe kapják a diplomát, s őbelőlük lesz az új „elit”. Lehet persze egy kasztrendszerrel tagolt társadalmat építeni, de akkor nem lenne már nagyon itt az ideje, hogy a magyar szocialisták megváltoztassák a pártjuk nevét?
Ami pedig a pedagógusok óraszámemelését illeti, arra nehéz szavakat találni. Hiszen kevesebb pénzért kell majd többet dolgozni az egyébként is túlterhelt és évtizedek óta alulfizetett tanároknak. Közben új érettségi rendszert vezetnek be, s az „európai” és a „mai kor követelményeihez jobban alkalmazkodó” oktatási módszerek meghonosítását várják az újból megalázott és semmibe vett pedagógusoktól. (Nevelésről nem esik szó, arról már régóta senki nem beszél.) A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete tiltakozott ugyan, az inkább szocialista kötődésű Pedagógusok Szakszervezete egészen halkan rebegett csak valamit, de a tanárok részéről semmiféle komoly ellenállás nem várható. S nem csak azért, mert az oktatásügy irányítói engedelmes, a föntről jövő parancsokat lelkesen végrehajtó, rövid pórázon tartott csinovnyiknak tekintik a tanárokat immár hosszú évtizedek óta. Hanem azért sem kell lázongásuktól tartani, mert immár nemigen akad pedagógus e honban, aki a tanári fizetéséből élne. Abból ugyanis nem lehet megélni. A szerencsésebbeknek férje, felesége (ez utóbbi ritkább), netán szülei biztosítják a megélhetésükhöz szükséges összegeket. Közülük kerülnek ki a „mintatanárok”, a „szakmaiság és a hivatásszeretet” feltétlen letéteményesei a legtöbb iskolában – talán arra gondolnak, mentoruk majd legfeljebb mélyebben a zsebébe nyúl, így aztán nemigen izgatja őket, hogy ősztől kevesebb pénzért többet kell dolgozniuk. A tanárok kevésbé szerencsés másik része pedig régóta másod- és harmadállásban egészíti ki csekélyke jövedelmét. Ők alighanem úgy vannak vele, hogy még többet dolgoznak majd másutt, s még kevesebb energiát fordítanak a tanításra. Még fáradtabbak lesznek az iskolai órákon, kevesebb időt (vagy éppen semmit) töltenek el felkészüléssel, dolgozatjavítással, no meg az egyre duzzadó adminisztrációval. A tanmenetet kölcsönkérik valakitől, vagy letöltik az internetről. A meg nem fizetett túlórákat majd csak túlélik valahogy. Netán szabad foglalkozást adnak a gyerekeknek, ők meg pihennek egy jót. Ha az iskolaigazgató megérti a helyzetüket, akkor megúszhatják, de ha nem, akkor az iskolai munkaügyi és emberi konfliktusok elszaporodására lehet számítani. No és persze sok tanár elbocsátására, ami a törvénytervezet legfőbb célja. Ki törődik majd a munkanélküli pedagógusokkal ebben a tudásalapú társadalomban”, amelyben az „oktatás stratégiai ágazat”? Senki. Majd boldogulnak, ahogy tudnak. Bizonyos tehát, hogy a bejelentett óraszámemelés következtében az oktatás színvonala feltétlenül csökkenni fog, nő majd a feszültség a tanári szobákban, és több ezer tanár kerül az utcára.
Végezetül tehát még egyszer elmondom, hogy Gyurcsány Ferenc és Hiller István is értse: a július 24-én a Gyurcsány-csomag részeként elfogadott két oktatásügyi törvény következtében súlyosan csorbul az esélyegyenlőség, és tovább hanyatlik az oktatás színvonala. S akkor most visszatérve az írás elején feltett kérdésre: ezt a helyzetet akarják előidézni szándékosan, vagy valóban nem tudják, mit cselekszenek?

A szerző gimnáziumi tanár