Ferencváros: az ország szimbóluma

A Ferencvárosi Torna Club válságban van – morális és gazdasági értelemben egyaránt. Az FTC-hez közel állók ezzel már évek óta tisztában vannak, ahhoz viszont, hogy a szélesebb nyilvánosság is rácsodálkozzon, arra volt szükség, hogy az ország legnépszerűbb és legsikeresebb csapatát – nagy felhajtás mellett, vitatott jogszerűséggel – száműzzék az első osztályú labdarúgó-bajnokság küzdelmeiből.
A másodosztály azonban – fájó valósága mellett – csupán egy jelkép, egy okozat. Jelképe a befejezetlen rendszerváltozás formálta magyar valóságnak, és okozata az ebből fakadó felelőtlen, alkalmatlan vezetésnek.
A Ferencvárosi Torna Club válsága tökéletesen leképezi a magyar állam válságjelenségeit. Az utóbbi években az FTC vezetése közel egymilliárdos hiányt halmozott fel, csődközelbe juttatva mind az egyesületet, mind a Ferencváros labdarúgócsapatát. A vezetőség néhány hónapja szinte változatlan személyi összetételben újraválasztatta magát, majd megállapította: a felelősség a kialakult helyzetért nem őket terheli. Csakúgy, mint az országban.

A pártállami időszak

A magyar labdarúgásban – ahogy az élet minden területén, úgy a sportéletben is – az állami szó volt a döntő a maga kontraszelektált klientúrarendszerével és elfogult preferenciáival. A sportvezetők kinevezése a káderpolitika szerves részét képezte, így a hozzáértés sokadrangú kérdéssé vált, a finanszírozás pedig az állami hatalomtól való távolság és az adott egyesület rendszerhez való kötöttségének függvénye volt.
A Ferencvárosi Torna Club társadalmi beágyazottságánál, történelmi adottságainál fogva az aczéli besorolás szerint hol a tiltott, hol a tűrt, de soha nem a támogatott kategóriába tartozott. A Rákosi-éra elvette a klub nevét és színeit, de szurkolótáborát és annak identitását nem tudta megtörni, kitörölni. Az akkori ÉDOSZ, majd Bp. Kinizsi az maradt, ami a Ferencváros volt és máig az: az ország legnépszerűbb csapata. Az üldöztetés és a hagyományok, az erőteljes nemzeti kötődés pedig az ellenállás egyik szimbólumává, hordozójává tette az FTC-t.
Az egyesület mindemellett egy további örökséget is magáénak tudhat: azt a rendszerváltozás előtti klubmodellt, amely máig meghatározza az FTC felépítését, és egyben gátolja a XXI. századnak megfelelő, modern működés megteremtését.

A befejezetlen rendszerváltozás

Az egypártrendszer felszámolása, az elkerülhetetlen politikai és gazdasági struktúraváltás nehézségei mellett a sport meglehetősen kis figyelmet kapott mind a politikai elit, mind a társadalom részéről. A kilencvenes évek első felében a nehézségi erő és az állami szerepvállalás még túlélést biztosított az egyesületek számára – a zavaros viszonyok és a korábban bevett vezetési gyakorlat összetartotta a rendszert. Ahogy a társadalom egyes alrendszereiben fokozatosan kiépültek a nyugati típusú demokrácia és piacgazdaság intézményei, úgy sodródott egyre nagyobb válságba a korszerűtlen mechanizmusok mentén szerveződő magyar labdarúgás és maga a Ferencvárosi Torna Club.
A Fradi esetében a lehető legrosszabb kombinációja egyesült az utóbbi 16 év átalakulásai gerjesztette nehézségeknek. Abban, hogy a magyar sporttörténelem legsikeresebb és legnépszerűbb sportegyesülete ma a csőd szélén áll, és morális válsággal küzd, közrejátszott az állam következetlen szerepvállalása; a máig rendezetlen körülmények a magyar labdarúgásban; a kommunista időkből örökölt klubmodell, amely gátja a hatékony működésnek; és mindezek következményeként a kontraszelektált, feladata ellátására alkalmatlan vezetőség.

Állam, politika, magyar labdarúgás

Az állam szerepvállalása a kilencvenes éveket megelőzően gyakorlatilag a sportegyesületek létét jelentette, hiszen mind finanszírozásukban, mind létesítményeik tekintetében függő viszonyban voltak tőle. Az állami jelenlét még a múlt évtized során is markánsan meghatározó tényezőként volt tapasztalható. Amíg viszont az állam kivonulása a gazdaság jelentős hányadából piaci viszonyokat teremtett a magyar labdarúgás körül, addig sportegyesületek többsége fokozatosan a senki földjére szorult: már nem állami, de még nem piaci körülmények közé rekedt. A kormányzati ciklusonként feltámadó, majd elhaló rendezési kedv ezen a területen aránytalanságokat és kiszámíthatatlan helyzetet eredményezett. Némely sportegyesület új stadiont kapott, mások saját létesítményeiket szerezhették meg jelképes egy forint ellenében, mások, ez történt a Ferencvárosi Torna Club esetében is, semmilyen tartós előnyét nem látták az állami beavatkozásoknak. Az évtized elején végül az állam megszüntette a sportegyesületek közvetlen finanszírozását. Az állami támogatás kiesését sem szervezetileg, sem gazdaságilag nem tudta pótolni az egyesületek többsége.
A rendezetlen viszonyok között azonban megjelentek azok az érdekcsoportok, gazdasági spekulánsok és kalandorok, amelyek a rendszerváltozás teremtette lehetőségeket kihasználva szemet vetettek a sportegyesületek vagyontárgyaira vagy vagyoni értékű jogaira. Így érkezett a Ferencváros vezetésének közreműködésével Várszegi Gábor az FTC labdarúgásához. A Fotex megjelenése magában hordozta a siker lehetőségét, amennyiben vezetője valóban profitorientált vállalkozásként kezelte volna a Fradit, hiszen ezzel a klub és a tulajdonos is jól járhatott volna. Nem így történt. Várszegi dicstelen regnálását követően, ahogy jött, tisztázatlan körülmények között távozott az FTC kereskedelmi jogaival, több száz milliós hiányt hagyva maga mögött.
Mára a Ferencvárosi Torna Clubnak gyakorlatilag semmi pénzzé tehető értéke nem maradt, kivéve az a vagyonkezelői jog, amelyet az Üllői úti stadion területe (hat hektár) felett gyakorol, és az a részvényhalmaz, amely az időközben részvénytársasággá alakított – így a klub klasszikus struktúrájából papíron függetlenített – labdarúgó- szakosztály mögött áll.
Még a Ferencvároson kívüli, de meghatározó jelentőségű a sportélet és a magyar labdarúgás felépítése és irányítása. A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) szervezeteinek, szerveinek struktúrájára és tevékenységére a kaotikusság jellemző. Átláthatatlan, ellenőrizhetetlen gazdálkodása, szakmai csődje, gyakori szabály- és törvénysértésekbe hajló működése jellemző az egész sportélet irányítására. Ennek egyik áldozata a Ferencváros is, hiszen a klubok versenyjogosultságának elbírálási folyamatára, amely során az FTC-t kizárták az NB I-ből, sok minden jellemző, csak a szabályszerű és törvényes eljárás nem.

Szervezeti és személyi alkalmatlanság

A válságot gerjesztő következő okot a korábbi politikai és gazdasági rendszerre tervezett szervezeti modellben találhatjuk. A még mindig alkalmazott, Rákosi-éra alkotta, az állami támogatásra, függő viszonyra épülő klubmodell értelemszerűen nem alkalmas a piaci viszonyok közötti létre és működésre. Az FTC továbbra is azzal az egyesületi formával dolgozik, amely nemcsak rálátást, hanem beleszólást is biztosít a szakosztályoknak egymás tevékenységébe. Így kerülhetett sor arra, hogy például a női tornaszakosztály támogatásával a tekézők újsütetű vezetőjét választotta a klub küldöttgyűlése az FTC elnökévé, majd egyben a Fradi futballcsapatának irányítójává.
Ebben a rendszerben ugyanakkor hiányoznak a kontrollmechanizmusok. A küldöttgyűlést a szakosztályvezetők uralják, akik – különböző háttéralkuk eredményeként – saját magukat választják az egyesület elnökségébe, a felügyelőbizottságot pedig személyes kapcsolatok alapján a struktúrához és meghatározó szereplőihez lojális tagokkal töltik fel. Az elnök és az elnökségi tagok érdekközösségben, kölcsönös függőségi viszonyban állnak. Végül tulajdonosok hiányában a vezetők nem saját vagyonuk felett rendelkeznek, elszámolással csupán saját, egymást védő és támogató, zárt körüknek tartoznak.
A fentiekből szinte természetes módon következik a Fradi tragédiája, nevezetesen a klub hírnevéhez és eredményeihez évek óta méltatlan minőségű vezetés. Mind szakosztályi, mind klubszinten a kor gazdasági realitásaitól, kihívásaitól idegen, hozzá nem értő vezetők és alkalmazottak ragaszkodnak görcsösen pozíciójukhoz, akik már évek óta bizonyítottan képtelenek innovatívan és hatékonyan, a piaci viszonyoknak megfelelően irányítani az általuk vezetett területet – az eddigiekben felsoroltak mellett azért sem, mert az eddig, számukra kényelmesen működő rendszer soha nem kényszeríttette arra őket, így érdekük fűződik annak konzerválásához. Ironikus, de Magyarország és a Ferencváros belső állapotait híven tükrözi, hogy a szakosztályok vezetői (akik gyakorlatilag a klub elnökségét alkotják) 2001-től a mai napig kizárólag olyan személyeket választottak az egyesület elnökének, akik korábban pártfunkcionáriusként és tsz-elnökként működtek közre a „szocializmus építésében”, majd a rendszerváltozás után tetemes magánvagyonra tettek szert.
Merre tovább? Az utóbbi heteket végigélve a csalódottság és a döbbenet mellett talán valami halvány reményt is érezhetnek a Fradiért szorítók. Talán éppen egy ilyen katarzisra volt szükség ahhoz, hogy az eddig passzív, a Fraditól eltávolodott szurkolók és szimpatizánsok is, a Fradi-család újra összefogjon a Ferencváros megmentéséért. Ez az összefogás rá tudja kényszeríteni a teljes jelenlegi vezetést a távozásra, ami feltétele a továbblépésnek. A Ferencváros még mindig rendelkezik azzal a társadalmi bázissal és szurkolótáborral, amelyre erkölcsileg és gazdaságilag is lehet építeni. A válságból azonban csak rendezett, átlátható szervezet és gazdálkodás, felkészült, felelős és elszámoltatható vezetők vihetik ki a Ferencvárosi Torna Clubot – olyan személyek, akik tudják, mit jelent folyamatos versenyhelyzetben dolgozni, és ismerik, hogyan lehet sikereket elérni a XXI. század piaci viszonyai között.

A szerző politológus,
a Ferencváros Szurkolók Szövetségének alelnöke