Jobboldali minimum a magyar politikában

Terjedelmes cikket közölt a Népszabadság augusztus 3-i számában Tamás Gáspár Miklós filozófus, egyetemi oktató. Írásának, amelyben a Gyurcsány-kormány reformoknak álcázott intézkedéseivel szemben kíván baloldali alternatívát megfogalmazni, A baloldali minimum címet adta. Nem lehet nem egyetérteni a cikk kiindulópontjával, amely szerint „ma nincsen nagyobb és nemesebb föladat, mint a (kormány) neokonzervatív reform(jának) megakadályozása.” Azzal is tökéletesen egyetértek, hogy „ehhez a megosztott és torzsalkodó, súlyos elméleti és világnézeti problémákkal kínlódó baloldali értelmiségnek Magyarországon …. nincs ereje.” Ezen állításnak, sajnos, TGM cikke is kitűnő illusztrációja. „Eszmélne, de eszme is csak övé jut eszébe” – mondhatnám Illyés szavaival.
Mi lenne a TGM által összefoglalt minimális baloldali konszenzus lényege? (1) A szakszervezetek lojális támogatása, (2) a romák mindenfajta szegregációjának fölszámolása, (3) a környezetvédelmi célok kemény és következetes támogatása. Csakhogy a szerző adós marad annak megindokolásával, hogy a közeljövőben várhatóan súlyos államháztartási csődbe torkolló számtalan politikai és gazdasági problémánk megoldását miként segíthetné elő a jobbára csak virtuálisan létező szakszervezetek támogatása, vagy a hazai cigány kisebbség évtizedek óta megoldatlan társadalmi integrációjának rövid távú megoldása, valamint a kétségkívül helyes környezetvédelmi célok megvalósítása. Javaslata erősen hasonlít arra a legendabeli katonaorvoséra, aki fejfájásra is ricinust írt fel a páciensnek. Baloldali minimumában a ricinus a marxi osztályharcot megelőző „reformista” kurzus, a „szociáldemokrácia két taktikájának” első eleme lenne, úgy, ahogy azt Lenin, a XX. század elsősorban politikai bűnözőként kiemelkedő ál-filozófusa megírta.
Elszomorító látni, ahogy TGM évek óta kering önfejlődésének zsákutcájában. Már csak egy lépés választja el attól, hogy újra megírja a Kommunista Kiáltványt. Ha egy filozófusnak a nagy nyilvánosság előtt elmegy az esze, az még, mondhatnánk, szóra sem érdemes. A probléma ott van, hogy TGM neokommunizmusa követhető utat kínálhat a szimpla megoldásokat kedvelő, a történelmi tanulságokat nem ismerő vagy elfeledő rétegeknek. Ám az „osztályharc” újrafelfedezésével éppen az általa elítélendőnek tartott globalizáció diadalmas térhódítását szolgálja. Ezen elmélet a gyakorlatba átültetve ugyanis – a történelmi tapasztalat szerint – kizárólag a nemzeti társadalmak szétverésére alkalmas.

Diagnózis és terápia

A valódi terápiához ideologikus előfeltevésektől független helyzetelemzés szükségeltetik. („A dolgot magát nézzük!”) E sorok írójának megítélése szerint ma Magyarországon nyílt neokádárista restauráció zajlik a Gyurcsány–Szilvásy–Kóka-kormány vezetésével, a parlamenti ellenzék statisztálása mellett. E folyamatnak része a jogállamiság fokozatos felszámolása, az ország eladósítása, ennek részeként az adófizető rétegek gyorsított ütemű elnyomorítása, valamint a külföldi tőke pillanatnyi igényeinek megfelelő olyan fejlesztési politika megvalósítása, amely a legfejletlenebb országokra jellemző duális társadalmi és gazdasági szerkezet kialakulását fogja eredményezni. A neokádárista kurzus szimbolikus beharangozása idén március idusán történt meg, amikor is kitüntették a Kádár-korszak két, az ország eladósításában jeleskedő vezető gazdaságpolitikusát.
Az eladósítás csak a nemzetközi tőke rövid távú profitmaximalizálási érdekeit gátlástalanul kiszolgáló hazai komprádor burzsoázia célja – hogy megint TGM számára ismerős kifejezéseket használjak. Kizárólag neki érdeke, hogy a hazai munkaerő versenyképes legyen az ázsiaival, de ha nem akaródzik neki a versenyképesség oltárán éhen vesznie, majd hoznak helyette kínait vagy malájt – természetesen a diszkriminációmentesség jegyében. A hazai „munkaerő” gyors „kiiktatásáról” pedig gondoskodnak az adóemelések, a lerohasztásra ítélt egészségügy és a már rongyossá szaggatott szociális háló. A klienskormánynak az is az érdeke, hogy ne legyen erős nemzeti valutánk, hiszen akkor az országból törvénytelenül kisíbolt százmilliárdok tulajdonosai olcsón felvásárolhatják a maradék nemzeti vagyont. (Félreértés ne essék: a gyurcsányi „Gyerünk!” biztatás kizárólag az adóelkerülő síbolóknak szól.)
A hazai munkaerő és a nemzeti vagyon elértéktelenítése nem lehet célja a hazai kis- és közepes vállalkozóknak (TGM szerint a „tőkéseknek”), hiszen a „dolgozó tömeg” nemcsak „munkaerő”, hanem fogyasztó is, s ha csak éhbérért dolgozik, akkor nem lesz piaca (kereslete) a főként hazai fogyasztásra termelő vállalatok termékeinek. De a hazai nagyvállalkozóknak („nagytőkéseknek”) és a munkavállalóknak („bérmunkásoknak”) is az az érdekük, hogy a külföldi tőke magas hozzáadott értéket igénylő termelőtevékenységet hozzon be az országba, amely a hazai munkaerő magas és jól megfizetett szakértelmét igényli, s a hazai vállalkozóknak tartós beszállítói kapcsolatokat jelent. A leszűrhető következtetés az, hogy a hazai „tőkéseknek” és a „munkásosztálynak” közös érdekei vannak a rövid távú profitmaximalizálásban érdekelt külföldi tőkével és az annak érdekeit feltétel nélkül kiszolgáló kormánnyal szemben. Ez pedig a nemzeti érdekek megfogalmazása és kormányzati politika rangjára emelése, amely nemcsak más irányt jelez a TGM által javasolthoz képest, hanem tökéletesen ellentétben áll az osztályharc rögeszméjével.

Három pillér

Mi lehet ebben a helyzetben a jobboldalinak nevezett politikai erők által elfogadható minimális program? Három címszó alatt ez is összefoglalható: nemzeti szolidaritás, az ország felemelkedését szolgáló gazdaság- és fejlesztéspolitika, valamint nemzeti kormány.
A nemzeti szolidaritás erősítése természetes védekezési reflexe a veszélyhelyzetekbe került társadalmaknak, s magától értetődőnek kellene lennie a Trianonban szétszaggatott magyar nemzet esetében. Ma Magyarországon nem az. A veszélyhelyzet sem a nemzet pusztulása, sem az ország romlása, sem pedig a két folyamat végzetes összekapcsolódása tekintetében nem tudatosult. Többen a 2004. évi népszavazás kudarcában vélik megtalálni a nemzeti összetartozás és/vagy a nemzettudat jelenleg tapasztalható sorvadásának okát. Akik így vélekednek, megragadnak egy felszíni jelenségnél. A Kádár-korszak „gulyáskommunizmusának” közel három évtizednyi korrumpáló „konszolidációja” kellett ahhoz, hogy a csonka hazában maradt magyar nemzet – kritikátlanul elfogadva az első Gyurcsány-kormány hazug propagandáját – mindennapi betevő falatjáért reszketve megfeledkezzen szabadságáról és nemzeti önrendelkezéséről.
A jobboldalnak ebben a helyzetben a csonka hazában élő magyarság nemzeti kohézióján kell munkálkodnia, szemben a neokonzervatív kormányzatnak és a neokommunista újbaloldalnak a nemzetet megosztó törekvéseivel. Ezen a politikai piacon Gyurcsány és TGM egy gyékényen árul. A kormány adóemelési intézkedései eleve adócsalónak tételezik fel a vállalkozókat. („Ki mint él, úgy ítél.”) Az átlagosnál magasabb jövedelemmel rendelkező bérből és fizetésből élőket és a nyereséges vállalatokat pedig a szolidaritási adó névre hallgató perverz elgondolás alapján fogja kizsebelni.
Ebben az általános elnyomorodást eredményező helyzetben nem osztályharcra, hanem nemzeti szolidaritásra van szükség. Arra, hogy a reformintézkedéseknek nevezett népnyúzástól kevésbé sújtott nagyvállalkozók szolidárisak legyenek a Gyurcsány-csomag első számú kárvallottaival, a legszegényebb rétegekkel. A „fő ellenfél” tehát egyáltalán nem – mint TGM írja – a „kiválóan szervezett és … szellemi fölényben lévő nagypolgárság”. Ellenkezőleg: a következő években a nagypolgárságnak kitüntetett szerepe lehet a kormányzati intézkedések hatására szétporladó társadalmi kohézió főbb alkotóelemeinek megtartásában; s hogy miként, arra követendő példát kínálnak a nagytőkés Csányi Sándor és Demján Sándor alapítványteremtései. TGM baloldali minimuma, amely „egyértelműen tőkeellenes kell hogy legyen”, ugyanazt a célt szolgálja, mint a Gyurcsány-csomag: a társadalmi kohézió szétverését.
A nemzeti szolidaritás másik fontos pillére az elszakított területeken élő, létszámában egyre fogyatkozó magyarság iránti szolidaritásnak a nemzetpolitika rangjára emelése. A jobboldali minimum politikája e téren az elszakított magyar nemzetrészek európai szintű autonómiájának határozott támogatása, amelyhez az anyaország védőhatalmi szerepének kell társulnia, hasonlóképpen ahhoz, ahogy ezt megcselekedte Ausztria az Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol osztrák autonómiája kivívásának egyáltalán nem könnyű időszakában. E téren a politikai irányváltás első és korántsem szimbolikus értékű lépésének a kettős állampolgárság megadásának kellene lennie a határokon túli magyarság egésze számára. Mégpedig józan és hűvös megfontolás tárgyává teendő nemzetpolitikai érdekek alapján. 2007. január elsejével ugyanis (várhatóan) Románia és Bulgária is tagja lesz az EU-nak. Magyarországnak és az EU többi tagországának alapvető érdeke lesz, hogy megvédje munkaerőpiacát az új tagországok olcsó és fölös számban rendelkezésre álló munkaerejétől, hasonlóképpen ahhoz, ahogy ezt tette a tizenötök jó része az unió 2004-es kibővítése előtt. Ugyanakkor Magyarországnak többrendbeli érdeke is fűződik ahhoz, hogy a hazai munkanélküliség magas és a Gyurcsány-csomag hatására tovább növekvő szintje ellenére az egyes térségekben és egyes szakmákban jelentkező munkaerőhiányt magyar szakemberek töltsék be a határon túlról. A két új tagország csatlakozása után azonban már nem lehet kivételt tenni; az EU-ban alkalmazott jogelvekkel ellentétes a munkavállalók nemzetiség szerinti megkülönböztetése. A kétféle érdek ütközéséből adódó konfliktushelyzet csak egy módon oldható fel: a kettős állampolgárság sürgős megadásával valamennyi külföldön élő magyar számára – még 2006 decembere előtt.
A nemzeti érdekeinknek megfelelő gazdaság- és fejlesztéspolitikának hazánk gazdasági felemelkedését, a közép- és kelet-európai térségen belüli gazdasági pozícióink megerősítését, az EU-n belül pedig a centrumhoz történő felzárkózásunk megalapozását kell szolgálnia. Az okos gazdaságpolitika ennek megteremti hazai feltételeit, s felhasználja hozzá a térségi, európai és világgazdasági felhajtóerőket. A jelenlegi kormány gazdaság- és fejlesztéspolitikája ezzel éppen ellentétes. Nemcsak arról van szó, hogy a kormány kereslet- és foglalkoztatáscsökkentő (s így adóalap-csökkentő) katasztrófapolitikájával szemben kínálat- és foglalkoztatásbővítő politikára van szükség. Hanem arról is, hogy a kormány fejlesztési politikája is elhibázott. Az uniós fejlesztési pénzek gigaprojektekre (bio-, nano- és egyéb poliszok) koncentrálása nemcsak a végső soron mindig pénzpocsékolást eredményező tervgazdasági szemlélet továbbélését jelenti, hanem azt is, hogy ezek a projektek megint elsősorban a külföldi tőke számára teremtenek hasznosulási terepet, miközben a fejlesztési pénzek elszívásával teljes elsorvadásra ítélik a tőkeszegény hazai kis- és közepes vállalkozásokat. E politika alternatívája egy olyan fejlődési modell, amely – a globalizáció amúgy is jelen lévő erőivel szemben – a lokális fejlődésnek ad prioritást, gazdaságpolitikájával és fejlesztési forrásaival az egyes polgárok, családok, lakókörnyezetek önépítését, a kis- és közepes vállalatok megerősödését, a kistérségek fejlődését segíti.
A jobboldali minimum végső, de nem utolsó sarokköve egy nemzeti kormány megalakítása. (Nemzeti alatt olyan kormányt értek, amely megfogalmazza és politikájában határozottan képviseli nemzeti érdekeinket.) Minden ellenkező vélekedés ellenére a világgazdaságban ugyanis nem a nemzetközi tőkének és a világ proletárjainak harca folyik, hanem nemzetek küzdelme a felemelkedésért, a leszakadás ellen. Magyarország az elmúlt négy évben leszakadó országgá vált. Alapvető nemzeti érdekünk, hogy ezt a folyamatot megfordítsuk, amíg még lehet. Ám a Gyurcsány-csomagról még a legelkötelezettebb kormánypárti közgazdászok sem állítják, hogy erre alkalmas lenne. Igazságosság helyett a csomag és a kormány fejlesztési terve a társadalmi egyenlőtlenség növekedéséhez vezet; a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, miközben teljesen leépül a gazdasági pozíciókkal ma sem rendelkező gyenge középosztály, s kialakul egy, a legfejletlenebb országokra jellemző társadalmi szerkezet.

Illegitim hatalom

A legnagyobb ellenzék a Gyurcsány-csomag visszavonását kívánja elérni. Célkitűzése naiv és elhibázott. Nem gondolom, hogy a Fidesz stratégái nem mérték volna fel, hogy a miniszterelnök még egymillió aláírás esetén sem vonja vissza csomagját, de ez alkalomból is majd jól kioktatja az ellenzéket. A Fidesz nem ott támadja a kormányt, ahol az sebezhető, hanem ott, ahol nem. Egy legitim kormánynak ugyanis jogában áll akár tökéletesen ostoba és felelőtlen intézkedéseket is hoznia. Legfeljebb majd elzavarja vagy megbuktatja a nép, erre ugyanis joga van a TGM által újabban olyannyira lenézett parlamenti demokráciában.
Nem az a fő probléma tehát a kormánnyal, hogy rossz a válságkezelő csomagja, hanem az, hogy illegitim. Újbóli kormányra kerülését egy módszeres hazugságkampányra építette, megtévesztve, a döntéshez szükséges információktól megfosztva a választópolgárokat. Erre – Hegedűs Zsuzsa szociológus után – némi késéssel a Fidesz is rájött, csak valamiért fél levonni a kézenfekvő következtetéseket.
Az egyetlen lehetséges következtetés pedig alkotmányos, vagyis jogállami alapokon áll. Alkotmányunk egyértelműen rendelkezik arról, hogy az antidemokratikus törekvésekkel szemben mindenki jogosult és köteles fellépni. Ez nemcsak az állampolgárokra, hanem a pártokra is vonatkozik. Egyértelműen ki kell mondani, hogy a Gyurcsány-kormány az előttünk tornyosuló problémahalmaznak nem megoldása, hanem része.
Széles körben ismert, hogy a megtévesztésre épülő polgárjogi szerződés eleve semmis. Hasonlóképpen a megtévesztéssel megszerzett kormányzati hatalom is semmis, vagyis illegitim. Az ország most csöndesen forrong. De forró ősz elé nézünk. A kérdés az, hogy az ellenzék tudatára ébred-e alkotmányos kötelességének, vagy továbbra is passzív tettestársa lesz a kormány neokádárista restaurációs kísérletének.

Nemzeti kontra nemzetellenes

Tartalmukat tekintve a fenti programpontokat nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük nemzeti minimumnak. E politika ellentéte nem „nemzetietlen”, hanem nemzetellenes, mert az ország és a nemzet érdekeivel szemben idegen érdekeket szolgál. Elvileg nincs kizárva, hogy a nemzeti minimum politikáját baloldali pártok valósítsák meg, erre Latin-Amerikában újabban több példa található, de Magyarországon ma nem ez a helyzet.
A nemzeti minimum politikáját jelen viszonyaink között jobboldali minimumnak csak azért indokolt nevezni, mert az úgynevezett politikai baloldal úgy fél a nemzet fogalmától, különösen a nemzetnek politikai kategóriaként való meghatározásától, mint ördög a tömjénfüsttől. Pedig szerfölött üdvös lenne, ha az előzőekben vázolt programpontokban nemzeti egyetértés jönne létre az úgynevezett baloldal és jobboldal között. Már csak azért is, mert a „baloldalon” – az egyetlen Szalai Erzsébet tiszteletre méltó szellemi erőfeszítései ellenére – használható megoldásnak jelenleg még a körvonalai sem látszanak. Meg azért is, mert nemzetként való fennmaradásunknak a nemzetek és régiók kíméletlen XXI. századi versenyében a föntiek a minimális feltételei.

A szerző a Magyar Nemzet volt főszerkesztője.
Fenti írásának közlését a Népszabadság visszautasította.