Kuba Fidel Castro után

Részben ellenőrzött vagy egyelőre ellenőrizhetetlen hírek alapján szinte biztosra vehető, hogy Fidel Castro nem tér vissza a hatalomba. A Kubát és a világot foglalkoztató kérdés most az, mi történik a diktátor által kreált szigetkommunizmussal, miután a végleges visszavonulás bizonyossá válik.
Az eseményeket alapvetően öt tényező befolyásolja. A kubai nép, azon belül a Keresztény Felszabadítási Mozgalom köré szerveződött belső ellenzék, a kubai hadsereg és a rendvédelmi szervek magatartása, a zömmel Floridában élő másfél millió emigráns, az USA hozzáállása és a jelenlegi rendszer konzerválásában érdekelt „baráti” államok viselkedése.
Kubában ma nincs forradalmi hangulat. Nem állítható, hogy nagy a jólét, de a közép- és dél-amerikai köztársaságokra jellemző tömegek nyomoráról sem beszélhetünk. Más lenne a helyzet, ha a rezsimnek Európában kellett volna átvészelni a bipoláris világrend, a Szovjetunió megszűnését, a kelet-közép-európai rendszerváltozásokat. Aligha élte volna túl. A szigetország geopolitikai, geostratégiai szempontból sajátos helyzetben van. Minden nagyhatalmi beavatkozási kísérlet ellenére megengedhette magának, hogy a Fidel Castro által kijelölt maga útját járja. Dacolva politikai, gazdasági és katonai zsarolással. Még olyan áron is, hogy állampolgárai feladták identitásuk, emberi jogaik nagy részét. Mindezt oly mértékben vették tudomásul, hogy az ellenzék vezére, Oswald José Paya Sardinas májusban meghirdetett programját, a szólásszabadság és a többpártrendszer megvalósítását kizárólag békés úton tudják elképzelni. Az ellenzéknek számottevő radikális bázisa már csak azért sincs, mert nekik a diktátor cinikus nagylelkűséggel megengedte, hogy szabadon az Egyesült Államokba távozzanak. A maradó hangoskodók egy-két kivétellel jelenleg börtönben vannak.
Egyes elemzők szerint a másfél millió emigráns arra vár, hogy visszatérhessen az anyaországba. Ha erre sor kerülne, óriási káoszt eredményezne. Ez véleményem szerint nem következik be, legalábbis nem egy ütemben. Ennek nemcsak technikai, de más korlátai is vannak. Távozásukkor vagyontalanná és jogfosztottá váltak. Nincs hová visszatérniük. A káosz nem érdeke senkinek, kiváltképp a hazaiaknak. A Kubai Amerikaiak Nemzeti Alapítványa egyelőre beéri annyival, hogy lázadásra szólítja fel a kubai hadsereget. Sok eredményt nem fog elérni. A hadsereg tábornoki és tisztikara elkötelezett a rendszer és vezetője mellett. Nem véletlen, hogy a legfontosabb állami intézmények élén katonatisztek állnak. A rendvédelmi és titkosszolgálati szervek elkötelezettsége szintén megkérdőjelezhetetlen. Nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy Kubában a hadsereg és a lakosság viszonya kifejezetten jó, a katonáknak tekintélyük van. Mindezek mellett a szigetország rendelkezik az amerikai kontinens legjobban működő, rugalmas mozgósítási rendszerével.
A jelenlegi helyzetben Amerika feszült figyelemmel kíséri az eseményeket. Az elnök hangzatos nyilatkozataiban sürgeti a demokratikus átalakítást, de ennél többet nem tehet. Meggyőződésem, hogy nem is akar. Van elég problémája a világ más térségeiben. Kína, Venezuela, Bolívia, Brazília baloldali kormányai ellenérdekeltek a gyökeres változásban, netán egy jobboldali fordulatban. Szolidaritásuk hangoztatása mellett kedvező kereskedelmi szerződésekkel továbbra is segíteni fogják a jelenlegi rezsimet.
Mindezeket figyelembe véve azonnali és radikális fordulat nem várható Kubában. A szigetország azonban nem lesz a régi. A Fidel Castro fémjelezte korszaknak vége. Lassú, egymásra épülő reformokban feloldódik a diktatúra, marad a baloldal hatalma, de szalonképessé válik. Kínai mintára és befolyásra liberalizálódik a gazdaság, hosszabb távon javul az életszínvonal. Az utóbbi években egyébként is repedések keletkeztek a gazdasági embargó falán, s ebben bizonyos amerikai üzleti körök is szerepet játszanak, amelyeket nem nagyon érdekel, hogy a profitot termelő kubai munkás melyik istent dicsőíti. Kuba továbbra is a maga útját járja.

A szerző biztonság- és védelempolitikai szakértő