Verespatak Magyarországon

A közbeszédben pár éve mint valami fantasztikus rémítő betegség kering a Verespatak helyére tervezett gigantikus aranybánya terve. Amíg mi hitetlenkedtünk, reménykedtünk, addig a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) a heroinnal lefülelt munkatársakkal cégvezetésében keményen dolgozott – romániai és magyar politikusokon, hatástanulmányon.
Dióhéjban a tervekről: két falu, Verespatak és Szarvaspatak helyére egy 185 méter magas gáttal (nem elírás) ciános zagytározót terveznek építeni, negyvenszer nagyobbat, mint ami a 2000-es tiszai ciánszennyezést okozta. Erre azért van szükség, mert a környékbeli hegyekből napi húsz tonna dinamittal akarják cirka tíz év alatt kitermelni azt az aranyat, ami a helyieknek már a rómaiak óta szerény, de folyamatos megélhetést biztosít. A falubelieket maffiamódszerekkel bírják rá házaik eladására, megvették és felszámolták a vezetékesvíz-hálózatot, kivásárolták a faluból az orvost: do their best, ahogy az angol mondja. Az RMGC szerint a két falu egyetlen, ám csodás lehetősége a fejlődésre, ha a 185 méter ciános zagy alá temetik: a gigantikus tó turistalátványosság lesz, és ha a munkát befejezték, mindent összesöpörtek, a lefedett ciántó tetején teniszpályákat, lakóparkokat építhetnek majd. Amikor a cég képviselője erről beszél Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmjében, maga is majdnem elvigyorodik. Amikor a gát átszakad, a méreg az alvízi városokon keresztül lezúdul a Körösbe, onnan a Tiszán keresztül Magyarországra, majd tovább a Dunába. A nagybányai gát átszakadásánál a negyvenedennyi cián a Dunában visszatért Románia területére, ugyanúgy riadóztatták a katasztrófavédelmet, mint a többi országban (hiába cinikuskodtak egyes politikusaik, hogy csak megfáztak a magyar halak). A veszély Közép-Európában csak a csernobili atomerőmű pusztításához mérhető.
Persze nem biztos, hogy átszakad majd a gát. Még ha egy olyan cég is építi, amelyiknek eddig semmiféle bányászati tapasztalata nincs. Bár azt ígérik, tizenöt év munka után osztrák mércével mérve is irigylésre méltó fejlettségű és tiszta vidéket hagynak maguk után, azonban ezt senki nem hiszi el. Az arany kitermelése az első négy-öt évben nyereséges, onnantól kezdve már túl alacsony lesz a koncentrátuma: teljes bizonyossággal megjósolható, hogy ekkor a cég felelősök nélkül csődbe fog menni, és mindazt a poklot, amit teremtettek, hátrahagyják a román állam és a jó szerencse gondjaira. Miként tette azt a nagybányai gátszakadás után az Aurul cég.
De térjünk vissza a jelenbe! Az RMGC nemrég készítette el azt az ötezer oldalas dokumentumot, melyben összefoglalta, szerinte milyen hatásai lesznek az aranybányájának. Bár náluk elfogultabb szerv a témában aligha akad, sajnos pártatlanabb hatástanulmány hivatalosan nem készült, csak a civilek anyagai, azokat pedig, ha ilyen tőkeerős beruházó emberbarát, jövőbe mutató fejlesztéséről van szó, Kelet-Európában nem szokás figyelembe venni.
Az ötezer oldalból, melyet hazánkban két közmeghallgatáson lehet megvitatni, magyarra mindössze huszonnégyet sikerült átültetnie a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumnak (KVVM). Hogy a legfontosabb huszonnégyet? Pont nem. Az esetleges ciánszennyezésről mindössze ennyi olvasható: „Lásd a kilencedik fejezetben” – ám a 9. fejezetet már nem tartották fontosnak magyarra fordítani. Talán azért, mert Persányi miniszter szerint mire a szennyezés Magyarországra érne, már nem volna olyan vészesen erős a koncentráltsága. Egyik utóbbi nyilatkozatában azért kifejezte „aggodalmát”, és leszögezte, „nem szeretné, ha megépülne a bánya”. Persányi Miklós túl ügyes ahhoz, hogy nagy kommunikációs bakot lőve őszinte legyen, nyilván nem fogja azt mondani, hogy neki tökéletesen mindegy, Verespatakon ki miből csinál pénzt: ökoturizmusból, aranybányászatból vagy a kísérleti atomrobbantásokból. Ha a kormánynak esze ágában sincs az egészen minimális, langyoska konfliktuson kívül bármit is vállalni a román féllel szemben, akkor pontosan azt tenné és mondaná, amit most tesz. Ám nehogy azt higgyük, csak Verespatakon támogatják passzivitásukkal a környezetpusztító üzletembereket. Az állami szintű környezetvédelem kommunikációba való viszszavonásának jelensége általános, olyannyira, hogy Monty Python-i abszurdba hajló megnyilvánulásai is szép számmal akadnak: a KVVM érdemi munkát végző munkatársainak javát a minisztériumok közül elsőként eresztette szélnek, de a totális leépítések és felszámolások közt azért egy űrkutatási osztályt létesítettek, kézenfekvő módon a nemzetközi főosztály és jogi államtitkár alá rendelve. Ésszerűsítések, mondják erre.
Nagyon úgy tűnik: Verespatakot kizárólag mi menthetjük meg, az alvízi országoktól a veszélyt egyedül mi háríthatjuk el.
Ennek legközelebbi és legkézenfekvőbb módja, ha részt veszünk a közmeghallgatáson: 28-án 16 órakor a Szegedi Tudományegyetemen, valamint 29-én a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.
A közmeghallgatásokról él egy olyan előítélet, hogy végtelenül unalmasak. Most nem lesz így. A kolozsvári közmeghallgatásra az RMGC kétbusznyi bérelt drukkerrel érkezett, volt minden: zokogó öregasszony, kisírt szemű tinilány, „nemes felháborodástól remegő” nagydarab bányász: az egyiktől a békés öregkor ígéretét, a másiktól a munkalehetőséget akarják elvenni a környezetvédők. Érdekes fejlemény volt, hogy most már az RMGC is „Gyertek, mentsük meg együtt Verespatakot!” transzparensekkel kampányol, igaz, ezeket a táblákat nem a kelet-európai szegény emberek külső jellemzőit magukon viselő helyiek tartják, hanem bájaikat cseppet sem titkoló modellek. Az RMGC a közmeghallgatáson többek között elmondta: 2000-ben semmiféle ciánkatasztrófa nem volt, azok a halak éhen haltak a jég alatt. Nem adott viszont választ a legtöbb, kínos érdemi kérdésre, pedig idő éppen lett volna rá: a közmeghallgatás délután fél öttől hajnali fél ötig tartott.
S hogy miért emelkedik ki ez az ügy a helyi közösségek rovására tervezett beruházások sorából? Az RMGC minden etikai szempontot nélkülöző erőszakoskodása, a vele szemben kitartó kis falu hősiessége sok embert megmozgatott. A román tudományos akadémiától kezdve kül- és belföldön egyaránt számtalan tekintélyes szervezet és személyiség ítélte el mélységesen a tervet, még az illetékes miniszterek is. A száznyolcvanöt méter magas ciántó azonban valahogy mégis minden engedélyeztetési eljáráson átsiklott. Ahol a fennálló jogszabályok és törvények segítségével meg kellett volna állítani, ott sem történt semmi. Így megy ez egyelőre Magyarországon is, persze ezt teljes bizonyossággal csak akkor jelenthetjük majd ki, amikor már késő lesz.
Mintha az Antikrisztus megfoghatatlan erejével közeledne felénk ez a méregtömeg. Amit talán tehetünk ellene: összefogunk, szemébe nézünk, néven nevezzük, és azt mondjuk: „Nem félünk tőled. Téged a mi közönyünk és lustaságunk, önzőségünk táplál. Látunk, és tudjuk a nevedet. Takarodj!” Most még megállíthatjuk, de hamarosan késő lesz.

A szerző a Védegylet munkatársa
Háttér a 10. oldalon