Vizitdíj, ágydíj és a táppénz-biztosítási díj

Bálint Géza
A Zöld könyvet azért jelentette meg a kormány, hogy az egészségügy reformjáról társadalmi vitát kezdeményezzen. A dokumentum számos helyes megállapítást tesz, de jó néhány alapvető, fontos információt nem ismertet az olvasóval, és egy tucat rendkívül szubjektív észrevételt tartalmaz. Elsősorban a hiányzó információkat szeretném az olvasóval ismertetni, hogy megfelelően értékelni tudja az ország egészségi és egészségügyi helyzetét. A Zöld könyv nagyon helyesen állapítja meg, hogy várható átlagos élettartamunk lényegesen rövidebb az elvárhatónál, megbetegedési és halálozási adataink rosszak. A magyar állampolgár élete 13 százalékát betegen éli le. Ezért részben egészségtelen életmódunkat, részint az egészségügyet teszi felelőssé, állami felelősséget nem említ. Később ugyan elismeri, hogy a népesség egészségi állapota csak 10 százalékban múlik az egészségügyön, itt azonban a felfedett betegségek magas halálozásának okaként jelöli meg az egészségügyet, ami teljesen helytelen állítás.
A hazai népesség egészségtelen életmódjának okával adós marad a könyv. 1970-ben a hazai halálozási adatok – akárcsak a többi szocialista országé – valamivel rosszabbak voltak ugyan a nyugat-európainál, de nem sokkal. Azóta mind a nyugat-, mind a kelet-európai halálozás, sőt a magyar nők halálozása is állandóan csökken, kizárólag a magyar férfiaké emelkedett meredeken, egészen a legutóbbi időkig. Ez részben a magyar férfiak önkizsákmányolásából adódhat, amely 1970-től gmk-ban, háztájiban és más területeken valósulhatott meg. A hőn áhított gépkocsi és hétvégi telek megszerzése után a fölösleget elsősorban evésre, ivásra, dohányra lehetett költeni. A szocialista gazdasági mini boom megszűnése, majd a rendszerváltozás után az önkizsákmányolás a létfenntartás szükséges eszközévé vált.
Az egészségtelen életvitelnek ezért társadalmi gyökerei vannak. A falu és a város, Kelet- és Nyugat-Magyarország közötti különbség tekintetében lehet igazságtalan területi különbségekre hivatkozni, de Budapest VIII. és XII. kerületének egészségi különbségei magyarázatául nem: a VIII. kerületben vannak a Semmelweis Egyetem klinikái, az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet, vagyis egészségügyi ellátó rendszere magyar viszonyok között kiemelkedően jó, s egy-két villamosmegállónál nem kell többet utazni sem az elérhetőségükhöz.
Abban egyetértünk, hogy egészségügyi reformra szükség van. Az egészségügy a GDP-ből 8,3 százalékkal részesedik, a Zöld könyv szerint ennek elegendőnek kellene lennie. Javaslata szerint részint hatékonyabbá kellene tenni az összeg felhasználását – ezzel egyetértek –, részint pluszforrásokat kell biztosítani, amit a könyv anonim szerzői vizitdíj, ágydíj, külön táppénz-biztosítási díj bevezetésével és a gyógyszertámogatás csökkentésével kívánnak fedezni.
Ezek mindegyike rövid elemzést igényel. A könyv szerint kiemelkedően magas, 348 milliárd forint az OEP gyógyszertámogatása, magasabb, mint a kórházak fenntartási költsége (353 milliárd). Az OEP 1500 milliárd forintból gazdálkodik évente, vagyis az előző két költség 700 milliárdot, a rendelkezésre álló összeg csaknem felét teszi ki. Hol marad az alapellátás, a járó- beteg-szakellátás, a táppénz, a rokkantnyugdíj finanszírozása? A gyógyszertámogatás évi 353 milliárdos összege annyit tesz, hogy egy magyar állampolgárra havi 2900 forint gyógyszertámogatás jut. Ezen valószínűleg lehet megtakarítani, bár így kiszámolva nem olyan elrettentően nagy összeg. A kórházak fenntartására jutó 350 milliárd, az kevés.
Nézzük, okvetlen szükséges-e a népességre terhelni a finanszírozási hiányt? 1500 milliárd 10 millió lakosra számolva 150 000 forint/év, ami 700 USD-t jelent. Fejlett egészségügyi uniós országban 1500-2000 USD/fő/ év költség alatt nincs hatékony egészségügy. Forráshiány tehát valóban van. Azt szokták mondogatni, ennyi van, ennyiből kell kijönni. Így van-e ez?
A Zöld könyv szerint Magyarországon 3,5 millióan fizetnek egészségügyi járulékot és félmillió az úgynevezett potyautasok száma, akik igénybe veszik az egészségügyi szolgáltatásokat, de járulékot nem fizetnek. Hol van még 6 millió ember? Ki fizeti ezek járulékát? A gyermekek, tanuló fiatalok, eltartottak, hajléktalanok járulékának pótlását szolidaritásból magam is szívesen vállalom, mert ez társadalmi feladat. A nyugdíjpénztár azonban 1998 óta nem fizet járulékot a nyugdíjasok után, bár a nyugdíjasok annak idején befizetett összege azóta eltűnt, devalválódott. Az állam nem fizet a munkanélküliek után, nem fizet a MÁV, a Belügyminisztérium stb. Ezeket a hiányzó járulékokat nem szabad a négymillió járulékfizető nyakába varrni.
A Zöld könyv szerint az OEP 1500 milliárdnyi költségvetése nincs társadalmi ellenőrzés alatt. Emlékszünk rá, választottunk társadalombiztosítási önkormányzatot. Néhány év múlva azonban bejelentették, hogy nem működik jól, és megszüntették. Az OEP-et az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá helyezték. Miért nem végezte megfelelően a minisztérium, illetve a választott kormány az ellenőrzést?
Az okosan, jól elköltött 1500 milliárd forint biztosan hatékonyabban, jobban is elkölthető, de mint bemutattam, biztosan nem elegendő. Van azonban a be nem fizetett járulékokon kívül más okból hiányzó forrás is. Az OEP feladata az egészségügyi intézmények (alapellátás, szakrendelő intézet, kórházak stb.) működtetése; e működtetési költségek fedezése. Ez rendkívül kevés, hiszen mondjuk egy szakorvosi vizsgálatért az intézménynek 1000 forintot, egy kontrollvizsgálatért úgy ötszázat fizet az OEP. Nem nehéz belátni, hogy ezek nem piaci árak. Az OEP – hogy saját szakmámnál maradjak – egy reumatológiai, mondjuk porckorongsérvben vagy csontritkulás következtében csigolyatörésben szenvedő beteg 10-12 napos kórházi kezeléséért 150 000 forintot fizet. Ez soknak tűnik, de ha számba vesszük, hogy a kórház a gyógyszert teljes áron, társadalombiztosítási támogatás nélkül vásárolja meg, hogy ebből fizetendő az orvosok, a nővérek, a gyógytornászok, a betegszállítók, az adminisztrátorok bére, valamint a közvetlen ellátásban részt nem vevő munkatársak bérhányada és járulékai, a fogyó anyag, az élelmezés stb., akkor ez megint csak irreálisan alacsony összeg. Ezért rossz az a javaslat is, hogy a beteg számlát kapjon, és ennek egy hányadát fizesse be. Számlát az egészségügyi intézmény a megfelelő beavatkozás OEP-finanszírozásáról tud adni, ez pedig messze alacsonyabb, mint a piaci ár vagy akár az önköltség. Ilyen számla azt a hamis érzést ébreszti a betegben, hogy valóban ennyibe került a kezelése. Ez esetben, majd ha európai árakon dolgozik az egészségügy – ami elkerülhetetlen –, nem fogja érteni a beteg, miért kerülhetett sor ekkora áremelésre.
A működtetési költségek sem elegendőek, de még súlyosabb a helyzet, ha elmondjuk azt, amit nagyon kevesen tudnak, hogy az amortizációs, fejlesztési költségeket nem az OEP-nek, hanem a tulajdonosnak kell állnia, vagyis az önkormányzatnak, az államnak, az egyházaknak, a privatizáló tulajdonosoknak. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy a tulajdonosok e kötelezettségüknek kevéssé tesznek eleget. Ezért az elromlott műszert, leszakadt ágyat, tönkrement berendezést a működtetési költségből kell pótolni, onnan kell elvenni. Ha a járulékokat behajtanák az államtól, az állami intézményektől, az amortizációnak, a fejlesztésnek lenne finanszírozása, talán nem kellene vizitdíjról, táppénzbiztosítóról beszélni. Először meg kellene néznünk, hogy mindebből mekkora forrás biztosítható. Addig nem szabad csak állampolgári jogon járó csomagról beszélni, amíg az amortizáció, a fejlesztés finanszírozása nem megoldott.
Magam nem vagyok a több-biztosítós rendszer ellen, de a jelen helyzetben bizonyosan nem valósítható meg, az állami egészségügy biztosan olcsóbb. A társadalombiztosítás valódi biztosítóként való működéséhez elengedhetetlen, hogy vagyonhoz jusson mind az egészségügyi pénztár, mind a nyugdíjpénztár. A vagyonjuttatást a rendszerváltáskor megígérték, de nem lett belőle semmi. Lehet, hogy a bankkonszolidálás mellett vagy helyett a társadalombiztosítást is konszolidálni kellett volna?
Az egészségügyi struktúra átalakítása, a felügyelet, az ellenőrzés megszervezése nagyon fontos, ebben egyetértek. A kórházi ellátás húsz százalékának járóbeteg-ellátásba való terelése a hazai infrastrukturális viszonyok miatt nem valósítható meg: a lift nélküli házból a beteg nem tud le- és felmenni, a családnak nincs kocsija, a beteg nem tud tömegközlekedési eszközt igénybe venni, az otthonápolás nem megoldott stb.
Szakmailag teljesen helytelen az ápolási és a rehabilitációs osztály egy kalap alá vétele: a rehabilitációhoz felszerelés, tornaterem, több gyógytornász, több nővér, foglalkoztató terápiás szakember, pszichológus szükséges. A hazánkban rehabilitációsnak nevezett osztályok jó része nem az.
Érdemes lenne a tényekkel őszintén és tárgyilagosan szembenézni végre. Ezért nem tetszenek a Zöld könyv hangulatkeltő szlogenjei és kérdésfeltevései, de ezekre nem óhajtok kitérni. A tényeket pontosan és világosan kell bemutatni, hogy az állampolgár valóban elgondolkozhassék, milyen egészséget és egészségügyet is szeretne, és mit hajlandó tenni mindezért.

A szerző az MTA doktora,
a Brit Királyi Orvostársaság Fellow-ja