Mi történt eddig? Morvay Krisztinát, az ENSZ női jogokat felügyelő bizottságának magyar tagját leváltották, mert több ízben szót emelt az Izraelben élő arab nők helyzete miatt. Morvay szerint ezek a szerencsétlen nők borzalmas körülmények között, fémbódékban élnek, nem kapnak munkát, s alapvető emberi jogokat tagadnak meg tőlük. E kritika nagyon nem tetszett Izraelnek, s ami Izraelnek nem tetszik, az a magyar kormánynak végképp nem tetszik. Morvay helyére Pető Andreát jelölték, Göncz Kinga külügyminiszter barátnőjét, aki – még ilyet! – egy zsidó–feminista alapítvány munkatársa. Mindez persze őt nem minősíti, éljenek sokáig a zsidó és egyéb hagyományőrző egyesületek, erősödjék és virágozzék a Göncz–Pető-barátság. Morvay tiltakozott, mert nem tartja európai megoldásnak egy – mégoly renitens – ENSZ-szakértő ukmukfukk lecserélését kormánybarát változatra. A tiltakozásra a magyar kormány azt felelte: Morvay az együttműködés – értsd: engedelmesség – hiánya miatt vált alkalmatlanná posztja betöltésére.
Nos, ilyet nem mondunk, hirtelen zavarunkban sem, tisztelt magyar kormány. Ha országvezetőként elő akarjuk írni egy független nemzetközi szervezet munkatársának, mit kifogásoljon és mit ne, azt nem kötjük az ENSZ orrára. A vége ugyanis az, hogy „na, jól van, hagyjuk a magyarokat”. Így aztán nem kellett sem Pető, sem Morvay. S persze nem az a dolog summája, hogy ganz egal, mindkét fél elbukta a meccset. Pető nem vesztett semmit. Morvay veszített, akit megalázó módon, szakmai indoklás nélkül félrelöktek. De még többet veszítettek az Izraelben élő beduin nők, akiket immár nem véd senki; s úgy látszik, pontosan ez volt a cél. Ez volt a célja Izraelnek, valamint Göncznek, akit épp az ilyesmire kapható volta – és a magyar kisebbségek iránti érzéketlensége – predesztinált a külügyi tárca vezetésére.
Írnék a dolog utóéletéről, ha volna neki; nincs, mindenki úgy van vele, hogy több is veszett Trianonnál. Ha azonban utóélet nincs is, tanulságok bizony vannak.
Fátyoljog, lekváros rácsos
A Hírszerző portál paradox módon két terjedelmes cikkben magyarázta, mennyire bagatell ez az egész ügy. Az egyik írás az ilyen orgánumok szokásos, pikírt modorában próbált minden neoliberális–cionista háttéralkura vonatkozó feltételezést nevetségessé tenni. A Hírszerző főszerkesztője, a gyors tollú Seres ügynök szerint aki az ilyen intrikákat kifogásolja, az szélsőjobboldali; fel is vázolt egy Morvay–Csurka (!) párhuzamot. A Hírszerző – valamint Izrael és a magyar kormány – döntő érve, hogy a jogvédő rossz helyen keresgél: menjen az arab országokba, ott sokkal nehezebb a nők helyzete. Ez pedig igen gyenge érv, mert ha a premissza igaz lenne is, attól még nem kéne Izraelben a faji megkülönböztetés legdurvább formáit alkalmazni, vagyis kutyasorban tartani a beduin nőket. Morvay ugyanis ezt állítja, és figyelemre méltó, hogy egyik kritikusa sem cáfolja az állítását.
Fényévekre legyen tőlem, hogy az iszlám – vagy épp a keresztény – fundamentalizmust védelmembe vegyem, de úgy vélem, egyik sem rosszabb a neoliberális fundamentalizmusnál. Persze, az ENSZ figyelme terjedjen ki az iszlám országok emberi jogi visszaéléseire is. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az európai képzetek a muszlim nők rendszeres veréséről, megerőszakolásáról, rabszolgasorba kényszerítéséről megfelelnek a valóságnak. A sokat szidott Iránban speciel háborítatlanul élnek zsidók, ahogy Libanonban és Szíriában is; az iráni parlamentben pedig vannak női képviselők. Ugyanakkor a tradicionális muzulmán családok – ha tetszik nekünk, ha nem – másképp gondolkoznak a szabadságról, mint az európaiak. A muszlim nők többsége úgy gondolja, joga van a fátylához, a hitéhez, az ősei hagyományához. A Korán szigorúan előírja az asszonyokkal (valamint gyerekekkel és idősekkel) való tiszteletteljes bánásmódot – más kérdés, mennyit tartanak be ebből. Mindenesetre nem érdemes az európai szabadságeszményt az iszlám világra kényszeríteni; egyrészt, mert a kényszerített jogok nem jogok, másrészt nem biztos, hogy ez jobb, mint amaz. Ennek ellenkezőjét állítani világnézeti sovinizmus.
Az egyik Hírszerző-cikk tromfként említi Morvay személyes bűnét: a jogásznő abortuszellenes! Ballib olvasatban ez annyit tesz, hogy a nőjogi aktivista épp a nők jogai ellen harcol, meghasonlott önmagával, és nem állhat meg az ő országa. A szélsőliberális elmék szerint ugyanis a női szabadságot – a kötelező karrierépítés mellett – röpke kapcsolatokkal, szapora abortusszal, esetleg meddőségi műtéttel lehet megvalósítani. Nem tudom, mit gondol minderről például Pető Andrea. De sejtem. Az általa vezetett alapítvány honlapján ugyanis szerepel egy versidézet, amelyben egy szegény mai nő a lekváros sütemény rácsain át szemléli a világot. Nos, akik lesajnálják a „konyhában raboskodó” háziasszonyt, s igyekeznek minél több nőt rávenni, törje meg a hímterrort, s hagyja hátra a családját, többnyire mélyen hallgatnak egy egyszerű tényről. A zsidó, arab, európai nőknek jogukban áll az is, hogy tiszteljék férjüket, szüljenek egy csomó csodálatos gyereket, esetleg zseniális süteményekkel és a lakás rendben tartásával is kifejezzék kreativitásukat. De térjünk vissza Izraelhez.
Mi az, hogy cionizmus?
„Manapság pedig, ha valakit úgy próbálnak lejáratni, hogy cionistának nevezik, akkor azon vagy a szovjet ideológiának megfelelő meghatározást értik, vagy egyszerűen csak azt, hogy zsidó. Az adott esetben ez talán még rosszabb” – írja hűvösen a hvg.hu Morvayról, aki a tiltakozás során cionistának nevezte vetélytársát. Nem kenyerem kiragadott szövegeket értelmezni, de a cikk egésze nem fér ide, ráadásul ugyanezt hozza nagyban. A jogásznő tehát közel került a szovjet ideológiához. Mármost a cionizmust tényleg zsidó sovinizmusként, a rasszizmus egy formájaként értékelte a szovjet hatalom – ettől azonban még nem lesz szovjet Morvay vagy bárki, aki lelkesedés nélkül ejti ki a cionista szót. Persze nem az az érdekes, hogy a hvg.hu ostobaságot írt, hanem ennek az ostobaságnak a ballib vádakra jellemző struktúrája. Nézzük meg e szempontból a „még rosszabb” lehetőséget is: Morvaynak az a problémája Petővel, hogy zsidó. Morvay Krisztina, az ELTE docense eszerint antiszemita lenne.
Ha elfogadjuk, hogy a világegyetem nagyjából logikus, nem tekinthetünk el az efféle tételek logikai vizsgálatától. Ha valakire én, a nem zsidó azt mondom: azért szabad neki többet, mint nekem, mert ő zsidó, ez a hvg.hu észjárása szerint azt jelenti: az a bajom az illetővel, hogy zsidó. Tehát antiszemita vagyok. Nos, persze hogy nem jelenti azt; ellenkezőleg, azt jelenti, hogy a faji diszkrimináció ellen tiltakozom. Meg az ilyen beteg, tegnapelőtti gondolkodás ellen, amit úgy kéne a szemétbe dobni, ahogy van. A baj csak az, hogy ezt az egyébként mélyen szovjet gondolkodást nem lehet csak úgy szemétbe dobni, ugyanis hadseregek állnak mögötte.
A cionisták Izrael állam létéért, biztonságáért, presztízséért harcolnak. Hogy Pető cionista vagy sem, nem tudjuk. Lehet, hogy ebben tévedett Morvay, ami emberi joga. Ugyanakkor világos: Pető zsidó nők érdekérvényesítésével foglalkozik, s ezt szívesen szemléltette volna a rangos ENSZ-bizottságba való bekerülésével is. A hölgy nyilván kifogástalan történész és szociológus, de nem ezért, hanem konkrét politikai cél érdekében jelölték Morvay helyére: az ENSZ-ben küzdhetett volna, hogy az izraeli nők még több előjogot élvezhessenek a biztonsági kockázatot jelentő beduin asszonyállatokkal szemben. Akik nyilván rasszisták is, de ezt sem tudjuk, mert nincs lehetőségük véleménynyilvánításra a választott nép felségterületén. A muzulmánokat is embereknek tekintik Izrael államban – legfeljebb nem annyira, mint a zsidókat; ha viszont ez a helyzet, a cionizmus mai formáját mégiscsak egy rasszizmusváltozatként kell meghatároznunk. Olyan eszmeként, amely közel áll a szélsőséges nacionalizmushoz (one nation, egyetlen nemzet: a cionisták egyik jelszava), s amely sokszor faji sovinizmusban nyilvánul meg. Az pedig, mit mondtak e kérdésről a bolsevikok, teljesen lényegtelen.
Míg tehát az iszlám világon nemigen lehet számon kérni az európai szabadságeszményt, Izraelt joggal vonhatná felelősségre a nemzetközi közösség a jogtiprásokért. Ennek azonban komoly akadálya van: a világ felé mutatott kép, amely szerint Izrael „a népek világossága”, vagyis demokráciasziget a barbár Kelet óceánjában, a humanizmus letéteményese. Aki rosszallóan nyilatkozik róla, kiírja magát a civilizációból, parazsat gyűjt a fejére. Ám a Morvay-ügy mégiscsak azt a kérdést veti fel: milyen értékrendet képvisel valójában ez a foggal-körömmel védett Izrael? S amit képvisel, csakugyan vállalható-e a demokratikusnak tekintett Európa számára?
Önként a célkeresztben
Legyünk túl előbb a vallási érven. Hadd legyek bátor feltételezni, hogy – minden ellenkező, fanatikus híreszteléssel szemben – ez az Izrael nem az az Izrael. E szekuláris katonaállam a Bibliához legfeljebb területi követelései igazolásáért folyamodik, pedig a Szentírás üzenete jóval több ennél. S mert az is benne van, hogy a prófétákat rendre kivégző, Isten akaratát megvető zsidóság újra „szétszóratik a népek közé”, a Bibliát jobb kihagyni az Izraelről folytatott diskurzusból.
A liberálisok által eszményített egalitárius elvet aligha képviseli a zsidó állam; ezt nemcsak a Morvay által feltárt tények mutatják, hanem az is, ahogyan egy gyors kormányközi trükkel kiiktatták a kényelmetlenné vált jogásznőt. Ahol csak az beszélhet, aki a hatalomnak tetsző módon beszél, ott nincs egyenlőség.
Izrael nem szervesen kialakult, hanem mesterségesen és erőszakosan létrehozott s azóta ugyanígy fenntartott állam. Egy ilyen ország nyilván rettegésben él, s csak akkor érzi magát valamelyest biztonságban, ha sakkban tarthatja környezetét. Ugyanakkor az Izrael-eszme alfája és ómegája, a cionizmus aduásza máig egy történelmi esemény: a holokauszt. Európa kulturális értelemben en bloc elvesztette a második világháborút. A tény, hogy a hitlerizmus tombolása és a zsidóirtás valóban megtörténhetett, Európát önmaga csődjével szembesítette. Ezért mondta Adorno, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. A humanista civilizáció a megterhelt lelkiismeret buzgóságával, jóvátételi áldozatként hozta létre Izraelt, és azóta igyekszik úgy tekinteni rá, mint jobbik énjére. Izrael a második világháború antitézise.
A probléma mindezzel csak az, hogy eltelt hatvan év, és a második világháború lassan-lassan véget ér. A történelmi-politikai erők, amelyek az országot létrehozták, elcsitulnak. A legerősebb szövetségesül szegődött Amerika láthatólag rohad. Európában pedig már megtörténhet, hogy egy ENSZ-szakértő – aki még csak nem is jobboldali! – fölfedi a zsidó államban folyó emberi jogi visszaéléseket. Hiába próbálja a kétségbeesett ballib sajtó marginális jelenségként beállítani a tiltakozásokat; nem szélsőséges csoportok, nem is csak holmi kriptonáci lapocskák tiltakoznak, hanem a föld dübörög. A politikai mainstream józanabb erői és tekintélyes közéleti orgánumok emelnek szót a katonai-politikai terror, a rasszizmus és a kielégíthetetlen bosszúvágy ellen, amit Izrael képvisel. Filmek, könyvek és vallomások születnek, amelyek korábban nem születhettek volna. Politikai és kulturális értelemben is globális klímaváltozás tanúi vagyunk. A kontinens lakossága lassan kigyógyul a holokausztból – ne felejtsük, korábban iszonyú kataklizmákból kigyógyult már. Azt hiszem, politikai oldaltól függetlenül igaz: a mai generációk megcsömörlöttek a szüntelen holokausztmegemlékezésekből sugárzó szemrehányásokból, az antiszemitizmus vagy a zsidógyilkosság rejtett-kimondott vádjaitól. Ráadásul sokkal inkább lefoglalja e nemzedéket a hajszás életmód, a fogyasztói mánia, a levegőtlenség, a tömeg, a parlagfű-allergia, valamint az aktuálpolitikai és légköri viharok, mint a hatvan évvel ezelőtti szörnyűségek. Ez van.
Nem akarom relativizálni senki szenvedését; de abszolutizálni sem. Legyen Auschwitz örök mementó: az emberben lakó fenevadé. A történet nemcsak arról szól, hogy németek gyilkoltak zsidókat, hanem hogy francia az algériaival, angol az indussal, szerb a magyarral, zsidó az arabbal kegyetlenül leszámol, ha a helyzet úgy alakul – s mindez fordítva is történhet. Nemzet nemzetnek farkasa. S a mai vadkapitalizmus a küszöbönálló újabb gazdasági válság mellé újfajta nácizmust látszik kitermelni: a neoliberális diktatúrát.
Akkor most azt szeretném megkérdezni: mi közünk ehhez az egészhez? Nem lehetne a nagy meccsekből, egyszer az életben, kimaradni? Mi közöm Izraelhez? Vagy az iszlámhoz? Amerikához? Miért kellett fényesre bokszolnunk Bush cipőjét, akinek tán indulása előtt mondták meg, hogy forradalmunk nem hatvannyolcban volt és nem Bukarestben? Miért kell egy magyar miniszterelnöknek nemzetközi diplomáciai botrányt keltve terroristázni a szaúdi válogatottat? Miért kellett a Magyar Állami Operaházban díszelőadást rendezni Izrael megalakulásának évfordulójára? Miért kell beállnunk a fundamentalista terror célkeresztjébe? S miért kell úgy tennünk, mintha a honi zsidóság nem csupán egy kisebbség volna a többi közt? (Százhúszezren vannak, míg például a kínaiak kilencvenezren.)
Utóirat
Van néhány dolog, amiben nem értek egyet Morvay Krisztinával. De nagyon örülök, hogy volt bátorsága elmondani, amit tapasztalt, s nem hallgatni akkor sem, mikor az talán jövedelmezőbb lett volna. Örülhetnénk, ha minden feminista olyan lenne, mint ő. Hogy miért? Hadd idézzek egy interjúból, amit korábban készítettem vele: „Megszoktuk, hogy a döntéseinkben a hasznosság az irányadó. Nagyon fontos lenne egy olyan szabályozórendszert bevezetni az életünkbe, amelyet úgy neveznek, hogy erkölcs. Tudom, hogy ez nem kikényszeríthető, de tanítható.” Hát ezért. Úgyhogy, kedves Tanárnő, köszönjük.
origo.hu
Az évtized árvize: a felső szakaszokon már elkezdődött az apadás, délen még áradás van
