Felebaráti üzenet Gyurcsánynak

Magyarország miniszterelnöke nemzetáruló, hazug, csaló. És tudják, mi ebben a tragédia? Hogy én mondom ezt. Ez az ország tragédiája. Hogy én beszélek így. Egy kiegyensúlyozott ember, aki valamikor konfliktuskerülő forradalmárként aposztrofálta magát. Ha már Sebeők is így beszél, akkor ott komoly a baj. És tudják, mi a fő baj? Hogy megmaradtam tárgyszerűnek. Nem a hordó tetejéről beszélek a Kossuth téri tömeghez, hanem Diogenész módjára még mindig inkább a hordóból.
Mi történik itt tizenhat esztendővel a rendszerváltás után? Az unió- és NATO-tag Magyarország-hajó hová süllyed? Vagy még sincs kikötve? Mi ez?
Tizenhét éve úgy gondoltam, hogy tudatalatti álmaim a rendszerváltás által és folytán beteljesültek: Magyarország demokratikus jogállam, független és szabad. Kádár alatt sohase hittem, hogy a rendszer megváltoztatható, nem tartoztam a demokratikus ellenzék soraiba. Most se hiszem, utólag se, hogy megváltoztatható lett volna. A rendszerváltást Gorbacsov angyali gyöngeségéből származtatom, nem tekintem történelmi szükségszerűségnek. A gyöngeség nem erény, de a szelídség egy formája. Az, hogy a Gorbacsov-csoda csatolt fájljaként a magyar posztkommunista pártelit lemondott a végrehajtó hatalomról, történelmi tett még akkor is, ha végrehajtó hatalmát részben gazdasági befolyásra konvertálta. Igencsak örülnének a kubai ellenzékiek, ha Castro beérné néhány kaszinó részvényeivel, a többpártrendszerért és a szabad sajtóért cserébe. Tegyük hozzá, a magyar posztkommunista, reformkommunista pártelit a gazdasági befolyás, illetve a kulturális privilégiumok átmentése mellé versenyjogot is kapott. Ez volt a rendszerváltás ára, s egyben megkülönböztető kiváltsága más forradalmakhoz képest. Hogy a korábbi antidemokratikus elit képviselői és képződményei – olykor versenyelőnyükkel is élve – együtt futhatnak a pályán a demokrácia nem megörökölt új szereplőivel. Ez komoly erkölcsi dilemma, de a B listánál csak jobb.
Demokráciánk: ajándék ló, ne nézd a fogát, legyen szabad verseny – így gondoltam tizenhat éve. Önmagamban esélyt adtam a magyar baloldalnak, hogy a politikai élet egyenjogú szereplője, versenyzője legyen. Tabula rasa, 1989 legyen egyfajta time zero időpont, startkő. A visszapillantó tükörben könnyű sóbálvánnyá dermedni. Hajtsunk fejet ötvenhat hősei előtt, ismerjük be össznemzeti közgyónással az előző rendszer bűneit, aztán hajrá, Magyarország, induljunk nyugati kalandozásra, Európa ránk vár. Nem igazán tudott fellelkesíteni a Torgyán doktor emlegette patakvér, nem volt bennem igazi harag a kényszerszelídek iránt, hisz engem végül is nem bántottak soha. Hippokratész szavait szellemileg némiképp kiterjesztettem, ne árts helyébe írva: ne bánts. Miért is bántanék, ha élhetek amúgy? Apolitikus nebáncsvirág módjára hirdettem a nekem legfontosabb igét, a természetvédelem igéjét. Az, hogy nem vagyok kifejezetten baloldali – magánügy, véltem. Annál is inkább, hisz a természetvédelem: pártok fölötti ügy. Így volt ez egész 2004 őszéig. Akkor aztán történt valami, ami radikalizált. Beljebb sodort a politikába. A kettős állampolgársági népszavazásra gondolok.
A népszavazás kapcsán számomra váratlanul beigazolódni tűnt a jobboldal egyik legdurvább, legbrutálisabb alaptétele, miszerint a magyarországi baloldal lélekben nem magyar. Idegenszívű, ahogy Orbán Viktor mondotta. Eladdig engem az efféle retorika kissé zavart. Már miért is ne lehetne magyar egy baloldali? Hisz a baloldaliak is itt születtek, itt fognak meghalni, már hogyne volnának magyarok, az istenért, esküszöm. Miért kell mindig ötvenhatról beszélni, amikor a szocialista politikusok közül sokan akkor még gyerekek voltak, vagy meg se születtek? Igen ám, csakhogy a népszavazás kapcsán egy ötvenhat után született fiatalember, Gyurcsány a demokrácia tizenötödik esztendejében mondott a magyarság egészére nemet. Ez nem a múlt, az a leghatározottabb jelen. Ez nem tanácsköztársaság, nem Rákosi Mátyás, nem ötvenhat. Ennek már a fele se tréfa. Próbáltam irodalmilag jellemezni, és számra jött a szó: nemzetárulás. Gyurcsány Ferenc nemzetáruló.
Ekkor döbbentem meg először. Beszélhet-e így egy nebáncsvirág? De mit tegyek, ha a leghiggadtabb jellemzés tűnik ezúttal szélsőségesnek? Íróként áldozzam fel a jellemzést a szalonképességért? Higgyék el, nekem a legkellemetlenebb, hogy nemzetárulónak kell látnom Magyarország miniszterelnökét. Gyurcsány mondta: nem fog fájni, igaz, ő másra mondta. De nekem fáj, hogy nemzetáruló. Hogy elk…ta – copyright Gyurcsány Ferenc – a magyar nemzeti baloldal genezisét. A kettős állampolgárságra kimondott igennel Gyurcsány nagy miniszterelnökként visszaemelhette volna az előélete folytán sokszorosan kollaboráns magyar baloldalt a nemzeti minimumba. Lett volna végre közös nevezőnk, hogy néven nevezhessük a dolgokat – egyszerű tény: mi, tizenötmillióan, magyarok vagyunk.
Máig sem értem, honnét ez a megveszekedett, engesztelhetetlen érzéketlenség – nem gyűlölet, csak érzéketlenség – a magyar érzés iránt benne. Ha nem szívből, akkor legalább józan politikai számításból Gyurcsány miért is nem lépte meg az igent? Akkor már nyilvánvaló volt, hogy üres a kassza. Ő tudta a leginkább. Nos, a magyarságérzés nem kerül pénzbe. Gyurcsány Ferencnek mégse telt rá. A megszorítócsomag első keserű pirulája az volt, hogy elvette tőlünk a magyarság egészét. A magyarságmegvonás. Lelki franciaként ismét elszakított bennünket erdélyi, felvidéki, vajdasági és burgenlandi testvéreinktől, hazát a nemzettől, jobboldalt a baloldaltól. Új Trianon. Tette mindezt a xenofób, idegengyűlölő szociáldemagógia nevében. Hogy majd jön huszonhárommillió román. Érdekes, hogy most, amikor 2007-ben Románia uniós tag lesz, nem hallani a huszonhárommillió román munkavállalóról. Hol késnek az éji homályban?
2004 őszén úgy tűnt, és ezt még sokan el is hitték, hogy a miniszterelnök a hazáért árulta el a nemzetet. A magyar állampolgárokért árulta el a magyarokat. Ő nem tizenötmillió magyarért felelős, hanem azért a közel tízmillióért, akik a Magyar Köztársaság polgárai, s ha eme állampolgárok épp külhoni magyar munkavállalók által vannak veszélyeztetve, nos, ő megvédi őket tőlük. Nemzeti retorika helyett szociális retorika. Nemzeti demagógia helyett szociális demagógia. Úgy tűnt, Gyurcsány Ferenc beáldozza a nemzet egészét a szűken értelmezett magyar kisember érdekeiért. Horthy álmait Kádár nyugalmáért. A megtagadott magyarság ellenében hitelesnek tűnt a szociális érzékenység, s terjedt a nép közt az ige, válasszuk meg, ez legalább nem fog lopni, mert már úgyis gazdag. Gyurcsány sikeresen építette fel a jószívű maffiózó képét. Meggazdagodásának stiklijeit sikerült érzelmileg a kisember megélhetési trükkjeihez kapcsolnia, majd a sorsközösségre hivatkozva egy jogtiszta Magyarország illúzióját keltenie. A népszavazás ellenére sokak szemében hiteles maradt, az új baloldal fenegyereke, a Magyar Szocialista Párt reménysége, ragyogó debattőr, elszánt harcos, ravasz taktikus. Ki is hozta pártját a sz…ból, copyright Gyurcsány Ferenc.
Mindez az állapot tartott pedig egész a Gyurcsány-csomag felbontásáig. Ekkor már nemcsak a nemzet, hanem az ország, ez a hírös kis Magyarország is arcul csapva érezte magát. És ami a legmegdöbbentőbb: a Gyurcsány-csomag címzettje épp a kádári kisember. Épp az a kisember, aki esendő önzésből szavazott „a románok” ellen nemmel a kettős állampolgárságra és a várható segélyek reményében igennel Gyurcsányra. Ez a csomag még a Bokros-csomaghoz képest is cinikus. Cinikus és kisstílű. Reformnak, konvergenciaprogramnak aposztrofálja magát, valójában állami szintű pénzbehajtó vállalkozás. A Magyar Szocialista Párt az elmúlt tizenhét év alatt eladdig még sohase mert ily cinikusan és kisstílűen szembefordulni saját bázisával: a nyugdíjasokkal, pedagógusokkal, közalkalmazottakkal, kisvállalkozókkal. A miniszterelnöknek azonban még mindig maradt szava. El tudta hitetni, hogy mindez úgymond gazdasági szükségszerűség. Igaz, egyre többeknek tűnt fel a kiáltó ellentmondás a választás előtti és a választás utáni országimázs között, ha fogalmazhatok így, de hát ki nem ígér fűt-fát választások idején? A kampány: udvarlás, a kormányzás: házasság. Azt megszoktuk, hogy a kampány múltával az ígéretek egy része feledésbe merül, de más dolog, ha az ígéretek spontán felszívódnak, és ismét csak más dolog, ha kiderül, hogy eleve hamisak voltak. Más dolog, ha egy férj már az esküvő pillanatában tudja, hogy pár hónap múlva verni fogja a feleségét, ezt közeli barátainak el is mondja, és ismét más dolog, ha egy idő múlva csak úgy elkezdi verni, előjön belőle a vadállat.
Az őszödi beszéd nyomán most már tudjuk, amit tudunk. Az ígéretek nem spontán felszívódtak, hanem sohase léteztek. Nem véletlenül vagyunk verve. Gyurcsány Ferenc választások útján, de mégis puccsal került hatalomra. Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem összeesküvés. Kizárólag a beavatottak tudhatták az igazságot – hogy mindvégig hazudtak.
Hazugság, csalás, nemzetárulás. Annyira kényelmetlenek nekem ezek a szavak. Nem állnak jól. Én lényegem szerint emelkedett, apolitikus és távolságtartó vagyok. Legyinteni szeretnék a politikára, és maradni belül. Kedves Ferenc! Lemondásoddal segíts hozzá ehhez, kérlek. Ne radikalizálj tovább. Engedj el, és én ígérem, megyek haza.

A szerző író