A hatékonyság mint korunk rögeszméje

A hatalmi „elit” legújabb rögeszméje az, hogy a tömegeket a saját lábukra kell állítani. Mindez jól hangzik, ám hirdetői figyelmen kívül hagyják azt az egyszerű tényt, hogy az embereket éppen ők, az ő hatalmi köreik fosztották meg mindennemű önállóságuktól. A gondoskodó állam, az „állam bácsi” sulykolása, valamint a társadalmi aktivitásról való leszoktatás, amelynek egyik legbeszédesebb példája az idei ősz karhatalmi erőfitogtatása, majd az azt követő demagóg szólamok médián keresztüli terjesztése pontos kórképet adnak azok lelkivilágáról, akik még mindig annyira hisznek az önerőből való nyomulás és az eközben mindenki mást durván letaposás valódi eszmeiségében.
Nem győzzük eleget hangoztatni, hogy a jelenlegi kurzus és az ötvenes évek kommunista „uralkodó pártja” eszmeisége között lényegileg semmi különbség nincs. Mindkettő nagyon akarta a hatalmat, és ennek megszerzése, majd megtartása érdekében semmi árat nem tartott elég drágának, különösen, hogy azt nem is neki kellett megfizetnie. Másokat erőszakosan fizetésre rábírni nem igényel különösebb intellektuális mutatványt, emberileg viszont kellőképpen lesüllyedtnek és elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy mások semmibevételével mégis üdvösnek tarthassa valaki a saját boldogulástörténetét.
A mai rögeszmék a mindenáron megfelelésről szólnak. Hogy kinek és minek akarnak megfelelni az egykori stréberek, arról egyelőre jobb nem is szólni, lényeg az, hogy a saját népük, mely neveltetésükhöz, taníttatásukhoz és karrierizmusukhoz annyi energiát és pénzt nyújtott, nem tartozik azok közé, akik iránt bármiféle hálát is éreznének. Viszonzás? A jókora pofonok, amelyek mostanában csattannak legjobban az őket rendesen feltarisznyálók arcán. Dióhéjban így lehetne összefoglalni a jelenkor kórképét. Az nem elég, hogy rögeszméktől sújtott, mai sztahanovistákkal állunk szemben, tehát az ötvenes évek eszmei hordaléka újbóli felszínre jutásának vagyunk szemtanúi, hanem ezenfelül még nap mint nap azt kell hallanunk, hogy mi vagyunk az elmaradottak, nem pedig azok, akik ehhez a lelki szeméthez mindmáig csökönyösen ragaszkodnak. Az erőltetett kórház-privatizációt is egy bizonyos hatékonysági rögeszmének igyekeznek alárendelni, mintha a gyógyítás és annak művészete elképzelhető lenne a futószalagon való gyártás szellemében…
Mire ide érkeztünk, jobban mondva idáig sülylyedtünk, sokféle változásnak kellett végbemennie mai, modernnek hazudott társadalmunkban. A 80-as évek végén előkészített, majd a 90-es évek elején-közepén végigerőltetett rablóprivatizáció során mindent vittek a gátlástalanok, a munkanélküliség rémével folyamatosan fenyegető multik és honi behajtóik pedig rászoktatták a kommunista időkben önállótlanná vált tömegeket, hogy egyik függőségből a másikba nyergeljenek át, tehát véletlenül se legyenek önállóak. És ne kérjék ki maguknak a közvagyon kifosztását, hanem higgyenek továbbra is a „kis ország vagyunk, nem tehetünk semmit a nagyokkal szemben” bolond tanításában. Ennek átkos hozadéka, hogy a most önállóságra noszogatott nyugdíjasok és középkorúak már nem fognak életstílust váltani, és nem változnak egyik napról a másikra jól menő vállalkozóvá (tőke, nyersanyag, üzleti kapcsolatok híján, ami a posztkommunista oligarchiát jellemzi, nem is igazán lehetnének sikeresek, előre várható élettartamuk se nyújt túl nagy perspektívát hozzá), így a sztahanovista szólamok megmaradnak a retorika szintjén, a gondolkodó fők pedig eltöprengenek a többi helyett is, mire vinne, ha valóban mindenki e szellemben élné le az életét.
A mennyiségi rögeszme a sztálinizmus egyik uralkodó „szellemi trendje” volt. A minőség figyelmen kívül hagyása, a tömegek elkápráztatása, és csak a minél nagyobb volumenre való törekvés a maga idejében is nevetséges volt, nemhogy mai, felélesztett, klónozott formájában. Legtöbbet az egészségüggyel kapcsolatosan emlegetik, mert a legnagyobb lenyúlható falatok épp az ősparkos, patinás épületekben rezidáló kórházak. Ha összehasonlítjuk például a tervezett kormányzati luxusgettó terveit a régi, pompás palotákban székelő minisztériumi rezidenciákkal, rögtön szembetűnik a különbség mondjuk az előre várható élettartamban. Régi épületeink több száz év óta állnak, míg a mai, könnyűszerkezetesen összeütött tákolmányok, csak a külső csillogásra koncentrálva, belül már ifjú épület korukban is roskadoznak. Látjuk, mire megy ki a játék. Építőipari biznisz, nem éppen békebeli zsúrfiúk részvételével, hanem hidegháborús korbeli, megszállott sztahanovistákkal az élen. A kórházakkal ugyanez a helyzet. A kérdés csak ez: kinek akarják kiárusítani, azaz kvázi ingyen átjátszani az állami vagyont a „modernizációs” és „reformer” elképzelések rögeszméitől hajtott politikusok? A válasz eléggé kézenfekvő, de elvárják, hogy szemlesütve hallgassunk róla, és az egész témát ne is emlegessük, mert olyan ez, mintha Róza néni tyúkszemét vagy övsömörét akarnánk kitárgyalni egy ígéretes üzleti vacsora közben, nemde?
Gondoljunk bele, mi lenne, ha mindent csak a mennyiségi szempontok alapján értékelnénk. A világ leghatékonyabb élőlényei ezek szerint a sáskák, mert ők a legjobb fogyasztók. Igaz, nem mennek be a Tescóba vagy egyéb szupermarketbe, hanem elveszik maguknak, amit akarnak, tehát meglehet, hogy bélpoklos politikai „elitünk” mintaképei ők. Szintén a legnagyobbság rögeszméje szerint az emberek között a legértékesebb az lenne, aki mondjuk a legtöbb szemetet produkálja. Politikusban legmenőbb az, aki a legtöbbet lopott. Kórházban az a leghatékonyabb, ahol a legtöbb beteg fordul meg, legtöbb mondjuk a kolerás, pestises, AIDS-es, maláriás beteg, és természetesen azért is ezek a helyek a legjobbak, mert itt halnak meg a legtöbben, tehát itt lehet a legtöbb boncolási díjat elszámolni. Születések tekintetében már nem várhatjuk el a helyeslő bólintásokat megszállott „elitünktől”, mert a még csak most megszületett későbbi adófizetőkkel túl sok a gond. Túl sokat fogyasztanak, túl sokat kell költeni rájuk, és legalább két évtizedet kell arra várni, hogy ők is munkába álljanak, végzettségük alatt több fokozattal vállaljanak állást egy óriáscégnél, ahol legalább öt műszakban dolgoznak teljes kapacitással, míg csak ki nem dőlnek a sorból. Negyvenévesen már gyanúsak, mert el is szoktak fáradni, ötvenes éveikben már ki kell dobni őket az utcára, hogy minél kevesebb nyugdíj járjon nekik, vagy ha lehet, akkor semmi. Tanárból az a leghatékonyabb, aki minél több órát dolgozik egy héten, és ész nélkül megtanít minden badarságot, amit csak elrendelnek neki a gondolatszegény minisztériumok. Kreativitás nulla, önképzés nulla, erre idő nincs, eredmény nulla, osztályozás nulla, a végén még tanári diploma se kell hozzá, mert aki értelmesen gondolkodik, az már eleve gyanús a sztahanovisták mai kultúrhalálbrigádjai szemében. A mezőgazdaságban az a jó gazda, aki nem termel semmit, legfeljebb energiafüvet, amiről nem tudni, jó-e egyáltalán valamire, arra mindenesetre, hogy lerontsa a termőföld aranykorona-értékét, és hogy megfossza a hazai fogyasztókat attól, hogy hazai termékeket fogyaszthassanak. Táplálkozástudományi szempontból ez azért sem lényegtelen szempont, mert a más éghajlatról származó élelmiszerek nem képesek olyan mértékben erősíteni a szervezetünk egészségi állapotát, védekezőképességét, mint a hazai termékek. A nagy cégek szempontjából pedig az is fontos, hogy el lehet adni minden szemetet, lásd a nagy karácsony előtti lebukást az újracímkézett, évek óta lejárt szavatosságú termékek tonnaszámra való bevetési kísérletével (a le nem bukottakról nem is beszélve). A közlekedésben az a legmenőbb, aki padlógázzal közlekedik a városban is és azon kívül is, tehát ő gázolja el a legtöbb gyalogost, és ő okozza a legtöbb balesetet. A rendőrből az a legjobb, aki minél több embert ver agyba-főbe, töri el a csontját, ontja ki a belét, lövi ki a szemét és teszi nyomorékká vagy lelki beteggé (lásd a 2006. október 23-i véres budapesti „megemlékezést” a kormány részéről). Környezetvédelemben az a legjobb, aki minél több fát kiirt, minél több fajt eltüntet az élők sorából, államférfiból pedig az, aki a legtöbbet tud ártani a tulajdon nemzetének „utánam a sivatag” jelszóval…
De innen már nem szükséges folytatni tovább. Mielőtt a posztkommunisták újra magukhoz ragadták volna a hatalmat, egyfolytában azt hangoztatták, hogy igen, igen, jó, jó, a Fidesznek vannak jó eredményei, a gazdaság jó állapotban van, de ők mindent jobban tudnak, mint a fiatal demokraták, mert ők már tapasztaltabbak, meg különben is, szakértelem dolgában ők sokkal jobban állnak. Közel ötévi „újrajátszás” épp elegendő volt megítélni, mennyi ennek a valóságtartalma, vagyis most már, a gazdasági csőd szélén a vak is látja, hogy a legnagyobbakat eddigi pályafutásuk során a kommunisták hazudták a népnek. Ha valaki még ennél is több lódításra vágyik, az nyugodtan szavazzon rájuk eztán is. De akkor magára vessen, ha nem marad orvos, aki kezelje, vasutas, buszsofőr, aki az ország valamelyik eldugottabb zugába elszállítsa, tanár, aki valami értelmeset tanítson a gyermekeinek, unokáinak. Igaz is, Kóka János se eredeti szakmájában tevékenykedik, hanem önjelölt gazdasági „zseniként” tapossa a gázt hazánk végső tönkretétele érdekében. Mondhatnánk úgy is, hogy szerencse, mert legalább a betegeket nem kezeli efféle szellemben, de a társadalmi összképet tekintve nekünk az lenne a legjobb, ha ez, az önmagát gazdasági zseninek hirdető rablóprivatizációs csapat egyáltalán nem tevékenykedne semmilyen területen. Még munkanélküliként való eltartásuk is olcsóbb volna, mint ez a mostani erőltetett tempójú rohanás a semmibe…
Apropó, saját lábon állás. Az állami tulajdont kórosan (évtizedeken át) fosztogató önállótlanok legelőször saját magukon kezdhetnék az önállósodást. Mivel az országot oda juttatták, hogy az átlagpolgárnak megélhetési gondjai vannak, legelőször javasoljuk elcsapni azokat, akiknek ebben oroszlánrészük volt. A lerabolt köztulajdont szolgáltassák vissza, és ha önerőből teremtettek ekkora vagyont, akkor leckéztessenek másokat a saját lábon való megállásról, persze állami támogatás és családi, kapcsolati tőke nélkül.

A szerző újságíró