A magánbiztosítók profitszerzése a cél

Nem finanszírozható tovább a rendszer – állítja a neoliberális kormány. Az egyedül üdvözítő megoldás a leépítés és a struktúraátalakítás. A terv nem új, a magyar egészségügy leépítése a rendszerváltás óta a hitelezők szándéka szerint megy végbe, lépésről lépésre.
Már 1996-ban is a struktúraátalakítástól, az ágyszámcsökkentéstől várták a csodát. A népjóléti minisztérium 1996 januárjában, az egészségügy korszerűsítésének programjában a Világbank és a valutaalap javaslatát figyelembe véve a magyar lakosság ellátására az akkor meglévő
96 225 ágy helyett hosszabb távon körülbelül 80 ezer ágy fenntartását tartotta indokoltnak. A 80 ezer ágyból 65 ezer lett volna „aktív” és 15 ezer „krónikus”. Az átalakítás első ütemének célkitűzése tízezer ágy felszámolása és az arányok „gazdaságos” megváltoztatása volt. Bár az ágyakat részben megszüntették, részben átrendezték – a csoda elmaradt.
Az ellátórendszert azóta is folyamatosan karcsúsítják, a forrásmegvonás és a finanszírozási rendszer kényszere következtében az elmúlt évek során a kórházi ágyak száma fokozatosan körülbelül hatvanezerre morzsolódott. A bankárok azonban még ezt is sokallják, jelenleg már csak 44 ezer aktív ágyat engedélyeznek. Az egészségügyi kormányzat ennek megfelelően hozta nyilvánosságra a kórházak aktív ágyainak teljes vagy részleges megszüntetésére vonatkozó, sokkoló terveit. Az „aktív” ágyakat ismét átkeresztelik, mert a „krónikus” ágyért kevesebbet fizetnek. A 16 ezer aktív ágyat azonban mindössze 7 ezer krónikus ággyal kívánják kompenzálni – 9 ezer (!) ágyat egyszerűen ismét eltakarítanak.
A magyar emberek adójából, járulékából felépített és sok milliárd forintért a közelmúltban felújított, korszerűen felszerelt intézetek, osztályok átszervezéséről, felszámolásáról van szó, ami nem más, mint a nemzet megrablása. Egy épület nem attól lesz kórház, hogy a helyiségeiben kórházi ágyakat helyeznek el, hanem attól, hogy a betegellátás különböző szakterületeinek sajátos igényei szerint rendelkezik a betegek kivizsgálásához, ellátásához, gyógykezeléséhez szükséges speciális feltételekkel. Ahány szakterület, annyiféle feltételrendszer. Ezért nem lehet a kórházi osztályokat táblacserékkel átkeresztelni vagy az egyiket a másikba egyszerűen átköltöztetni. Ahhoz, hogy az aktív betegellátás helyett egy kórházban a krónikus betegellátás vagy a rehabilitáció feltételeit megteremtsék, az aktív osztályok felszámolására és az új funkciónak megfelelő beruházásokra (átépítés, felszerelés) van szükség. Amikor a kórházak zöme hatalmas adóssággal küzd, akkor egy ilyen volumenű átszervezés indokolatlan és mérhetetlen pazarlás. Takarékosság volna a Schöpf-Merei-kórház inkubátorai és csecsemőágyai helyén egy rehabilitációs osztályt működtetni? Vagy inkább arról van szó, hogy az egyedülálló funkciót ellátó kórház aktív ágyait azért kell megszüntetni, mert a használt épületre volna vevő? Az 1996-os program szerint „az egészségügyi szolgáltatások szerkezetének átalakítása, az ellátórendszer kapacitásának megváltoztatása, szűkítése időszakában a helyi és országos szintű konfliktusok kezeléséhez szükséges, hogy megteremtődjön a tulajdonos önkormányzatok, az egészségbiztosítás, a minisztérium, az egészségügyi dolgozók és az ellátottak szervezetei között az egyetértés az alapvető kérdésekben. Ezt szolgálja az a kormányprogramban rögzített szándék, amely az Országos Egészségügyi Tanács (OET) és a regionális egészségügyi tanácsok létrehozását tűzi ki.”
Beérett a gyümölcs, a regionális egészségügyi tanácsok január 1-jétől már dönthetnek – a rendelkezésre bocsátott keretek között – a szakmánként elosztható ágyakról, a finanszírozható kapacitás intézeti megosztásáról. A tanácsok húszezer ágyon fognak osztozkodni a fenntartók és az érdekeltek közötti egyezkedés alapján. És marakodni. Már most látható, hogy az egzisztenciális félelem a megfelelési kényszerrel párosulva rossz irányba tereli az egészségügyi társadalom egyes résztvevőit, akik a szolidaritás és egységes fellépés helyett a saját előnyök biztosítására törekednek. Ezzel az eljárással két legyet ütnek egy csapásra: a magyar betegellátás résztvevőit egymás ellen uszítják, akik azt hiszik, hogy fennmaradhatnak, ha segítő kezet nyújtanak az átszervezésben, másrészt lehetővé teszik az olcsó vagyonszerzést a biztosítótársaságok számára, akik már ugrásra készen várakoznak, hogy a zsarolással kikényszerített átalakításokhoz szükséges tőkével beszállhassanak az üzletbe. Nekik megéri.
A „kórházfejlesztési” törvény nemcsak az intézményrendszert rombolja szét, mindenkit érint: orvost, nővért, beteget egyaránt. A fiatal, jól képzett orvosok és középkáderek választhatnak, elvándorolnak vagy átképzik magukat. Ha nem ragaszkodnak túlságosan a szülőföldjükhöz, mehetnek vendégmunkásnak, külföldön jobban fognak keresni. Ha azonban a feleslegessé váló sebészek, gégészek, szemészek stb. nem akarnak idegenben dolgozni, átképezhetik magukat belgyógyásznak, háziorvosnak, sőt rehabilitációs szakvizsgát is tehetnek. Vajon a több évtizedes gyakorlattal, tapasztalattal rendelkező, ötven év körüli szakemberek számára melyik megoldás a járható út? Ki és hol fog bennünket gyógyítani tíz év múlva?
A betegek pedig kapkodják a fejüket, nem értik, hogy miért zárják be a város egyetlen kórházát, és aggódnak, mi lesz velük, ha hirtelen orvosra lesz szükségük. Félelem és létbizonytalanság. Draskovics Tibor pedig el akarja hitetni velük, hiba, hogy van olyan megye, ahol három, és olyan is, ahol 12 kórház működik. Nem tudná, hogy a megyék területe és lakosságának a létszáma nagymértékben eltérő? Nem tudná, hogy az egyetemi városokban értelemszerűen koncentrálódnak az intézmények? Akkor lenne jó a betegellátás, ha megszűnne a világon mindenütt meglévő város-falu közötti aránytalanság? Legyen minden bokorban kardiológia? Vagy minden megyében három kórház lenne az ideális?
A betegeknek nem csak az ellátása lesz roszszabb, nehezebben elérhető: mindenkinek többe is fog kerülni. Fizetheti a magasabb járulékot, a vizit-, a napi-, a dobozdíjat, a térítést, ha pedig erre nem képes, a koporsót. Jövőre az egészség luxuscikk lesz.
Az egészségügy szabadpiaci rendszere az Egyesült Államokban sem vált be, ahol a szolidaritás, az esélyegyenlőség, a kockázatközösség ismeretlen fogalom, ahol ahány ember, annyiféle biztosítás, és 35-40 millió ember él biztosítás nélkül. Ahol mindenki annyi ellátáshoz jut, amennyit meg tud fizetni, és az orvos nem azt kérdezi meg a betegtől először, hogy mi a panasza, hanem azt, hogy milyen biztosítása van. Az adóbevételekből, járulékokból finanszírozott állami kórházak Kanadában, Angliában, Svédországban vagy Olaszországban sokkal jobb ellátást biztosítanak a betegek számára, mint az Egyesült Államokban. Miért az amerikai példa a követendő? Mert a rendszerben nem a beteg, a magánbiztosító jár jól.
Ezért kell nálunk az állami biztosítás bevált modelljét szabadpiaci rendszerré átalakítani. Ezért nem a hibás finanszírozási rendszert akarják korrigálni, ami miatt mindez bekövetkezett; ezért nem a betegellátás szakmai és pénzügyi ellenőrzését kívánják megvalósítani, ami a betegellátás minőségének a javulását eredményezné. Mert nem ez a cél. A célok világosak, és több mint tíz éve változatlanok: a magánbiztosítók profitszerzése és a nagy értékű egészségügyi ingatlanok eladása (a Svábhegyi Gyermekgyógyintézet, a Sportkórház stb.). A magyar egészségügyi vagyon átjátszása érdekében az intézményrendszert szét kell verni, az egészségügyi társadalmat meg kell tizedelni; meg kell osztani, és egymásnak kell ugrasztani. A Magyar Orvosi Kamarát (MOK) meg félre kell állítani.
A parlament – a Magyar Orvosi Kamara véleményezési jogát és az európai jogállamiság gyakorlatát mellőzve – jogsértően megszavazta a kötelező kamarai tagság megszüntetését. A kamarák a kultúrállamokban a szakmaiság védelmében, a politikai befolyás kompenzálása céljából jöttek létre. Nem véletlen, hogy az európai kamarai törvények szerint egy adott szakterületen csak azok folytathatnak gyakorlatot, akik kamarai tagsággal rendelkeznek. Ezen törvények a kamaráknak a hazainál nagyobb befolyást, szélesebb jogkört biztosítanak azáltal, hogy a kinevezésekhez kamarai hozzájárulást vagy vétójogot írnak elő. A kamarák tehát nemcsak érdekvédelmi köztestületek, feladatuk a tagság szakmai színvonalának és etikai tisztaságának a biztosítása is, ezért zavartalan működésük össztársadalmi érdek. A MOK ellehetetlenítése tökéletesen ellenkezik az európai gyakorlattal, és a diktatúrát idézi, amikor a kamarákat egyszerűen eltörölték. A kamara a magyar orvosok legfontosabb érdekvédelmi szerve, az egységes fellépés letéteményese, ezért a tagság megőrzése minden orvos alapvető érdeke.
A betegellátó intézményrendszer szétzúzása sokba, emberéletekbe fog kerülni. A kérdés: meddig tűrjük, hogy lelketlen kufárok kísérletezzenek a magyar betegek rovására?

A szerző az orvostudományok kandidátusa