A délszláv háború idején a TV5 francia dokumentumfilmjében léckerítésekre tűzött emberfejeket láttam déli határaink közelében. Soha nem hittem, hogy a történelem lepereg rólunk, véget ér, és civilizált jelenkor kezdődik, mégis hátborzongató volt. 1994-ben, első demokratikusan választott kormányunk lejáratásának végnapjaiban Az önbíráskodás kifinomult szelleme címmel vitattam Kis János írását, az általa jogosnak mondott intolerancia elvi alapjait kifogásolva, Brechtet idézve. („Az aljasságra vicsorgó gyűlölet / is eltorzítja az arcvonásokat.”) Azóta eltorzult arccal áll az ország, és az önbíráskodás szelleme sem finomkodik már. Tizenhat éve valakik (zavartalan gazdagodásuk érdekében) közénk dobták a népi-urbánus csontot, és az értelmiség rágódni kezdett. Ma már sejtjük, mit értett Antall József a törzsi háborúk szellemi borzalmain, vagy mit jelentettek Kornis Mihály szavai: „mi, liberálisok (…) sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket”. A maga nemében egy szellemi lincselés sem kulturáltabb, mint a feneketlen mélységből felbukkant olaszliszkai eset. „Az a nép, amelynek (…) liberálisnak mondott értelmisége olyanfajta gyűlölködésre képes, amelynek tárgya nemzeti vonásokat mutat (…), lelki egészsége érdekében szükségszerűen ki kell hogy termelje a nacionalista szélsőjobboldal különböző formáit. E két gyűlöletpólus tehát nemcsak feltételezi egymást, de önmagában értelmetlen is. (…) nem lehet kétségünk, ennek a zsáknak meg kell találnia a foltját” – írtam a „fasisztoid Antall-korszakról” vizionáló Kritika 1993. decemberi számáról. Nos, tüntetések közelében ma már lehet különös, irracionális dolgokat hallani.
2004. december 5-e óta a lakosság fele miniszterelnökében látja a nemzet egységének fő akadályát. Őszödi beszéde után a táborok közötti áthághatatlan szakadék nyelvi formákban, talán eltérő beszédmódban is tükröződhet, amint lehiggad a politika aljasságától felbőszült tömeg. A pótolhatatlan vezér orwelli kísérlete, mellyel „igazi hazafiságnak” minősítette a nemzet harmadának kirekesztését, legalább a fél országban süket fülekre talál mindaddig, amíg az érzelmileg összetartozók (határon belül és kívül), a valóságos családszeretet fogalmát nem hajlandók olyan tágan értelmezni, hogy abban megférhessen szeretteink kiárusítása egy hentesüzletben. Elvileg kárt okozhat az üzenetváltás lehetetlensége, mert együtt talán még feltehetnénk néhány közérdekű kérdést. Ilyen lehetne az, hogy szeretjük-e látni, ha kétes elemek zászlórúddal bökdösik vagy kőzáporral késztetik idétlen ugrándozásra rendőreinket, akik az utóbbi években már csaknem megtanultak köszönni és mosolyogva válaszolni, ha ismeretlen utcák felől érdeklődtünk.
Fölöttébb jellemző, hogy a Népszabadság a főkapitány távozási kísérletére „Gergényinek elege lett” címmel reagált. A szadizmussal elegyített pökhendiségből nekünk is, sőt valakinek felelnie kell a bűnelkövetők azonosíthatatlanságáért. Mert Kubában és Kínában sem mindennapos jelenség, hogy álarcos rendőrök kínozzanak földön fekvő egyetemi hallgatókat, „na, ez most elveszett!” felkiáltással hajigálják a Dunába a megbilincselés után (!) paprikaspray-vel lefújt fiatalok személyi okmányait, egy volt liberális belügyminiszter helyeslése közepette.
Csodálkozásra nincs okunk, az események zavaros szálai olyan ember kezében egyesültek, aki érdekből mindenre képes, de ezúttal meg sem szerezhette volna hatalmát, ha a politikai rendszer működtetését nem deformálják a média (a legfontosabb hatalmi ágazat) egyoldalúságai. Demokratikus társadalmakban ugyanis választásokon ítélnek a politikusok fölött, amiből egyenesen következik, hogy ott, ahol az állampolgárok hamis információk alapján döntenek, a demokrácia alapfeltételei csorbulnak. Minden jakobinus atrocitást elítélve is megállapítható, hogy a nyolcvan évre titkosított tettesek és provokátorok a közhangulat alapos ismeretében jelölték ki a célpontot a magyar Bastille, azaz a televízió épületében, amely nap mint nap indulatokat generál. Nemzetközi szakmai szervezetek a kubaihoz és a kínaihoz hasonlították Rudi Zoltán kormánytelevízióját, aki érdektelennek minősítette a hazai szervezetek kritikáját is, mondván, hogy ő kizárólag (a Teller-hagyaték valóságmozzanatainak kibontásával megbízott) Eötvös Pál véleményére ad. Viszont a tv-székház rendőri átengedése nélkül Demszky Gábornak nem volt esélye a győzelemre.
Különös, hogy kormánypárti szakértők naiv értelmiségi attitűdöt véltek felfedezni egy erkölcsi szempontokat hangoztató jogtudós, a köztársasági elnök lemondásra szólító üzenete mögött. Pedig Gyurcsány Ferenc erkölcsi és politikai felelőssége elválaszthatatlan, ennek súlya egy demokráciában elhordozhatatlan volna. A balliberálisok rendíthetetlen szavazói és ideológusai mégis úgy vélik, a kormányt saját tisztessége nyilvánvaló hiányában is legitimálja, hogy az ellenzék sem kizárólag a hazugság cáfolatára összpontosított. Ezenkívül mindössze azt kívánnák a Fidesztől, hogy négy év fáziskéséssel se kövesse az urnazárásig mindent ingyenesen garantáló baloldal ígéreteit. A másik oldalon azonban százezrek meggyőződése, hogyha Gyurcsány Ferenc a helyén maradhat, a rendszer elnevezését ismét jelzővel kell pontosítanunk. De minek is nevezhetnénk azt a stílusában és társadalomszerkezetében banánköztársaságokhoz hasonuló, diktatúrába hajló közeget, ahol a titkosszolgálatok figyelme nem csupán az ellenzéki rendezvények bombafenyegetéséig terjed, de a sikkasztó brókert is a határig kísérik (ha Gyurcsányit emlegeti); ahol a Vas megyei párttisztségeket nem pókerjátszmában, hanem férfiemberek megerőszakoltatása útján döntik el; ahol kasszasiker reményében folyik pártok felvásárlása; ahol vazallusrendszer épül; ahol a pénzügyminiszter zsarolja és fenyegeti az ellenzékre szavazó településeket; ahol a Szonda Ipsos szemtelen manipulációit az első vonalban, a vízágyúkkal együtt veti be a kormányzat; ahol az Echo TV-ben következmények nélkül mondogatja néhai Perczel Tamás (Kunczét végzetesen kompromittálva), hogy Fenyő Jánost azért lőtték szitává, mert sajtóbirodalmával át akart állni a jobboldalra.
Az elmúlt tizenhat év egyik nagy tanulsága, hogy pontosan ugyanazok, akik Antall Józsefet Horthy restaurációjával és antiszemitizmussal rágalmazták, halála után minden átmenet nélkül államférfiként kezdték tisztelni. Később követésére buzdították az ügyeletes démon szerepébe lépő Orbán Viktort. A balliberális értelmiség cinkosságának egyetlen ismert oka van: a gyógyíthatatlan orbanofóbia. Az iránta táplált gyűlölet minden nemtelenséget, akár választási csalást is igazolhat, mert a kormányoldalon igazolást sem igénylő axiómaként kezelendő, hogy Orbán nem demokrata. Szerinte ugyanis a baloldal időnként a saját nemzetére támad, sőt használta már az „idegenszerű” jelzőt is. Valóban lehet fogást találni rajta. Az olyan politikusokat, akik éppen annyira tartják jogosnak a székely autonómiát, mint Pesten a kínai zoknikereskedőkét, magam is szívesebben nevezném szörnyetegnek, mint idegennek. Viszont fogadtassék el még egy axióma: december 5-én a saját pártját is elhallgattató Gyurcsány Ferenc hihetetlen érzéketlenséggel támadt nemzetére.
A kormányoldal mindeddig következetesen olyan bűnökkel vádolta ellenfelét, amelyeket maga kívánt elkövetni. Tolvajt kiáltott, majd azonnali hatállyal duplájára emelkedett az autópályák ára. A Fidesz agresszivitásáról harsogott, miközben a háttérben képezte harcosait a galamblelkű Ron Werber. El sem kezdődtek az egyeztetések, Lendvai Ildikó már az „Orbán-csomagot” reklámozta. Van értelme eljátszani a párbeszéd látszatát, ha kormányfő maga is tudja, hogy egyetlen szavát sem hihetik el? „Tudjuk a dolgunkat. Tapsoljatok meg, jólesik!” – szólt Lamperth Mónika. Amit mondott és amit kifejezett, önmagában elég ahhoz, hogy az önkormányzatok lakói tavasszal tömegesen az utcákra menjenek. Pedig Veres János szerint a kormány elleni tiltakozás már 200 milliárdjába került az országnak. Feltéve (de meg nem engedve), hogy a hír tizedrésze igaz: ér húszmilliárdot ez a kormány? Ha ilyen sokba kerültek, miért nem mondtak le? A közelmúltban nyolcvan körüli öregúr bóklászott a debreceni Nagytemplom előtt, valami Hitvány Hazugot emlegető felirattal. „Tudják, mi a legszomorúbb az egészben? – kérdezte – Nem is kell aláírni a nevét, mindenki tudja, hogy a miniszterelnökről van szó.”
A szerző könyvtárigazgató
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
