Az állam csillapíthatatlan éhsége a kölcsönre

Még nincs vége a költségvetés körüli parlamenti csatának, mert a jóváhagyott fejezeteken belül sok minden mozoghat, van mit javítani benne; a kormánypropagandára szánt milliárdoknak jobb helye is lenne a mai Magyarországon. A büdzsé nemzetgazdasági keretei azonban már kialakultak. Az elemzők jórészt el is végezték munkájukat, itthon és külföldön. Azt mára megszokhattunk, hogy a külső értékelés legalább olyan jelentős, mint az, hogy nekünk itt mennyire teszik vagy nem tetszik az állami költségvetés; aminek az oka egyszerűen az, hogy a magyar gazdaság finanszírozása régóta és immár újra nagymértékben a külföldi megtakarításoktól függ.
A külső elemzők láthatóan mostanra eléggé megnyugodtak, amit az is mutat, hogy a forintnak a világpénzekhez mért árfolyama visszaerősödött arra a szintre, ahol egy éve volt, holott bizony a választások környékén és közvetlenül utána nagyot gyengült a forint. Akkor most minden rendben lenne? A forint erőssége bizalmi szavazás a kormánypolitika mellett?
Elsőként érdemes végiggondolni, hogy miért is erős ma a forint annak ellenére, hogy 2006-ban a 25-ös Európában toronymagasan nálunk legnagyobb az államháztartási hiánynak a bruttó hazai termékhez (GDP) mért aránya, sőt a költségvetési terv teljesülése esetén 2007-ben is hazánk lesz a csúcstartó a deficit terén. Miért vesznek hát akkor magyar állampapírt, és egyáltalán miért folytatódik a kölcsöntőke beáramlása?
Az egyik nyilvánvaló ok a magyarországi magas kamatszint. Az euró-állampapírok egy évben négy százaléknál kevesebb kamatot hoznak, az amerikaiak hozama öt százalék alatt marad, míg nálunk nyolc százalék körüli hozamot ígér az állam. A magyar kamatszint azonban maga is következmény: a példátlanul nagy államháztartási hiány következtében az idén is az államkincstárnak sűrűn és nagy értékben kellett a hazai és a külföldi megtakarítókhoz fordulnia, szükségszerűen magas állampapír-hozamszintet ígérve. Jó tudni: nem elsősorban a Magyar Nemzeti Bank kamatpolitikája, hanem az állam kölcsönök iránti éhsége felelős a hazai kamatszintért. Ami azután teherként nehezedik minden hitelfelvevő magyar egyénre és vállalkozásra: nekünk drágább a kölcsöntőke ára, mint bárhol máshol az EU-ban.
A 2007-es költségvetés a kiigazítás részeként az ideinél valamelyest kisebb – de még így is hatalmas – deficitet irányoz elő; végeredményben némileg csökken az új hitelek iránti állami kereslet. Magas kamatszint mellett viszont valóban jó üzlet egy külföldi pénzintézetnek magyar állampapírt venni, amihez először is forint kell neki. Az így létrejövő kereslet erősen tartja a forintot.
Ez idáig elég világos, de mindebből mi következik? Meghozza-e a remélt gazdasági fordulatot a 2007-es büdzsé? Mert ha így lenne, akkor elmondható: volt, ami volt, de annyi elvesztegetett év után legalább lesz értelme a megszorításoknak. Etikai és legitimációs kérdőjelek így is maradnának, ám a pragmatista többségű magyar társadalomban egy ilyen érvnek lehetne súlya. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a kapkodva meghozott és a gazdaságot lehúzó, a középrétegeket súlyosan megterhelő intézkedésekkel együtt a 2007-es év csak a botrányos 2006-hoz képest hoz viszonylagos javulást az állampénzügyekben. Mert a deficit nagy marad, és az adósság 2007-ben is gyorsabban nő, mint a gazdaság, azaz tovább folytatódik az állam és az ország eladósodása.
Ami nem meglepő, hiszen az állam jövőre is többet költ a szokásos folyó kiadásokra, mint a teljes folyó bevétele, azaz szaknyelven szólva az elsőleges költségvetési egyenlege deficites, és még ehhez jön hozzá az államadósság utáni kamatfizetés terhe, ami a hazai össztermék (GDP) 4-5 százalékára rúg. Így áll elő jövőre is az európai méretekben kiugró, 7 százalék körüli teljes államháztartási hiány.
Javulás? Igen, mert a 6,8 százalékos deficit kisebb, mint a 10 százalékos. De mindkettő túl sok európai mércével, és túl drága a magyar társadalomnak. A minimális költségvetési fegyelemhez az tartozna hozzá, hogy egy ilyen eladósodott állam a folyó kiadásait képes a folyó bevételekből fedezni, sőt rendszeresen többletet ér el az elsőleges mérlegben, éppen azért, hogy helye legyen a jövőt szolgáló állami beruházásoknak és a múltból hurcolt adósságok kamatfizetési terheinek.
Olyan szabály ez, amitől dekonjunktúra esetén vagy válságos körülmények között, rövidebb időre el lehet térni. 2001 után azonban szerencsénkre nem volt gazdasági visszaesés, mégis újabban nagymértékben sérült a konzervatív költségvetési politika ilyen és egyéb hasonló alapelve. Holott az Orbán-kormány négy évéből háromban többlettel zárt az elsődleges egyenleg, és a megelőző években is többnyire sikerült kijönnie az államháztartásnak a folyó tételeket illetően a bevételeiből.
Ezért is hangzik szakmai fülnek komikusan a miniszterelnök hatásvadász bejelentése és az annak nyomán beterjesztett törvényi passzus, miszerint majd a jövőben (no, nem már most, 2007-re) csak olyan költségvetési törvényt lehet elfogadni, amelyben a központi költségvetés elsődleges egyenlege nem mutat hiányt. Ez a mi helyzetünkben teljesen nyilvánvaló követelmény. Az EU-tagságból következő kötelezettségeink (nevezetesen a ránk is érvényes stabilitás és növekedési paktum előírásai) alapján mást nem is tehetnénk. Hiszen még az elsődleges kiadások és bevételek egyenlege mellett is fennmarad a teljes államháztartási hiány komoly deficitje, mivel „alapjáraton” a GDP 4-5 százalékára rúgó kamatterheket hurcol a magyar állam. Mínusz 3 százalék alá tehát csak úgy mehet a teljes egyenleg, ha a folyó tételek terén a GDP legalább 2 százalékát kitevő többletet mutat fel az állam.
Ehelyett a 2007-es költségvetési terv továbbra is elsődleges hiánnyal zár. A nagy kiigazítás, a Gyurcsány-csomag bármennyire megterheli társadalmunkat, nem javít elégséges mértékben a helyzeten. Akkor még nagyobb megszorítást javasolnék? Nem erről van szó: olyan drasztikus rángatásokat nehezen visel el az élő organizmus, mint amilyen a magyar társadalom és gazdaság; ilyet még a kibicek és az ügyeket a pénzük megtérülése szemszögéből néző külföldi befektetők sem várnak el.
Ámbátor elvileg lehetne 2007-ben a most beterjesztettnél erőteljesebben csökkenteni az állami kiadásokat. Sőt értelme is lett volna a jelenleginél bátrabb kiadásmérséklésnek: ekkor a gazdasági növekedést lefojtó adóemelés egy részét el lehetett volna hagyni. De (és itt van a lényeg) mindezt csak erős demokratikus felhatalmazás, legitimáció és világos, meggyőző érvelés mellett lehet megcselekedni. Akkor, ha a társadalom érthető áldozatnak vagy értelmes befektetésnek fogja fel a nemszeretem intézkedési csomagot. Ha az ország növekedési pályára álltása, vagy mondjuk az EU-ba való sikeres és hosszabb távon busásan megtérülő beilleszkedés az indoka a nagy kiigazításnak.
Az viszont nem elégséges érv, hogy a korábbi évek semmittevése miatt legyen kedves a társadalom a meghökkentő terheket békésen viselni. A magyar társadalom ellenérzéseit és ellenállását érzékeli is a kormányzat; a Gyurcsány-csomagot ezért nem a gazdaság sürgős kiigazításához, hanem a még megfizethető politikai árhoz kalibrálták. Hívhatjuk reálpolitikának vagy pragmatikus számításnak, a lényeg az, hogy ez a kormány ezzel a kormányfővel, ebben a szituációban (amelyet persze ugyanezen kormánykoalíció idézett elő) ennél sokkal erőteljesebb gazdasági kiigazítást valóban aligha kockáztathat meg. Ezt a szomorú realitást tudomásul vette a parlamenti ellenzék is, amely meg sem kísérelte a jogos társadalmi igényekre vagy a kormányoldal korábbi választási ígéreteire hivatkozva fellazítani a költségvetés kereteit.
Ám a realitások valóban szomorúak: az elmondottakból az következik, hogy ettől a költségvetéstől nem remélhető a költségvetési helyzet konszolidálása. Mielőtt még a helyzet valóban javulna, egy időre még romlik: volt már ilyen élményünk, bizony idősebb polgártársaink ismerősnek érezhetik ezt az érzést az 1970-es évek közepétől. Szomorú a konklúzió azért is, mert bizony a javulás nem egy, nem is kettő, hanem jóval több évre van tőlünk.
Ez persze nem meglepő. Amit öt éven át roszszul csináltak, azt vajon hány esztendő alatt lehet (részben legalább) rendbe hozni? Bizony józan köznapi ésszel is megadhatjuk a választ: a rendbetételhez legalább ugyanannyi idő kell. Azaz bőven marad a stabilizálási teendőkből a következő kormányra is. Talán ez az egyik motívuma annak, hogy az Országgyűlésben az ellenzék nem feszegette a makrogazdasági kereteket. Maradt azonban elég véleményeltérés a kereteken belül is. A parlamenti vita az egyenleget nem érintő átcsoportosítások körül forog.
A mai egyenleg tükre a többéves felelőtlen politikának, jövőbeli várható alakulása pedig jól jellemzi viszonyainkat: nagy társadalmi áldozatok árán javul majd annyit, hogy a külföldi pénztulajdonosoknak gazdaságunk működőképessége iránti nem teljesen önzetlen aggodalmait enyhítse, de annyit nem képes javulni, hogy ne adjon teendőt a következő kormányoknak még hosszú-hosszú esztendőkre.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár