Kétségtelen, hogy az államnak úgy kellene csökkentenie a költségvetési hiányt, hogy nem csupán a kiadásokat kellene lefaragnia, hanem valamiből mégiscsak növelni kellene bevételeit. Tagadhatatlan, hogy az állami bevételek nagy része adó-, járulék- és illetékbefizetésekből származik, ám ennek ellenére máig nincs érvényes koncepció arra vonatkozóan, milyen gazdaság- és szociálpolitikai elveket kellene követni az államnak. Még arra sincs semmilyen elképzelés, hogy a gazdaságban mekkora legyen az állam mérete és az újraelosztás nagysága. Ilyen körülmények között a szolidaritás hiánya mindenképp összefügg a csontig hatoló bizalmatlansággal. Az országban jelenleg ugyanis olyan fokú bizalomhiány van, amely bármiféle társadalmi reform elindítását megakadályozza. Egyre távolabb kerülünk az élhető országnak az illúziójától is. Hiszen érzékelhetően többnyire olyan reformokról van szó, melyek nem lépnek túl a költségvetés kényszerű kiigazításán. A társadalom tagjainak együttműködése azzal kezdődhetne el, ha a politikai és egyéb hazugságok – melyek az országban fenntartják a bizalomhiányt – valamelyest visszaszorulnának. Ehhez persze több tényezővel is számolnunk kell. Többek között azzal az ellentmondással, mely az európai méretekben meglepően alacsony jövedelmek és a magas munkaköltségek között feszül. Jóllehet a munkavállalók nettó jövedelme és az ezzel járó megtakarítási lehetőségei drasztikusan alacsonyak, a munkaerő alkalmazásának költségei viszont elérik az EU átlagát. Nyilván azért, hogy az állam gyakran öncélú szervezetein és támogatási rendszerén keresztül próbálja fenntartani a szolidaritás látszatát. De itt az Eurostat adatsoraira is utalhatnánk. Arra a statisztikai megállapításra, hogy például az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) tekintetében közel háromszoros (2,6-szeres) az eltérés a lakosság legtehetősebb és legszegényebb húsz százaléka között.
A munkavállalók sikeressége sokkal inkább a központosított források újraelosztási harcaiban tanúsított egyéni ügyességtől vagy az elvárt normáknak való megfeleléstől függ. A munkaügyi statisztikákban a kormány által alkalmazott trükkök sorra megjelennek. Nagyobbrészt úgy is, hogy puszta átsorolással kísérelik meg növelni a foglalkoztatottak számát. Ebből következik, hogy akár a munkaügyi adatokhoz képest a foglalkoztatottak, illetve a munkanélküliek száma több tízezer fővel is eltér a valóságostól. Miközben tudnunk kell, hogy a foglalkoztatottak száma közel négymillió, a munkanélkülieké pedig jóval meghaladja a háromszázezret, ami 7,2 százalékos munkanélküliségi rátát jelent. És hiába a közmunka kiterjesztése, a munkanélküliség átlagos időtartama csak tovább növekszik. Ám ugyanakkor azon sem csodálkozhatunk, hogy a szolidaritást önmagában is gátolja az állampolgári együttműködést, a közösségi kohézió létrejöttét is nehezítő vagy éppen lehetetlenné tevő, a gazdasági célracionalitást előtérbe állító versenytársadalom. Aminek legfőbb jellemzője az individuális siker, s még inkább a gazdagodásorientált életvitel. Mert bár igaz, hogy az állampolgárok többsége már jó évtizede felismerte, hogy egyszerűen nincs értelme beleszólni a közügyek intézésébe, nemcsak a társadalomalakítást adta fel, hanem – a helyi források hiányában – a környező közösség formálásának esélyét is.
A már említett foglalkoztatási válság a legszegényebb, a legképzetlenebb társadalmi csoportokat érinti legérzékenyebben. Miután egy nyugdíjjárulék-fizető legalább két személy után fizet, amenynyiben ez nem változik, elkerülhetetlenül növekszik a leszakadók száma, következményeit pedig az egész társadalom megsínyli. Az állam szerepét egy pillanatra sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen mialatt az elmúlt évben az a gazdaságpolitika, amelyik a gyorsabb növekedés és a felzárkózás érdekében nagyobb adót és kevesebb állami beavatkozást ígért, óhatatlanul a társadalmi különbségek fokozódásához és az egyenlőtlenségek mélyüléséhez járult hozzá. Nem csupán több nyomorgó lett, hanem a társadalom nagy többségét tekintve az életkörülmények is rosszabbodtak. Fényévnyi távolságra kerültünk a jóléti társadalom képzetétől is, miközben a szolidaritás címszava alatt nap mint nap különböző jelszavak hangoznak el. Annak ellenére, hogy 2005-ben például a háztartások összes évi jövedelmének pusztán 25 százaléka származott munkából, de nem kevesebb, mint 43 százaléka valamilyen jóléti juttatásból. Ehhez azonban azonnal hozzá kell tennünk, hogy a felső jövedelmi tizedekben a munkával keresett jövedelmek csaknem kétharmados arányt képviselnek, legalul viszont az összes bevétel negyedét sem teszik ki.
Akárhogy is van, az állam feladata lenne a társadalom működőképességének és az azt szolgáló jogszabályi, illetve intézményi kereteknek a garantálása. Vagyis mindenképp idetartozik a jogi környezet optimalizálása, a kulturális és történelmi értékek megőrzése éppúgy, mint a gazdasági verseny tisztaságának szavatolása, a termékek biztonságának védelme. Ugyanakkor jelentős az állam felelőssége az úgynevezett jövőorientált beruházásokat tekintve is. Még ha el is tekintünk attól, hogy az állampolgárok nagy része a gazdasági fejlettségnél az indokoltnál sokkal rosszabb minőségű élet él, mint más európai országban, hosszú ideig ez állapot nem tartható fenn. Mindenki hallott már a bezáruló mobilitás és az elnyomorodás lélekölő hatásáról, s ugyanígy a szoros szociális kapcsolatok hiányáról, mely feltétlenül gátja szolidaritás megerősödésének. Az utóbbihoz a társadalmi együttélésnek természetesen sűrű és viszonosságokon alapuló szövetére lenne szükség. Ám a mostani viszonyok között az állampolgárok joggal érzik úgy, hogy mindennapi világuk minden szempontból kontraszelektált, s döntően nem az érdem határozza meg életüket, hanem a politikai és egyéb kapcsolatok, amelyekből többségük ki van zárva. Kettéhasadt társadalmunkban még a szolidaritás látszata is hiányzik.
A szerző szociológus, egyetemi oktató
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
