Mennyből jövök most hozzátok

A kortársaim közül itt-ott még élnek daliás öregek, akik gyerekkorukban angyalok is voltak. Fiú létükre többször is megtörtént velük ez a csoda. Karácsony estéjén, lázas derűvel, beöltöztették őket édesanyjuk hosszú vászoningébe, amely söpörte a földet, sőt csináltak nekik az inghez keménypapírból szárnyakat is, és ezeket a földöntúli szárnyakat csúzligumi ravasz közbeiktatásával még billegtetni is tudták. És ha csengő vagy kolomp is akadt a háznál, teljes volt a színházi mámor, mivelhogy minden hallelujás ének végén jól meg lehetett őket rázni, és hitelesíteni velük a szentséges hangulatot.
Én nemcsak hogy angyal nem voltam soha, de még betlehemi pásztor sem, aki kifordított, vásott nagykabátban és csúcsos kucsmával odaheveredhetett volna a jászolban alvó Kisded közelébe.
És nem azért nem voltam, mert sutácska és mamlasz kisfiúnak ismert a környezetem, hanem azért, mert Zámoly hithű és vad protestánsai bizonyos idő után már csak hallomásból ismerték ezt a katolikusokhoz jobban illő népszokást, amely mögött – szerintem – történelmi sérelem is meghúzódott. Mi lehetett ez a sérelem? Nehezen fogalmazom meg, de nem kerülhetem el. Az 1670-es években a pozsonyi vésztörvényszék elé állították Zámoly református papját, Alistáli Györgyöt is, akit Kolonich érsekék, a mögöttük zsibongó Merániakkal, Lambergekkel együtt, azaz: a Habsburg katolikusokkal, gályarabságra ítélték. Épp úgy, mint ahogy kortársainkat haláltáborokba vagy Recskre hurcolták el. A lappangó részvét a legutolsó időkig megmaradt, hisz én már „jó nevű író” voltam az országban, amikor magas egyházi méltóságokkal együtt bekéretőztem a zámolyi katolikus templomba, hogy megnézhessem belülről, fölmehessek a toronyba, és végre megismerhessem mindennap hallott harangjait.
Később, amikor már felnőtt kíváncsisággal kezdtem el kutakodni a betlehemezés hiánya miatt, nem ezeket a régi időket emlegették. Meglepetésemre egyik keresztapám, aki komoly presbitere volt a zámolyi anyaszentegyháznak, azt kérdezte tőlem váratlanul, hogy én hiszek-e a szeplőtelen fogantatásban. Vagyis abban, hogy a kis Jézust is a gólya hozza?
Olyan váratlanul érintett ez a teológiai kérdés, hogy a Bika-közben két lélegzetvételt is kihagytam. Ahogy levegőhöz jutottam újra, rögtön vitatkozni akartam csavaros eszű rokonommal, fölemlegetve a régi mitológiák csodás elemeit, példának okáért az istenektől tüzet lopó Prométheusz esetét, vagy a kővel bajlódó Sziszüfosz reményfölötti dacát, de az nyilalt belém, hogy megsérthetem, hiszen olyan világból hoznám az érveimet, amelyről ő sohase hallott. Hosszú okoskodás helyett csak annyit mondtam neki, hogy a szeplőtelen fogantatás épp olyan mese, épp olyan látomás és mennyei többlet, mint a lángokban álló Attila kardja vagy Csaba királyfi seregének a patadobogása fönn a Tejúton.
Láttam, keresztapám azonnal megértette, hogy az igazság körül toporgunk, hiszen megadóan azzal folytatta, hogy a szeplőtelen fogantatáson kívül minden igaz a betlehemi történetben. Igaz a napkeleti bölcsek jóslata; igaz Heródes király rémülete és rémtette: kiirtani Betlehemben és környékén minden két éven aluli gyermeket; igaz az istállóban meghúzódó család szegényes környezete, a szalmazizegés, az állatok meleg lehelete, hiszen ha a szent családot valamilyen palotába fogadták volna be, Jézus későbbi élete bizonyára nem a Golgota hegyén ér véget, hanem másutt.
Most, hogy fölbolygattam a múltat, azon lepődöm meg, hogy a teológiai érvelés után egy irodalmi érvelés is fölszikrázott köztünk. Jászol és a keresztre feszítés viszonya egymáshoz? Ha ezt a kettőt összekötjük egy vonallal, többet tudunk meg a létről, mintha csak úgy cél nélkül ténferegnénk a kezdet és a vég között. Azt mondja Sartre, hogy az ember az a létező, akivel szemben semmiféle más létező nem őrizheti meg pártatlanságát, még az Isten sem. Lehet, hogy mi, reformátusok, ezért szeretjük jobban a feszes és kopár történeteket, mint a dúsítottakat. Bizonyára ezért fehérek a templomfalaink kívül és belül is? Azért nincsenek rajtuk freskók, bibliai jeleneteket ábrázoló táblaképek? Lehet, hogy így van, nem tudom. De azt tudom, hogy minden lélektani élmény és folyamat csakis az ember belső világában érhet meg, és zajlódhat le igazán. Nyaranta többször megesett velünk, hogy istentisztelet közben berepült egy-egy fecske a templomba, s ettől az egy fecskétől átlényegült minden. Még a világ teremtése is eszembe jutott, a vizek és az állatok világa; s ahogy egy darázs ebédel a búzával érő körtén.

Ehhez hasonló átlényegülés, a második világháború előtti években, csakis karácsonykor játszódott le bennünk. Regösök, amint már említettem, nem jártak nálunk, se betlehemező háromkirályok, ennek ellenére szent volt az ünnep.
Mivel is kezdődött igazán?
Lopással!
Fenyőfát Zámolyon nem lehetett venni, hiszen a falunkban sose volt piac. De ha lett volna is, hiányzott volna rá a pénz. A falu délre eső részén, a cselédek majorja után, a Lambergek és a Merániak birtokai kezdődtek. Borbálapuszta és Lajapuszta. Birtokaikat a zámolyi parasztok földjeitől erdők választották el. Olyanok voltak ezek az erdők, mint a határsávok. Ezekben a némán is beszédes övezetekben, a szilfák és égerfák között, talányosan zöldellt egy fenyőerdő is. A zámolyiak, a pusztaiakkal együtt, ebből az erdőből szerezték be minden évben a karácsonyfájukat. Négy kilométert kellett oda gyalogolniuk s vissza ugyanennyit, hogy a gondosan levagdalt ágakból össze tudjanak ügyeskedni egy mutatós karácsonyfát, amely nem lett soha olyan formás, mint amilyenek a maiak, hanem egy kicsit kajlább lett, hosszú-hosszú tűlevelű, bozontos. Lehetséges, hogy 1848 előtt bűnnek számított az efféle lopás, de az én gyermekkoromban már legfeljebb csínynek. A nagy szakállas bajor jáger karácsony tájt inkább téli álomba merült, ahelyett, hogy ránk uszította volna vadászkutyáit.
Tehát szertartásos lopással kezdődött a karácsonyunk, utána pedig a fa földíszítésével folytatódott. Minket sose küldtek át a szüleink a harmadik vagy a negyedik szomszédba, hogy meglepetést okozzanak. Külön ajándékot mi sose kaptunk, az volt az ajándékunk, hogy a szaloncukrot mi aggathattuk föl a fára s ugyanígy az aranydiókat, almát és a finom cérnaszálra felkötött mézes süteményeket, gyertyát és néhány csillagszórót.
És elérkezett az este. Ünnepi ruhába öltöztünk mind a négyen, mintha készülnénk valahova. Pedig csak a fehér abrosszal leterített asztalt ültük körül. Apám ekkor levette a mestergerendáról az öreg Bibliát, amely mellett egy Petőfi-kötet fakulgatott csak árván és egy Bogár Imre életéről szóló filléres betyárregény. Lapozgatta az Írást, egy oldalnál, úgy a közepe táján megállt, s ezt mondta, Malakiás próféta így beszélt Jézusról: Ímé, elküldöm az én követemet s megtisztítja előttem az utat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, akit ti kerestek… akit ti kívántok… Mert ítéletre indulok hozzátok, és gyors tanú leszek a szemfényvesztők ellen és azok ellen, akik megrövidítik a munkásnak bérét, az özvegyet és árvát…
Apám máskor olvasni az istállóban osont ki anyám szeme elől, mert anyám folyton zsörtölődött vele, hogy miért nem kukoricát morzsol, ha ráér. Egyedül a karácsony este volt, amikor szerette hallgatni apámat. Sőt büszke volt rá, hogy olyanokat szemezget ki a Szentírásból, amiket ő sose hallott a templomban. Egyszer, például, ezt olvasta föl hangosan: Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és a farizeusok igazságánál, semmiképpen se mehettek a mennyeknek országába.
Meghatódtam attól, hogy apám ugyanolyan emelt hangon tud olvasni, mint a tiszteletes úr. Ilyesmi soha máskor nem történt meg, csak karácsonykor.

De ha betlehemesek nem jöttek is, valódi pásztorok: csordások és kanászok azért mindig jöttek. Egyik csapatuk az Öreg utcán járt házról házra, a másik pedig az Új utcán, a mi utcánkban. Boldog karácsonyi ünnepeket és jól szolgáló új esztendőt kívántak minden gazdának, aki őrájuk bízza állatait: tehenét, kis borjúját és disznait. Tegnap is, tegnapelőtt is láttam őket, durrogtatták ostoraikat, kiabáltak, hogy ne te, ne! s csak úgy félvállról odaszóltak nekem is: na, öcskös nem jössz velünk? Öntünk ürgét kalappal! – Nem lehet, iskolába kell mennem! – mondtam nekik savanykás hangon.
Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy ismertük egymást, s a viszonyunk is olyan volt egymással, mint mindenkivel a faluban, de karácsonykor mégis ők voltak a falu főszereplői. Mindenki, úgy várta őket, mintha Bogár Imre vagy Rózsa Sándor ugrott volna be Zámolyra, hogy az egész évre való járandóságát, búzáját és borát, jó szolgálata fejében begyűjthesse.
Ki-kijártunk az udvarra, hogy megtudjuk, hol járnak. Amikor kijöttek a Bika-közből, már csak tíz házra voltak tőlünk. Mi voltunk a tizenegyedikek, s ahogy hallgattuk a tehenesek és a kanászok ostorainak jól összehangolt csattogását, úgy nőtt bennünk az izgalom. Már Nagy Sándoréknál vannak, itt lesznek hamarosan – mondta apám, és a szekrényből elővette ünnepi kalapját. Föltette a fejére. Azért tette föl, hogy majd illendően levehesse, amikor belépnek a konyhánkba. Akkoriban még nem volt villanyunk, csak egy petróleumlámpát tettünk a kemence vállára.
Nyílott a kisajtó. Bejöttek az udvarra és máris elkezdődött a karácsonyi varázslatos zenebona. Ostorcsattogás, furulyaszó, dudadummogás és az ökörszarv alvilági hangja. Utólag sokszor fölidéztem ezt a pogány lármát, s arra gondoltam, talán még a Beatlesek is tanulhattak volna a zámolyi pásztoroktól.
Ahogy abbahagyták bevonulási indulójukat, jó keményen megkopogtatták az ajtó deszkáját, és azt kérdezték: Szabad-e bemenni? Szabad, szabad! – mondta nekik apám ugyancsak ércesen, mintha Doberdo közelében egy őrségváltást vezényelne le. Az öttagú csoportból a tehenész lépett elő. Levette süvegét, apám pedig a kalapját, s tisztelete jeléül odatette jobbarcához. A főtehenész így kezdte mondókáját: Adjon Isten a ház gazdájának jó egészséget, a tetejében bort, búzát, békességet, szép karácsonyi napokat. A gazdaasszonynak viszont tyúkot, ludat, kismalacokat, kiskacsát, jó sokat! Országunknak ne adjon ellenséget. Ha pedig meghalnánk, adjon nekünk lelki üdvösséget, így legyen!
Apám a kalapot a fél arcánál tartva így válaszolt a pásztoroknak: Jó emberek, köszönöm, hogy megtiszteltétek a házamat, családomat ezen a szent estén. Legyen nektek is szép karácsonyotok! S ha az évi járandóságot szeditek össze, jöjjetek újra bátran, itt vár rátok a kamrában. De addig is fogadjátok el tőlem ezt a demizson bort meg ezt az üveg pálinkát, és ha fúj kint a szél a szőlők alatt, ne szódavízzel, hanem ezzel a jó parazsas itallal béleljétek ki a nagykabátotokat!
Nem akartam hinni a fülemnek. Apám egy órával ezelőtt nagykomolyan még a Szentírást olvasta, most pedig, mint született tréfamester, a szódavízzel viccelődik.

Huszonöt évvel később, amikor már kezdtem tudatosan keresni a néphagyományok forrásvidékét, szerep- és helyváltozásait, arra ébredtem rá, hogy a kereszténység fölvétele legalább annyit segített népi kultúránk gondozásában, mint amennyit az első időkben ártott neki. Sokunk fejében máig él, hogy Szent Gellért kíváncsian hallgatta a gabonát őrlető lány énekét, miközben térítő papok annyira haragudtak a regösökre, mint az ördögre. Még arra is képesek voltak, hogy a táltosokat és a sámánokat kiemelve saját közösségükből, külön falukba költöztették, akárcsak Rákosiék a grófokat, a zsíros gazdákat, papokat például a Hortobágyra. Szerencsétlen regösök a csodaszarvas ága-bogát emlegetve, szinte országnak-világnak könyörögve, az énekükbe is beleszőtték, hogy hej, regö, rejtem, nem vagyunk mi gonoszok, hanem Szent István szolgái vagyunk. Kímélet, persze, akkor se volt, mint ahogy a XX. században sem. De az ostoba erőszak azzal segített, hogy meg se próbált segíteni. Minél inkább tiltották őket mesterségük gyakorlásában, annál pogányabbul ellenálltak a tiltásoknak. Az eredetiség megőrzésének. S mit eredményezett ez? Azt, hogy az írástudatlan nép: a földművelők, a pásztorok, a vasat hajlítgató kovácsok társadalma nemcsak az anyagi, hanem a szellemi javak előteremtésében is jórészt önellátásra kényszerült. Mégpedig teljes önellátásra, hiszen a magasban röpdöső latin nyelvű műveltségből szinte csak öngúnyoló szótöredékeket őrzött meg magának. Például ilyeneket, hogy: hókuszpókusz, tón a lúd átúsz. S miután, tapasztalatunk szerint, minden nép lángelme a maga módján, így a magyar is az, semmi rendkívüli nincs abban, hogy közösséggé szerveződve, ő is megteremtette a maga kivételes, egyéni műveltségét. Az itteni fák ágaiba beoltva az ázsiai oltványokat. Máig fölismerjük a különleges ízek és színek gazdagító erejét a meséinkben, a balladáinkban, a szerelmes énekeinkben, siratóinkban. Kilenc évszázad után is olyan elevenen, hogy a XX. század két zenei lángelméje: Bartók és Kodály erre az örökségre alapozta és építette életművét.
Ide, ezekbe a hömpölygő és csapongó sorokba illeszkednek bele a hatvanas években felszínre került apokrif imáink is, amelyeket Erdélyi Zsuzsa vezetett el egy gyógyvízként működő csodamedencébe. Ahogy mondani szokták: nem a huszonnegyedik órában, hanem utána.
Azt hiszem, nem túlzok, ha úgy gondolok ezekre az imákra, miként az Ómagyar Mária-siralomra, amelyet a legutolsó időkig szinte egyedülinek tartottunk, a Halotti beszéddel együtt a magyar irodalom kezdetének, holott a Mária-siralom egy latinul írt vers fordítása volt csupán. A fordítás könnyedségéből, természetességéből arra következtethetünk, hogy már jóval előtte volt olyan nyelv, olyan kifinomult magyar nyelv, amely ha tiltottan is, de ott bujdosott a latin nyelv közelében, illetve árnyékában:
Szemem könnyel árad, / Én jonhom búval fárad; / Te veröd hullatja, / Én jonhom alélatja.
Világnak világa, / Virágnak virága, / Keserűen kínzatol, / Vasszegekkel veretel.
Meggyőződésem, hogy Janus Pannonius után nem születhetett volna olyan hamar meg Balassa Bálint érzékletes költészete, ha ez az apokrif-imás és tündérkedő, Ómagyar Máriá-s vers nem töri föl előtte az utat.
De mondhatnám nyersebben is: ha parasztjaink, ha pásztoraink, ha a népünket nádasokba és erdőkbe elkísérő papjaink nem végszükségből őrzik és gazdagítják anyanyelvünket, Károli Gáspár Biblia-fordítása előtt mesterségesen kellett volna elkezdenünk egy Kazinczyékat megelőző nyelvújítást.

Életszükséglet, önellátás. Föntebb ezt a két fogalmat írtam le egymás mellé. De hogy ne üresen kerengjen itt a fejünk körül ez a két fogalom, idézek egy széki paraszt fejében megmaradt karácsonyi verset:
Mennyből jövök most hozzátok, / tudom, van sok pálinkátok, / tudom, nagy disznót vágtatok, / hurkát, kolbászt csináltatok. / Nálam nélkül megettétek! / Hogy nem fájt a ti szívetek, / süljön ki a két szemetek!
A vers tagadhatatlanul nem templomi szöveg. Nem beavatott. Mondhatnám úgy is, hogy apokrif. De valahogy mégse kegyeletsértő. Aki hallja, mosolyog rajta vagy jót nevet. Nagyon hasonlít apám szódavizes megjegyzéséhez. A magyar költészetben leginkább Petőfi tudott volna kezdő költő korában, ilyen népiesnek mondható verset írni, amikor például a Disznótorban című versét írta.
De mégse!
Petőfi ekkor még nem találkozhatott olyan finoman formálható mitológiákkal, mint amilyenekkel a XX. század modern embere. Neki a lét kerekségét még a szabadság és a történelem adta. De József Attila már más létállapotban írhatta verseit. 1929-ben egymás után két betlehemi verset is ír. Karácsonyról szólnak ezek a versek? Arról is, de inkább a szegényekről. A szegényekről, akiket fölösleges besorolni a néptömegbe, az ilyen vagy olyan osztályok közé, hisz a szegénység szomorúbb és fájdalmasabb szó, mint az osztály vagy a tömeg és kilátástalanabb is.
Ma fenyegetően éreznünk kell ezt mindnyájunknak.

A szerző író