Milyen a horvátok múltbeli magyarságképe?

Az Új Ember november 26-i számában Bókay László tudósította a lap olvasóit Szlovákia és Magyarország köztársasági elnökeinek Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tett látogatásáról. Írása egyik passzusában, elnökünk szavait interpretálva – egyebek között – ezeket írja: Sólyom László „kitérve Gasparovic elnök előadására, annak a két nép történelméből származó problémái kapcsán a horvátok példáját említette. Mint mondta, e déli szomszédunk magyarokról szóló történeteiben, meséiben soha nem szerepeltünk pozitív beállításban.”
Megleptek e sorok, lévén, hogy a kroatisztika művelőjeként munkásságom bő négy évtizedében a magyar–horvát kapcsolatokról egészen másféle képet alkothattam, s adhattam azt tovább zágrábi és hazai egyetemi hallgatóimnak. A nyolc évszázadot átívelő magyar–horvát állami szimbiózis – állíthatom – egészében alkotó együttélés volt, megannyi kötődés, összefonódás a nyelvben, az irodalomban, az életvitelben, a mentalitásban egyaránt. Még a 19. századi és 20. század eleji polémiákkal együtt is.
Történelmi és irodalomtörténeti tények tanúsítják: a 18. század végéig kapcsolatrendszerünk összességében felhőtlen volt, népeink együvé tartozásának kifejeződése. Ezzel kapcsolatosan egy még oly rövid kapcsolattörténeti szemle is gazdag példaanyagot kínál. A zágrábi püspökség 1094-es alapítása (az alapító I. László királyunk volt); Könyves Kálmán horvát királlyá koronázása 1102-ben; 1241 után a dalmáciai városok és IV. Béla közötti kapcsolatok; a horvát és a magyar nemzetsors 1526 utáni alakulása; Szigetvár 1566-os ostroma és Zrínyi Miklós halála; Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc Kristóf és Nádasdy Ferenc 1671-ben történt kivégzése egyaránt az írásos emlékezet tárgya lett, művészi transzpozícióját – horvát nyelvterületen és nálunk is – irodalmi művek sora reprezentálja. Úgy véljük: a mondottak hitelesítéseképpen elegendő néhány közös történelmi toposz puszta jelzése is. Könyves Kálmán alakja; az Anjou-kor, főként Nagy Lajos király uralkodása; Hunyadi János és Mátyás törökellenes küzdelmei; Mohács tragédiája; Buda eleste (1541); Szigetvár tragikus végű ostroma az európai rangú (!) horvát reneszánsz és barokk poézis motívumvilágának olyan összetevője, amely a már nem éppen magyarofil illír mozgalom idején is példaértékű maradt, általuk is vállalt történelmi hagyomány. Bizonyságképpen szolgálhatunk mindjárt néhány konkrét műalkotás példájával is. A spalatói Tamás archidiakónus monumentális, 13. századi történelmi opusa (Historia Salonitana); egy 16. századi névtelen költő II. Lajos halálát és a mohácsi csatavesztést elbeszélő panaszéneke; a raguzai bencés költő, Mavro Vetranovic Buda veszését elsirató, már a croatohungarus tudatot kifejező panaszverse (Buda várának panasza); a szigeti ostromot túlélő Cserenkó Ferencnek (Ferenac Crnko) az ostrom történetét horvátul elsőként feldolgozó krónikája (Sziget megszállása és megvétele); az úgynevezett Murán túli énekeskönyv (Prekmurska pjesmarica) Ének Szigetről című poémája; a zárai katonaköltő, Brne Karnarutic Sziget várának elfoglalása címen ismert, a szigetvári hős fiának, Zrínyi Györgynek ajánlott elbeszélő költeménye; Ivan Gundulic barokk remekműve, az Osman; Kanvelovic eposza (Szent János traui püspök és Kálmán király); és végül Andrija Kacic Miosic népkönyve, A szláv nép kellemes társalgása említhető, amely utóbbi akár az iménti művekben található magyar–horvát történelmi toposzanyag szintéziseként is felfogható.
Kétségtelen: horvátok és magyarok együttélésének ez a pozitív irodalmi vetülete a 19. század első felében, a horvát romantika nemzetébresztő törekvéseiből fakadóan visszájára fordult. A törökellenes küzdelmek hősei: a Derencsényi Imrék, Beriszló Péterek és Zrínyiek oldalán még vállvetve harcoló két nép 1848–49-ben Kossuth, illetve Jellasics zászlaja alatt már ellenfelekként néztek szembe egymással. De aztán jött a kijózanodás: a végelszámolásnál a bécsi udvartól a horvátok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésképpen: az abszolutizmust. A szellemi élet elitjét jelentő horvát írótársadalom nem kis része ekkor ismét a közös hagyományokhoz fordult. S ugyanez történt a század végén is, a Khuen-Héderváry-korszak idején, amikor a vélt vagy valós nemzeti sérelmek miatti viták újból szembenálláshoz vezettek. Mégis: az 1848–1903 közötti horvát szépirodalmat számba véve azt kell tapasztalnunk: a horvát írók többen is gazdagították a hagyományos pozitív magyarságképet. Ljudevit Farkas Vukotinovic a nyelvi viták legviharosabb esztendejében, 1844-ben jelentkezett kisprózai kötetével – jellemző a címe: A magyar–horvát múlt. Szerzője ennek a múltnak pozitív töltetű megidézésre vállalkozott, s művét a példaadás szándékával ajánlotta kora horvát ifjúságának. A pályáját magyar nyelvű versek írásával kezdő Ivan Mazuranic híres, magyarul is, horvátul is kiadott negyvennyolcas röpiratával (A horvátok a magyaroknak) a kettős tudati örökség vállalásának szükségességét manifesztálta, s ugyanezt tette az abszolutizmus börtönét megjáró Mirko Bogovic is Frangepán című drámája megírásával. Aktualizáló mű volt ez, történelmi párhuzam. A mohácsi csatavesztés utáni alternatíva (János király vagy Habsburg Ferdinánd) paradigmája az abszolutizmus kori jelennek szóló üzenet volt: a horvátok a Habsburg-ház oldalán – nemzeti önállóságukat feladva – vagy a magyarokkal szövetségben óvják-ápolják a közös királyságban alkotmányosan biztosított jogaikat. S ha végül a Khuen-Héderváry-korszak irodalomhistóriáját is fellapozzuk, ismét fontos horvát–magyar tárgyú műre találhatunk. Eugen Kumicic a Wesselényi-összeesküvés regényes krónikáját írta meg, amelyben nem csak a bécsi és bécsújhelyi vérpad áldozatait siratja el, emléket állít a Thököly, majd II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharcoknak is.
A horvát írásbeli emlékezet magyarságképét pozitív értelemben színező irodalmi művek listája természetesen még tovább bővíthető. E példák megismerésének lehetősége is adott. Egyik friss forrásként Sokcsevits Dénes vonatkozó könyve (Magyar múlt horvát szemmel) említhető, s talán szerényen az is, hogy e sorok írója nemrég magyar nyelvű monográfiát szentelt a 19. századi horvát széppróza magyarságképének (Nemzettudat és regény. Magyarságkép a 19. századi horvát szépprózában), s mások mellett számos tanulmányt tett közzé e tárgykörből. Az már nem a magyarországi kroatisztika művelőinek hibája, hogy köztársasági elnökünk tanácsadóinak figyelme elkerülte/elkerüli a tájékozódás lehetőségét…

A szerző nyugalmazott egyetemi tanár, a Horvát
Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja