El lehet érzékenyülni. Ismét jön a karácsony: a fenyő, a csillagszóró, a bejgli és a szódabikarbóna, valamint a békesség és a szeretet ünnepe. Karácsonykor, mint tudjuk, a katonák kimásznak a lövészárkokból, találkoznak valahol középen, és kezet fognak; fenyő-, fahéj- és citromillat lengi be a harctereket is.
De a magyar politika harcterein nem csitulnak a fegyverek. A politika szereplői nem látnak mást egymásból, mint torkolattüzeket a decemberi ködben. Pedig az „emberek” megjelölésű, elvont entitás állítólag azt szeretné, ha ennek legalább karácsonykor vége szakadna, és némi békeillat szállna erre a nyomorult kis országra.
Bocsánat, de ha a jelen helyzetben kibékülésről hallok, nem tudok nem cinikus lenni. S mikor bal- és jobboldali lövészárkokról van szó, megmoccan bennem a kérdés: mihez képest tájoltuk be a politikai pályát. Kicsoda, micsoda van középen, a választóvonalon? Az „emberek”? Vagy csak a senki földje fagyott, deres sárgöröngyökkel?
Az október 23-i kulmináció után – ami nemcsak az „emberek” és a kormány, de a jobb- és baloldal közti konfliktus csúcsa is volt – újabb nagy csata nem következett. Sőt az MSZP az utóbbi hónapban a békülékenység, a konszenzuskeresés retorikáját vette elő. Ezzel együtt fölerősödtek a ballib tábor felől a vádak, miszerint a magát keresztény–konzervatív szemléletűnek valló jobboldal nem akar békülni, s így gyökereit tagadja meg. A baloldal egyházképéhez amúgy is szorosan hozzátartozik az evangéliumot eláruló, hatalom- és pénzéhes papság sztereotípiája, nagyjából ugyanabban a formában, ahogy azt a marxista–leninista közoktatás a fejekbe verte. E képzet szerint a jobboldal a történelmi egyházak segédletével ássa az árkokat a társadalomban, keresztül és kasul.
Balkeresztény etika
A baloldal ezzel szemben szívesen megmutatja, kik az igazi keresztények. A negyvenes évek végétől alkalmazott bolsevik érv, hogy az igaz keresztények azok, akik a hatalmat elvi megfontolásból támogatják. Ilyen ma az MSZP hívő tagozata, olyan élkeresztényekkel, mint Szili Katalin vagy Hegyi Gyula. (Hegyi legutóbbi morális teljesítménye az volt, hogy – a vörös örökséghez való hűség jegyében – vissza akarta helyezni az ötven évvel ezelőtti szabadságharcot az ellenforradalom kategóriájába.)
A balos bezzegkereszténység legmarkánsabb egyéniségeit Wildmann János teológus, Buda Péter egyházpolitikai szakértő és Gábor György vallásfilozófus személyében ismerhettük meg. Ők mintegy belülről kritizálják az egyházak politikai megnyilvánulásait. E triász dolgozta ki – még a Medgyessy-kormány megbízásából – az egyház és állam viszonyát újraszabályozni hivatott, Szabad egyház szabad államban című dokumentumot. Érdekes mozzanat, hogy Rákosi egyházellenes programja ugyanezt a címet viselte. Mindkét programnak az volt a lényege, hogy a történelmi egyházakat el kell lehetetleníteni.
Tipikus, ahogy az egyházakról és a jobboldali politikáról nyilatkoznak a mai békemozgalom prófétái. Buda írja egy helyütt: „a jobboldalról jövő rutinszerű demagóg megnyilvánulások szóra sem érdemesek”. Tökmindegy tehát, mit mond a jobboldal. Ez ám a konszenzuskeresés! A dolgát végző egyház (sic!) című írásában a Buda–Gábor duó a pápának ugrik neki, ugyanis XVI. Benedek az októberi magyarországi események nyomán azt merte nyilatkozni: imádkozik, hogy mindkét fél „rátaláljon egy igazságos és békés megoldásra”. Budáék felhördülnek: mi az, hogy mindkét fél? Közlik, a pápának tudni kéne, hogy Magyarországon a kormány áll szemben a rendzavarókkal; kifejtik, hogy csak az egyik fél, a „katolikus érdekeket képviselő” jobboldal nem képes az igazság és békesség útját megtalálni. (Dekódolom: a jobboldali pártszövetség a Vatikán világuralmi törekvéseinek eszköze, lásd még Kósáné Kovács Magda vonatkozó eszmefuttatásait.) S mikor a katolikus püspöki kar az őszödi beszéd utáni erkölcsi válságról adott ki körlevelet, ugyanez a duó értetlenkedett: ugyan miféle erkölcsi válságról van itt szó?
Tényleg, miféléről?
Wildmann János kis híján megmentette önnön becsületét. A pécsi teológus szót emelt a kormány szélső-neoliberális gazdaságpolitikája ellen, sőt keményen bírálta Gyurcsányt az őszödi beszéd után, emígy: „nem államférfi, hanem legjobb esetben is egy harmadosztályú sportegyesület edzője, de inkább egy trágár kanász”. Ugyane cikkben közönséges csalónak, a rablóprivatizáció cégéres figurájának, ocsmányul beszélő kalandornak is nevezte a miniszterelnököt. Saját morális éleslátását azonban meghazudtolta végül, leszögezve, hogy a jobboldal „még rosszabb”. Persze nem indokolta meg, miért csalóbb, trágárabb és kanászabb bármely jobboldali politikus, mint a főkanász. Egy másik írásában viszont lélekkufároknak nevezte a katolikus egyház vezetőit, külön említve Erdő Péter bíborost.
Kétségtelen: a baloldali politika és értelmiségi köre nem monolit tömb, hanem sokszínű képződmény. Mint ahogy mindannyian sokszínűek vagyunk. Eszemben sincs senki személyes hitét kétségbe vonni; bizonyára akadnak őszinte keresztény emberek a baloldalon is. El kéne gondolkodniuk, milyen politikai erők szolgálatában állnak – akár tudatosan, akár tévedésből.
Gyurcsány a kolostorban
Egy szocialista államtitkár, bizonyos Szanyi Tibor lapunk hasábjain megjósolta: az ellenzék önnön vesztét okozza, ha a baloldal közeledésének ellenáll. Az „emberek” ugyanis konszenzust szeretnének, s a Fidesz–KDNP ingerült, hisztérikus és egyre radikalizálódó viselkedése riasztja őket. Nem szeretnék ismét cinikus lenni, de az „emberek” békeigényéről szóló axiómát kénytelen vagyok kétkedve fogadni. Az „emberek” ugyanis többnyire, sajnos, jobban szeretik a cirkuszt, mint a békességet. A feszült helyzeteket, a pankrációt a többség kifejezetten kedveli, s csöppet sem bánja, ha élő közvetítést láthat az utcai erőszakról, miközben kibont egy dobozos sört. Gyorsan hozzáteszem, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség békességre.
De mi az, hogy békesség?
A társadalmi béke, a maga abszolút formájában – amikor tehát a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, amikor együtt legel a párduc a gödölyével, és Gyurcsány Ferenc belép egy szigorú szerzetesrendbe – illúzió. A modern ideológiák (marxizmus, nemzetiszocializmus, liberalizmus) feltételezik, hogy a paradicsom e földön megvalósítható; persze mindegyik a maga paradicsomát kívánja megvalósítani – a ma regnáló neokon vagy neolib (egykutya) eszme a fogyasztói paradicsomot. De a konzervatívok másként gondolkodnak, s ez váltja ki az ideológiák dühét. A konzervativizmus alapja a keresztény hagyomány antropológiai realizmusa, amely szerint az „emberek” nem képesek a tökéletes társadalom felépítésére. Ugyanis tökéletlenek vagyunk; vallásos megfogalmazásban bűnösök. A keresztények hozzáteszik, hogy épp ezért van szükségünk megváltásra. Ha az ideológiáknak igazuk lenne, Krisztusnak fölösleges lett volna megszületni erre a földre, tehát nem lenne karácsony, és nem 2006-ot írtunk volna idén.
A keresztény gyökerű konzervativizmusnak tudnia kell azt is, hogy a békesség nem a konfliktusok hiányát jelenti. A békesség ezen a földön nem állandó és abszolút állapot, hanem az élet rendje. A rend pedig az, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. A férfi legyen férfi, a nő pedig nő. A gyermek lehessen gyermek. A kultúra legyen kultúra, ne mosléközön. A közszolgálat, az önkormányzat, a demokrácia is legyen az, ami – különben hazug látszatvilágban fogunk élni. A szemétnek szemetesben a helye, nem könyvespolcon vagy újságstandon. A hazug politikusoknak a munkaügyi központ előtti sorban van a helyük, nem az Országházban. A mocskos, útszéli beszédnek mocskos, útszéli kocsmában a helye; bár az őszödi beszéd egyes fordulataiért – például Magyarország lekurvázásáért – még tán ott is szájon vágták volna Gyurcsányt. (Az MSZP-frakció ugyanezt vastapssal üdvözölte.)
A politika legyen a nemzetnek, e nagy, szerves közösségnek az ügyeivel való felelős foglalkozás. A felelős – ha úgy tetszik, konzervatív – politizálás rendcsinálás; ez a dolgok megmozgatásával, vagyis konfliktusokkal jár. A káosz erőivel szembe kell szegülni. De nem akárhogyan: a tiszta beszéd és az igazságos cselekedetek eszközeivel. A konzervatívok soha nem fognának fegyvert a nemzetükre. A neoliberálisok megtették, és még ők beszélnek társadalmi békéről.
Bűnbánók és píárhősök
Gyurcsány azt mondta őszödi beszéde után néhány héttel: bocsánat. De ki bocsáthat meg Magyarország miniszterelnökének, aki hűtlenül elherdálja a rábízott anyagi és szellemi kincset, miközben azt motyogja, hogy bocsánat? Hát kik vagyunk mi, hogy megbocsássunk ezért? Magasabb fórumon dől el a dolog, az Úristen ítélőszéke előtt: ha oda folyamodik, a legelvetemültebb bűnös is kegyelmet talál. De a kegyelem trónjához csak az őszinte bűnbánók jutnak, nem a píárhősök. Jézus azt mondta a parázna asszonynak: eredj el, és többé ne vétkezzél. E kettős tanácsot Gyurcsány is megfogadhatná, ha bizonyítani akarná őszinteségét – persze eszében sincs. Hiszen éppen gátlástalan, hazug és korrupt stílusa juttatta a politika és az üzleti élet hegycsúcsaira. Politikai ars poeticáját így fogalmazta meg: „le kell veri a jobboldalt…, és én ezt meg is teszem hezitálás nélkül.” Mein Kampf, ahogy a német mondja. Gyurcsány Ferenc perverz, beteg ember, de kétségtelenül sikeres – ha a sikert vagyontárgyakban és befolyásban mérjük. S most pontosan látja, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem érhet el újabb sikereket. Ezért nyújtja puha kezét a jobboldal felé: gyertek, csináljuk együtt! De mihez keres támogatót? Az ország vagyonának kiárusításához, a vadkapitalizmus teljes térnyeréséhez, a jelenlegi politikai kurzus egyeduralmához, a demokratikus intézményrendszer felszámolásához, a szerves közösségek szétveréséhez.
Nem kérünk ilyen konszenzusból. Nem szabad kibékülni a hazugsággal. A keresztény egyházatyák még ismerték a pax iniusta, vagyis a hamis, igazságtalan béke bibliai fogalmát. Konszenzusra jutni cégéres bűnözőkkel, az bűnpártolás. S itt jegyzem meg, aki tényleg szereti Magyarországot, közvetve sem segíti azokat, akik tönkreteszik.
A Biblia szerint egyszer elhallgatnak majd a fegyverek. Előszólít az angyali szó mindenkit, s oda kell állni a Kisded, a Bárány Jézus színe elé. Ő a középpont, ő áll a választóvonalon. Ott vége a képmutatásnak, lehullanak az álarcok.
És eljön a rend, amikor minden és mindenki a helyére kerül.
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
