Leonard Orban kinevezése és a kisebbségi jogok

Egyre többek számára világos, hogy nem a sors hozta úgy egymás után kétszer, hogy a feladatkör éppen Szlovákia – a területért korábban Ján Fígel szlovák biztos felelt –, majd Románia hatáskörébe tartozzon. Tény ugyanakkor, hogy Leonard Orban nem a klasszikus, uniós értelemben vett kisebbségi jogokért fog felelni – a romákkal kapcsolatos kérdésekért vagy a harmadik világból érkező bevándorlók ügyéért. Nem. És még csak nem is abban a vonatkozásában fogja megközelíteni a kisebbségi problémákat, ahogy mi, magyarok tesszük: nem fogja kommentálni a határon túli magyar közösségek történelmi sérelmeit, az Erdélyből való elvándorlást, a magyarlakta régiók gazdasági elmaradottságát, a magyarveréseket, nem fogja sürgetni a magyar–magyar kapcsolatok vagy a támogatáspolitika javítását, és nem mond majd véleményt sem a Szülőföld Alapról, sem a magyarigazolványról.
Leonard Orban kizárólag egyetlen perspektívájában fogja értelmezni és kezelni a kisebbségi ügyeket. Abban a perspektívában, amely minden kisebbség számára a legfontosabb: az új biztos a nyelvi jogokat és a nyelvhasználatot fogja felügyelni. Azaz nem a kisebbségi identitás felszínét, hanem a magját. A gyökerét. S hogy mindezt milyen módon fogja tenni, arra vonatkozólag már biztosi meghallgatásán adott néhány – nem igazán biztató – jelet. Orban ugyanis kérdéseket kapott a Bolyai egyetem kétnyelvűségével kapcsolatban, és azt mondta: az egyetemek autonóm intézmények, működésükbe beleszólni nem lehet. És ez pontosan így is van. Az más kérdés, hogy a sokszínűségére büszke, a multikulturalizmusra építkező Európai Unió többnyelvűségért felelős biztosától más hozzáállást várnánk. De ez már a mi dolgunk. És ne feledjük: ez még csak a kezdet.
Kár volna azonban abba a hibába esni, hogy a kialakult helyzetért – rossz szokásunkhoz híven – kizárólag a románokat és a szlovákokat hibáztassuk, illetve, hogy belefeledkezzünk az összeesküvés-elméletekbe. Az igazság ugyanis az, hogy a határon túli magyarok nyelvhasználati jogaira, lehetőségeire, de talán még inkább igényeire mi a Leonard Orban kinevezése előtti tizenhat évben sem fordítottunk figyelmet. Nem készültek komoly felmérések, publikációk, amelyekkel bátran a nemzetközi közvélemény elé lehetett volna állni. És nem voltak olyan politikusaink – beleértve a Magyar Koalíció Pártjának két európai parlamenti képviselőjét –, akik az ügyet nemzetközi szinten különösebben szorgalmazták volna. Mi több, a nyelvhasználati jogok kérdése, illetve azok teljesülése még idehaza és a határon túli közvélemény előtt sem került ez idáig terítékre. Nálunk a kisebbségi kérdések maximálisan kimerülnek a magyar–magyar párbeszédről és a különböző nemzetpolitikai alternatívákról szóló vitákban, valamint az európai integráció útján való újraegyesülés és a szülőföldön való maradás hamis mítoszait boncolgató álszent, értelmiségi fejtegetésekben.
Egy finnországi svéd, egy belgiumi német vagy egy dél-tiroli osztrák mindezt nem is nagyon értené. De ez ne zavarjon bennünket. Amíg nekünk nem tűnik fel, hogy a magyarul beszélőket a szomszédos országok magyarlakta, gyakran magyar többségű településein rendszeresen éri hátrányos megkülönböztetés anyanyelvük miatt, hogy a magyar nyelv egyre több nyelvhasználati színtérről szorul ki a mindennapi életben, s hogy ezzel egyidejűleg számos magyarlakta település szlovákosodik és románosodik el, addig nincs mit tenni. Ha nekünk nem tűnik fel, hogy azok a közösségek – a katalánoktól a dél-tiroliakon át a románokig és a szlovákokig –, amelyek erős identitást akarnak, a nyelvet és a nyelv használatát központi, mindent megelőző kérdésként kezelik, egyedül magunkra vethetünk. Még akkor is így van ez, ha kevés szégyenletesebb dolog létezik annál, mint hogy semmittevésünket a jövőben egy román biztos felügyelje.