Szegényedő állam – gazdagodó elit

Egykoron a rendszerváltás liberális harcosai az állam túlterjeszkedésében látták a bajok fő okát. Közben ugyan már eltelt jó 16 év, de az állam újraelosztó szerepe mit sem változott, csak jórészt eltűnt az állami vagyon, és eltolódtak az elosztás arányai. Nem nehéz kimutatni, hogy mindenekelőtt a nemzeti célok és a magyar társadalom polgárait szolgáló funkciók szorultak vissza, és egyre nagyobb súllyal képviseli az állam a globalizmust kiszolgáló elit érdekeit.
A rendszerváltásnak nevezett folyamat voltaképpen az elit stratégiaváltása volt: ennek révén olyan lehetőségekhez jutottak, amiről a „létező szocializmusban” álmodni sem mertek. Új világunk milliárdosai csak mosolyogni szoktak azokon a pártállam által biztosított előjogokon, amit most játszva megszerezhetnek, megvehetnek maguknak, és közben még zsolozmázniuk sem kell a munkásosztály hatalmáról, és nem kell a kádári puritanizmus megrovó tekintetétől sem tartaniuk.
Vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül, hol erősödött és hol gyengült az állami újraelosztás szerepe. A kiinduló lépés az adózás. Az már szocialista hagyomány, hogy ennek fő vadászterülete a bérből és fizetésből élők rétege. Ezt még az egykori szocialista reformpolitika alapozta meg, amikor a személyi jövedelemadót (szja) bevezette. Az úgynevezett bruttósítás során az addig ki nem fizetett, azaz a foglalkoztatótól elvont bért – pontosabban annak egy hányadát – az adózók megkapták, hogy a jövedelemadó ne csökkentse a borítékba kerülő összegeket. A legalsó jövedelmi sáv nem adózott, viszont a felső kategóriában a szja aránya igen magas volt, elérte a 60 százalékot. A gyakorlatban ez nem jelentett sem előnyt, sem hátrányt, mert a magas jövedelmek esetén ez a bruttó bér jelentős emelését, az alsóban a bruttó bér változatlanságát jelentette. A szja-táblázat első jelentős változása a 60 százalékos sáv megszüntetése volt – miközben a hozzá tartozó bruttósítás hatása nem szűnt meg –, ami az első nagy lépés volt az elit kiemelt jövedelmének megalapozásához. A jövedelmek szétszakításának másik iránya a legalsó jövedelmek adóztatása, ami már nem járt együtt semmiféle bruttósítással. A vállalati jövedelmek bérekhez kapcsolt megcsapolása továbbra sem szűnt meg, sőt kiegészült a jövedelem és nyereség után fizetendő járulékokkal. A külföldi tőke csalogatása érdekében azonban a szupranacionális vállalatok ezen a területen is jelentős könnyítéseket kaptak, ami azóta is óriási előnyt biztosít számukra a szabadnak hirdetett piaci versenyben.
A komprádor elit kiépítésének döntő mozzanata azonban a spontán privatizáció volt. A több generáció áldozatos munkáját magában foglaló egykori állami vagyon kisajátítására még a Németh-kormány által elfogadott privatizációs törvény adta meg a lehetőséget. Az állami vagyon egy csekély hányada elegendő lehetett volna az ország adóssággondjainak egyszer s mindenkorra való felszámolására, és még bőven maradhatott volna forrás a hazai középosztály és a hazai kis- és közepes vállalkozói réteg megteremtéséhez. Ahelyett, hogy ez a két fontos nemzeti cél megvalósult volna, az állami vagyon széthordása az eredeti tőkefelhalmozást szolgálta, melynek során a kapcsolati tőkével rendelkező egykori párt- és állami vezetők milliárdos vagyonokat halmozhattak fel, továbbá jelentős részt kanyarított ki ebből a vagyonból – mindenekelőtt a stratégiailag fontos területeken – az idegen tőke. Ennek a folyamatnak tehetetlen statisztája volt az Antall–Boross-kormányzat, amelyik képtelennek bizonyult a magánosítás során a nemzeti érdekek képviseletére a sorozatosan vállalt, részben szükségszerű, részben fölösleges és káros kompromisszumok miatt. Az energia- és nyersanyagfaló, a környezetet pusztító nehézipar leépítése szükségszerű volt a keleti – mindenekelőtt a szovjet – piacok elvesztése miatt, de ennek helyébe nem került korszerű termékeket gyártó és a megnyílt új piacokon értékesíthető termékeket előállító hazai ipar. A szocializmusból örökölt nemzeti adósság, párosulva a hazai ipar világháborús méretű leépülésével, szükségszerűen gazdasági krízishez vezetett, amin csak ideiglenesen segített a Horn-kormány alatt meghirdetett Bokros-csomag. Ugyanakkor tagadhatatlan a Bokros-csomag pozitívuma, amikor törvénybe foglalta, hogy az állami vagyonból befolyó bevételeket a nemzeti adósság törlesztésére kell fordítani. Sajnos erre is megkésve került sor, hiszen addigra az állami vagyon legnagyobb része elúszott, majd az Orbán-kormány privatizációs önmérsékletet tanúsító intermezzója után a Medgyessy–Gyurcsány-kormányzatok elszabotálták a máig érvényes törvény betartását, és a befolyt privatizációs bevételeket a költségvetési lyukak betömködésére fordították.
A kutatás-fejlesztés támogatásának alakulása az egyik jellemző példája, hogyan változott az állami szerepvállalás. A fejlesztést és alkalmazott kutatást a szocializmusban az állami nagyvállalatok számára kötelezően előírt Műfa (Műszaki és Fejlesztési Alap) tartotta életben. A nagyvállalatok gazdasági csődje és a kötelező befizetések eltörlése szinte teljesen megszüntette az országban az alkalmazott kutatásokat, és ezzel megfosztotta az országot attól a lehetőségtől, hogy saját műszaki fejlesztésekkel tudjon alkalmazkodni a megnyíló piacok magasabb technikai követelményeihez. Ugyanakkor az itt megtelepedő nemzetközi vállalatok nem voltak érdekeltek a hazai kutatás támogatásában, mert többnyire csak összeszerelő munkát hoztak az országba. Az alapkutatások intézményrendszere – nem kis részben a Magyar Tudományos Akadémia eredményes lobbitevékenységének és befolyásának következtében – viszonylag épségben megmaradt, amit jelentős mértékben segített a konszolidációs program. Az alapkutatási eredmények integrálását a gazdasági szférába azonban megakadályozza, hogy hiányzik az alkalmazott kutatások és fejlesztések összekötő hídja az ipar felé. A mérsékelt támogatáshoz képest még mindig jól teljesítő kutatási potenciál hasznát azonban a technikai fejlődésben amúgy is nyomasztó fölényben lévő Egyesült Államok fölözi le az agyelszíváson (brain drain) keresztül, mert így juthat oktatási-képzési költségek megfizetése nélkül kiváló szellemi munkaerőhöz, míg a költségviselő ország hoppon marad. Ez magyarázhatja a miniszteri szinten is elhangzott kijelentést, hogy az úgymond papírosgyártó alapkutatásra nincs szükség, ehelyett a forrásokat az alkalmazott kutatásra és a fejlesztésre kell fordítani. Ez a rövidlátó elképzelés annak felel meg, hogy építsünk hidat annak a pillérnek anyagából, amire a tervezett hídnak támaszkodni kellene.
A hazai érdekek háttérbe szorulása a honvédelem területén is jelentkezik. Sorkatonaság helyett zsoldosok serege kellene, hogy védje a hazát fogyatkozó számban fogyatkozó felszereléssel és eszközökkel. A honvédelmi kiadások növekvő részét fordítják külföldi missziókra, valamint a hazai légtér védelméhez szükségtelen légi utántöltésű vadászgépekre. Az ország határain kívüli küldetések aránya már a nemzeti tragédiával végződő első és második világháborús részvételünkre emlékeztet. Hasonló a helyzet a rendvédelem területén. A rendőrség feladata elsősorban már nem az állampolgárok biztonságának védelme, hanem az állam őrzése a demonstráló polgárok ellen. Még a legnagyobb megszorítások idején is jut pénz tömegoszlató eszközök beszerzésére, miközben a gyengülő rendőri jelenlét miatt a polgári lakosság egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül a bűnözés legkülönbözőbb formáival szemben. Az állami köztisztviselők feladata is egyre kevésbé a polgárok ügyeinek intézése, sokkal inkább az illetékek és az adók behajtása. A jelenlegi megszorítások jegyében nagyszabású leépítésekre kerül sor a köztisztviselők soraiban. Ez alól kivételt az APEH élvez, ahol viszont jelentősen növekszik a létszám. Az állam már jó ideje, mint egyfajta adóssággyarapító gépezet működik. Ma már ott tartunk, hogy a növekvő adósságteher miatt az szja már a kamatkiadásokra sem elég. A társadalmi szolidaritás keretei is bomlanak. Az öngondoskodás és a verseny a legfőbb jelszavak, még ott is, ahol ennek semmi helye nincs. A több-biztosítós rendszer az egészségügyben nem a jobb ellátás irányába fogja a versenyt ösztönözni, hanem majd harcot indít a biztosítók között, hogy melyikük tud az állampolgártól elvont járulékalapokból magának nagyobb falatot kikanyarítani. Aki jól keres, az képes lesz magáról gondoskodni, és nem adja be a maga részét a szűkülő közös kasszába, a megsarcolt szegényebb rétegeknek pedig még az eddigi egészségügyi ellátásra sem fogja futni, ha fizetni kell a vizitdíjat, az ágydíjat, az orvosságért dobozdíjat, és még ki tudja, mi egyebet. A kórház-privatizáció utat nyit a fizetőképes kereslet lefölözése felé, aki teheti, luxusellátást kap, aki nem, annak marad a szűkülő forrásokból támogatott és fokozatosan lepusztuló állami egészségügyi infrastruktúra.
Ne feledkezzünk meg az oktatásról sem. Az alulfizetett, alacsony társadalmi presztízsű pedagógusréteg miatt kontraszelekció indult meg, egyre kevesebb a hivatásának élő, az oktatást szívügyének tekintő tanító és tanár. Az eredmény egyre nyilvánvalóbb: néhány éve még büszkék lehettünk diákjaink kitűnő teljesítményére, de a legújabb felmérések azt mutatják, hogy a magyar diákok teljesítménye még a hagyományosan magas színvonalú matematikai és természettudományi területeken is egyre hátrébb szorul az európai országok rangsorában. A felsőoktatásban sor kerül a tandíj bevezetésére, ez alól csak a legjobban teljesítő 15 százalék mentesül. Ebbe a diákelitbe azonban túlnyomó többségben a jelenlegi elit fiai és lányai fognak kerülni, hiszen ők minden lehetőséget és támogatást meg tudnak adni gyermekeiknek, hogy jobban tanuljanak, és ha még így sem kerülnek be abba a bizonyos 15 százalékba, módjuk lesz a tandíjat kifizetni. A szegényebb családok gyermekeinek esélye így a minimálisra zsugorodik, és megvalósul az elit önreprodukciója a magasabb szintű képzettség elnyerésén keresztül.
A kormányzat reformnak nevezett megszorításai felgyorsítják a társadalom szétszakadását a gazdagodó elitre és a szegényedő rétegekre. Az elvonások, a drasztikus áremelések szinte minden területen éreztetni fogják hatásukat a 2007-es évben. A válság mélyül, a társadalmi apátia erősödik, a várt felzárkózás helyett az ország még jobban lemarad. A mélyülő apátia robbanáshoz vezethet. Félő, hogy az őszödi beszéd által kiváltott zavargás csupán enyhe fuvallat volt ahhoz a viharhoz képest, amit a társadalmi elégedetlenség miatt kitörő robbanás okozhat. Ennek elkerülése mindannyiunk érdeke, de erre esély csak akkor lehet, ha a kormányzat felismeri az irányváltás szükségességét, mert a válságból nincs kiút a nemzeti érdekekkel ellentétes irányban. Egyelőre nem látni semmi jelét a fordulatnak, amikor az emberek azt éreznék, hogy az állam, a kormány mellettük áll még a megszorítások éveiben is, pedig ennek megvalósításában az ellenzék is partner lehetne.

A szerző egyetemi magántanár