A világgazdaság globalizációja – újdonság vagy retró?

Folyamat, amelyet lehet befolyásolni.

S álljon itt egy másik idézet: „London bizonyos lakosai teájukat az ágyban szürcsölgetve rendelhették meg telefonon keresztül a világ különféle termékeit, olyan mennyiségben, ahogyan jónak látták, és joggal várhatták a mielőbbi házhoz szállítást. Ha kívánták, előre biztosíthatták önmaguk számára az olcsó és kényelmes utazást bármely kívánt országba, útlevél vagy más formalitás nélkül, elküldhették szolgáikat egy bank közeli fiókjába a megfelelő mennyiségű nemesfémért, hogy aztán külföldi országokba utazhassanak.” Ez a szövegrészlet John Maynard Keynestől származik, 1901-ből. A brit alattvalók számára a fenti lehetőségeket, továbbá a külföldi tőkepiacokra való teljesen szabad befektetést a világgazdaság akkori sarokköve, az aranyalap biztosította. De a francia, német, osztrák vagy amerikai polgárok számára is nyitva álltak mindezen lehetőségek. Niall Ferguson brit történész A pénz felemelkedése című könyvében így elmélkedik a tizenkilencedik század végén kezdődő és az első világháborúig tartó globalizációról: „A globalizáció egyáltalán nem új jelenség, ha a nemzetközi áru-, termelő-, munkaerő- és tőkepiacok gyors integrációját értjük rajta. 1914 előtt mintegy három évtizeden át az árukereskedelem majdnem akkora hányadát tette ki a globális kibocsátásnak, mint az elmúlt harminc évben [ ] Noha bruttó értelemben a globális GDP-hez viszonyítva a nemzetközi tőkeállomány nagyobb volt az 1990-es években, mint egy évszázaddal korábban, nettó értelemben viszont a külföldön – különösen a gazdag országok által a szegényebb országokban – befektetett összegek a korábbi időszakban lényegesen meghaladták a mai mutatókat.”

Mindebből kiderül, hogy a globalizáció egyáltalán nem valami vadonatúj, a semmiből feltűnt vagy a jelenkori fejlődésből következő észlelet. Ezért komoly fenntartással kezelendő minden olyan érv, amely a globalizáció lényegét és fejlődésének mostani szakaszát a kvázi monopolkapitalizmus, a transznacionális vállalatok és bankok világuralmának kiteljesedésében látja. Az efféle érvek hangoztatói előszeretettel állítják, hogy a globális kapitalizmus végső és egyetlen célja a profit maximalizálása, ami egyébként az ipari forradalom óta zajlik, és a tőkejövedelmek munkajövedelmeknél meredekebb emelkedésében manifesztálódik. A fentebb idézett magyar szerző például a közelmúltban egy tévéműsorban azt állította, hogy a világon fellelhető vagyontárgyak összessége nem más, mint a tőke eddigi történetének hozama. Ez meglehetősen sommás értelmezés, ami nem veszi figyelembe többek között az állami vagy közvagyont sem. A tőke mint egyedüli jövedelemforrás és a munkásnak csupán a puszta megélhetést biztosító bért odavető gyáros képe Marxnál játszik alapvető szerepet. Arra ő sem tért ki, hogy ha ez így van, kik fogják megvásárolni a megtermelt javakat, hiszen a tőkések korlátozott számuknál fogva mégsem képesek ekkora luxusfogyasztásra.

Thomas Piketty francia közgazdász A tőke a 21. században című művében hosszú, több száz éves idősorokat elemezve kimutatja, hogy Franciaországban 1820-tól 2010-ig a munka- és tőkejövedelmek átlagos aránya az idősoron végig nagyjából 70:30 a munka javára. Megtakarításaik a munkából élőknek is vannak, amit sok esetben éppen hogy tőkévé konvertálnak, így válva tőkéssé, részvénytulajdonuk révén. Természetesen a tőkejövedelem még így is kevesebb tőkés között oszlik meg, mint amennyi munkás dolgozik. Piketty ugyanakkor megjegyzi: „Hosszabb távon a nagyobb egyenlőség felé ható legfontosabb erő továbbra is a tudás és a képzettség terjedése maradt.” Erről Mark Zuckerberg, a Facebook alapító-tulajdonosa tudna érdekfeszítő előadást tartani, vagy hazai példával élve, a Prezi fejlesztői, de megemlíthetjük a Cserpes termékcsaládot előállító vállalkozást is. Már ez a rövid felsorolás is bizonyítja, hogy ugyan tudható: a társadalmi mobilitás előtt komoly akadályok állnak, de az önerőből történő felemelkedés, az alkalmazottból tulajdonossá válás nem lehetetlen.

Végül még egy lényeges meglátás Pikettytől. „Marx [ ] továbblépett a tőke dinamikájának elemzése terén, egy olyan világot ábrázolva, amelyben a tőke elsősorban ipari tőkét jelent, nem pedig termőföldet, így tehát végtelenül sok halmozható fel belőle. Legfőbb konklúzióját a »végtelen felhalmozás« elvének nevezhetjük, ami tulajdonképpen azt az elkerülhetetlen tendenciát jelenti, hogy a tőke végtelen mértékben halmozható fel, és eközben egyre kevesebb kézben koncentrálódik úgy, hogy e folyamatnak nincsenek természetes korlátai. Ebből adódik Marx apokaliptikus látomása: vagy a tőke hozamának kell folyamatosan csökkennie (ami lefullasztja a felhalmozás motorját, és erőszakos konfliktusokhoz vezet a kapitalisták között), vagy pedig vég nélkül növekedni fog a tőkére jutó hányad a nemzeti jövedelemben (ami záros határidőn belül a munkások összefogásához és lázadásához vezet).” Ez a marxi gondolatmenet sűrűn megjelenik a globalizációt bírálók írásaiban. A globalizáció nem „rossz”, avagy „jó”.

Az emberiség történelmének része. Folyamat, amelyet lehet lassítani, gyorsítani, befolyásolni. Elátkozni, ördögtől valónak tekinteni azonban értelmetlen. Különösen akkor, amikor kritikusai abba a korba vágynak vissza, amikor a globalizáció szintje a legmagasabb volt. Az „aranykorba”. Amit egyébként nem nagyszerűsége, hanem az aranyalap miatt nevezünk aranykornak.

A szerző közgazdász