Egyszínű sokszínűség

Nagyon súlyos kérdéseket vet fel az egész népvándorlásnak a fogadtatása.

Újabb félmillió szíriai érkezhet Németországba a családegyesítés révén – röppent fel nemrég a hír a nemzetközi sajtóban. Hogy miként fognak a Bundesrepublik területére érkezni, az még vitatott, de így, immár legálisan talán nem a tavaly nyár óta jól ismert, Magyarországon keresztül vezető útvonalat választják majd. Mindenesetre a hírre adott reakciók elgondolkodtatók. Illúziói talán csak a legnaivabbaknak voltak az egész ügy kapcsán – hiszen ugyanígy kerültek törökök, arabok és afrikaiak milliói Európába az előőrs után, amelyet akkor még toborozni kellett azokra a munkákra, amelyeket a nyugatiak nem voltak hajlandók elvállalni. Attól a kivételtől meg, aki hajlandó lett volna, éppen az olcsón dolgozó bevándorlók vették el.

Tehát újabb félmillió migráns érkezhet Németországba, a bejelentést pedig mindenki a megszokott szereposztásnak megfelelően fogadta. A radikális jobboldaliak a fogukat csikorgatták – hazai társaik ambivalens viszonyulása is megérne egy tanulmányt, akik véget vetnének ugyan az európai bevándorlásnak, de a nyugatiak azért csak-csak megérdemlik szerintük. A konzervatívok aggodalmukat fejezték ki, a politikai paletta minden más szereplője pedig – ha a tavalyinál visszafogottabban is, de – a Willkommenskultur jegyében örvendezett nekik.

Túl az „európai álmot” kergető szerencsétlenek ötletszerűen felvert illegális sátortáborain, túl a soraikba férkőzött terroristákon és fanatikusokon, túl azokon a menekülttáborbeli összecsapásokon, amelyek az állítólagos fogorvosok és mérnökök között törnek ki egyre gyakrabban, számomra nagyon súlyos kérdéseket vet fel az egész népvándorlásnak a fogadtatása. A migráció támogatói között szép számban képviseltetik magukat a kulturális sokszínűség és nem mellesleg a környezetvédelem elkötelezettjei is. Szélsőséges aktivistáik közül sokan az osztrák vagy a szlovén határkerítésnél kiabálják lelkesen egy punkegyüttes nyomán, hogy nincsenek határok, nincsenek nemzetek (no borders, no nations). Jöjjön bátran mindenki, ne legyen fehér gettó Európa, hanem legyen sokszínű: virágozzék itt ezer virág!

Ami ennél meglepőbb viszont, hogy az utóbbi csoport – a méregzöldek – is előszeretettel szállnak síkra a migráció védelmében. Holott éppen ők, a globalizációkritikus környezetvédők azok, akik elsőként szólalnak fel a veszélyeztetett állat- és növényfajok védelmében, amikor kívülről érkező, úgynevezett özönfajok fenyegetik létükben az egy-egy környezetre specializálódott fajt. Nem zavarja őket az üvöltő párhuzam: a gombamódra szaporodó mecsetek és a nyugati városnegyedekben virágzó minikalifátusok, vagy hogy Brüsszelben már nyolc éve a Mohamed nevet kapja a legtöbb újszülött kisfiú. Nem zavarja őket, mert az emberi kultúrák esetében – úgy tűnik – nem tartják elfogadhatatlannak, ha a „piac törvényei” érvényesülnek, és a gyengébb vagy csak kevésbé erőszakos kiszorul eredeti élőhelyéről. Sőt, cinikusan még oda is vágják a megélhetésüket féltőknek: ha valaki nyelvtudás és szakképzettség nélkül el tudja venni a munkádat, akkor te vagy a selejt.

Üdítő kivételt – hazai vizekre evezve – talán csak a közélettől nemrég elbúcsúzó Schiffer András jelentett, aki egy zöldpárt társelnökeként is azt mondta: persze, virágozzék ezer virág – de ott, ahol kialakult. Nem tudom, Schiffer látta-e azt az interneten terjedő képet, amellyel jómagam is találkoztam. Egy tarka Rubik-kocka van rajta, amely közelről nézve ugyan sokszínű, ám amikor sok ilyen kocka van egymás mellé téve, távolabbról már nagyon is egyszínű, sárgás rózsaszín tengerbe olvadnak össze. Persze ez is sarkított hasonlat, de mégis jól mutatja, milyen lesz a világ, ha az utolsó végvárakat is beveszi a sokszínűség.