Párizs, Nizza, Köln és a baloldal

Fontos kérdések felvetése híján a baloldal nem szólíthatja meg elforduló választóit.

Így van ez most is: zsidókra tüzet nyitni a próféta nevében, radikális imámok szónoklatait winchesterre menteni, Iszlám Állam logó alatt hitetlenek ellen fordulni, melegek ellen büntetőexpedíciót indítani, nőket „eltulajdonítani” – mindez politikai önidentifikáció. És erre a „csomagra” nem lehet az a válasz, hogy a nem radikális iszlamisták is erőszakolnak nőket (igen, sajnos), nyitnak tüzet ártatlanokra (igen), beazonosíthatatlan lénynek öltöző kistelepülési polgármester is vegzál melegeket. Legalábbis ilyen érvekkel nem mernék odaállni egy férje elől menekülő, becsületgyilkosságra „ítélt” nő elé.

Soós Eszter Petronella kérdései nem egy jobboldali kérdései, hanem sokkal inkább az „európai ideológiában” kevésbé bízó tömegeké. Érthető a hazai baloldaliak és liberálisok tartózkodása, hiszen e kérdések nyilvános feltevésének kontextusa más Németországban, ahol mernek és tudnak ezekről vitatkozni, más Franciaországban, ahol kell is róluk, különben Marine Le Pen nem az elnöki kapu előtt, hanem azon belül lesz, és más Ausztriában, ahol a tabusítás FPÖ-kockázatot hordoz magában. Különös körültekintést igényel ezeknek a kérdéseknek a felvetése hazánkban, ahol a kormányzati kommunikáció szintjére emelt idegenellenesség, a párbeszéd ellehetetlenítése, a menekült és a gazdasági bevándorló egybemosása jellemző. S ennek meg is van a hatása, hiszen baloldali–liberális szervezet vagy intézmény az elmúlt egy évben – években – egy, azaz egy nagy jelentőségű nyilvános konferenciát, tanácskozást nem szentelt a radikális iszlám témájának (vagy például Kölnnek). Hetente pottyan le egy „Oroszország és az energiazsarolás”, „merre tovább, Európa”, „átláthatóság a XXI. században” vagy valamilyen identitáspolitikai konferencia, de Soós fenti kérdéseit nem kívánják megvitatni progresszív értelmiségi közösségekben. A „nálunk nincs terrorveszély” aligha igényes intellektuális érv, lévén a venezuelai baloldal hányattatásai vagy az ENSZ élelmezési programjának aktuális helyzete sem hozzánk túl közeli probléma.

Míg ugyanis az „orbánizmus” (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) diszkurzív közegével még a szélein sem érintkezni akaró baloldaliak és liberálisok ellenállnak, hogy olyan kérdésekről beszéljenek egymással – még csak nem is a társadalommal –, amelyek a többséget foglalkoztatják, addig a habonyizált jobboldal, máshol a szélsőjobboldal vagy új jobboldal (például AfD) úgy keretezi a radikális iszlamista gyilkosságokból fakadó tetteket, ahogyan azt politikai stratégiája vagy értékrendszere kívánja. S ezzel a baloldal a teljes problémakört fel- vagy átadja a jobboldaliaknak, aminek következményei súlyosabbak, mint egy-egy tanulmánykötet hiánya.

Merthogy aligha hiheti egy „nyitott társadalmi” baloldali vagy liberális, hogy a kortárs Európában az absztrakt elvek hangoztatása elég ahhoz, hogy megfékezze a nyitott társadalom ellenségeit, vagy megakadályozza a társadalmak (és a baloldal bázisának) jobbratolódását. De azt sem (lenne) szabad gondolni, hogy az állampolgárok szorongása a bevándorlás következményeként előálló munkaerő-piaci vagy „biztonságpolitikai” kitettségtől azokat a zárt társadalom hívévé teszi. Nem ilyen lineáris az út, bár az is biztos, hogy az európai erők hívei sem lesznek, akiknek fogalmuk sincs, hogy a lassításon túl mit kezdjenek a bevándorlással. Miközben elítélnek, majd aztán megengednek minden kerítésépítést. Köln kapcsán „általános” férfiak általi erőszakról beszélnek, a szekularizációt egyik esetben törvénnyé teszik, másik esetben (például muszlim kulturális-vallási közösségek javára) attól eltekintő törvénykezésre vagy politikákra váltanak. A baloldali szavazóknak (pontosabban nekik is) pedig így az az általános érzületük, hogy napjaink „európai társadalmának” nincs (értelmi) rendje, se erkölcsi vagy kulturális elvárásrendszere, továbbá általános közösség- és szolidaritáshiánnyal bír.

Függetlenül a radikális iszlám kérdésétől, bizonyos baloldali szavazói csoportok nem a mélybaloldalba vágynak, hanem szorongásukra és szociális kiszolgáltatottságukra a harag, a düh, az értelmiség- és elitellenesség a válasz. Az akadémikussá szelídült, NGO-nyelvű értelmiség absztrakt irányelveire úgy tekintenek, mint annak jelére, hogy előbbieknek nincsen kapcsolatuk a hétköznapi valósággal. A (potenciális vagy egykori) szavazók értik a humánum nyelvét, de nem érzik magukat meggyőzve az emberi jogi diskurzusok valamelyik metadialektusa által, ahogyan a társadalmi nemek dekonstrukciója körül zajló, régi-új identitások egymásra reflektáló hálójában sem ismerik ki magukat (és nem is akarják – ahogy lányaik és fiaik sem). Azt sem pontosan értik, hogy ha például a „fehér munkásosztály” férfiszerepe hazug, elnyomó, inautentikus, meghaladásra ítélt (így együtt, mint tudjuk, ez a „maszkulinitás”), akkor az iszlamista férj, apa, bátyó házasságról és női szerepről vallott felfogása miért nem az. Így fokozatos jobbratolódásuk nem kizárólag (politikai) szocializáció eredménye, hanem reflexió az egzisztenciális szorongásra, az identitás feletti kontrollvesztésre, a baloldali értelmiség általi intézményesült magára hagyásra, a fenyegetettségérzés relativizálására.

Peter Sloterdijk szerint a liberalizmus világában a „kielégülések biztosítására foganatosított összesítő eljárás, tudniillik a politikai közösség minden egyenlő jogokkal felruházott polgártársának kölcsönös elismerése, a valóságban túlságosan formális és specifikálatlan ahhoz, hogy az egyes ember számára hozzáférést biztosítson a szerencsés tudathoz”. Aki nem fér hozzá, az elfordul. A magyarországi szorongókhoz már keresi a szót a kormányzati jobboldali értelmiség, amikor így ír: „A nemzeti, illetve az osztályalapú mitudatot kínáló és közös célokat tételező azonosságok helyébe mára az elválasztáson alapuló csoportidentitások tolakodnak be […] A nemzeti közösségből kiszakadt és/vagy kiszakított »személyesség« abszolutizálását hirdető törtidentitás-mozgalmak radikális politizálása mögött tehát romboló indulat húzódik meg. Ezért követelnek mindahányan kizárólagos hatalmat (black power, red power, gay power, lesbian power, trans power). Az új törtidentitásokat hirdetők szerint a legfontosabb cél, hogy azonos legyél önmagaddal. Az önazonosság elérése érdekében pedig valamelyik elnyomott kisebbségi identitáscsoporthoz kell csatlakozni, meg kell tagadni és fel kell mondani a többséghez fűző szolidaritást” (Schmidt Mária, Amit a szenvedéslicitről tudni érdemes, Látószög 2016. július 13.). Ezt a narratívát adja a kormányzó jobboldal cserébe azért, hogy újraelosztási politikája leginkább azokat sújtja, akik „mitudatot” keresnek, akiknek egyetlen kapcsolódási pontjuk a jövőhöz leginkább szociális lehet. Ha ez sincs, akkor kulturálisan büntetnek (ezért is bizonyult hatásosnak a tavaly nyári plakátkampány).

Ehhez (és a 2008–2016 közötti válság előtti időszakhoz) képest a baloldal nem tud mit mondani. Kár lenne mást állítani, hacsak nem annyit jelent a baloldaliság, hogy a „jó életről kialakított elképzelés” minden közösségi vonatkozás nélkül létezhet. Ez viszont nem lehet egy társadalomba és közösségekbe beágyazott baloldal programja. Az valahol ott kezdődik, hogy Soós fenti kérdéseit vagy ahhoz hasonlókat fel merünk tenni, és hosszú vita után válaszokat adunk rájuk. Ha nincs rá válasz, akkor sem Marine Le Pen, sem Orbán Viktor nem győzhető le ezen a téren.

Az Iszlám Állam és a radikális iszlám európai civilizáció elleni háborúja folytatódik. Kérdés, hogy kiegészül-e egy baloldali és liberális kettős vagy hármas mércék által katalizált, társadalmi rétegek közötti csendes polgárháborúval, vagy az elismerési diskurzus mások szociális és kulturális szorongásának elismerésével kezdődik. Ez utóbbi nem machiavellizmus, ez a baloldal. Legalábbis ami egykor volt.

A szerző politikai elemző