Hogyha emberek leszünk

A látszólagos önkritikába, szellemességbe csomagolt status quo kelendő áru.

A romantikus filmek üzeneteit én sem tartom problémamentesnek, az egymásra talált pár nyilván nem lovagol el a naplementébe, a kapcsolat pedig legfeljebb az elején működik csak úgy magától, befektetett munka nélkül. Jönnek a hétköznapok, de azok minőségéért ugyan miért tartozna nagyobb felelősséggel a nő, mint a férfi? Az empirikusan adott esetben igaz, de nagyrészt a szocializációból eredő jelenség, hogy „a nők érzelmek és kommunikáció terén jobbak„, tényleg felmenti a férfit a feladat alól, hogy ő is egyforma erőfeszítéssel tegyen a kapcsolatáért, illetve az otthon békéjéért? Biztos, hogy a lánygyermeket kell felkészíteni erre az aránytalan teherre? Nem inkább a fiúgyereket kellene úgy nevelni, hogy képes legyen kifejezni az érzelmeit, és egyenrangú félként részt venni egy konfliktus építő jellegű megbeszélésében?

És mi a helyzet a megcsalással? Nem egészen világos, hogy csak a gazdag, menő, kigyúrt pasi szokása-e, vagy mindegyiké? És vajon kivédhető jókislánysággal, vagy a családcentrikusságot is úgy kell érteni, hogy a férfinak jár a napi háromszori meleg étel, a tiszta ing és a szerető? Tényleg már csak a „természeténél fogva” vadászó hímet hiányoltam az írásból, akinek „joga van„ félrelépni. A lerobbant házisárkány feleség, netán a kiállhatatlan anyós sztereotípiáiban a nők számára nincs semmi hízelgő, a férfiak számára azonban roppant kényelmesek a rájuk vonatkoztatott nemi klisék. Hát persze, egy értelmes ember képes kommunikálni, felelősséget vállalni, érzelmeket kimutatni, a párjára tekintettel lenni stb. – egy csökött agyú ösztönlény viszont nem.

Tényleg, e helyütt fontosnak tartom közölni, hogy a lánygyereknek is lesz ám önálló személyisége, így nem biztos, hogy beválik, ha a gondos apuka elhúzza előtte az emancipációs mézesmadzagot, majd egy laza mozdulattal eldobja mint értéktelen vackot, és átvált az anyaság mindent felülíró öröméről szóló litániába. (Az apaság és a karrier viszonyával egyébként hogy állunk?) Világos, hogy e nevelési mozzanat egyik szándékolt célja elfordítani az utódot a populáris kultúra és a divatvilág felszínességétől, egyes sztereotip és valóban nem túl szimpatikus, illetve előrevivő „nőies” viselkedésformáktól (túlzott figyelem a külsőségekre, „hiszti”, Cosmo stb.) – de jó irány-e mindezt egy másik előre gyártott elváráscsomaggal helyettesíteni? Ha elutasítunk egy klisét, miért kell a helyére tolni egy másikat? Miért nem lehet hagyni, hogy a gyerek, nemétől függetlenül, önállóan bontakoztassa ki a személyiségét, úgy élje meg a nemiségét, ahogyan az neki megfelel, és magától találjon rá a számára fontos értékekre?

Nem állítom, hogy nem lehet megpróbálni a szülő által optimálisnak tartott irányba terelni, de a prédikációnál biztosan hatékonyabb a példamutatás. És akkor – ugye? – nem is lesz olyan félelmetes a lehetőség, hogy a gyerekünk olyan személyiségű, mentalitású emberrel kerül össze, mint amilyenek mi vagyunk.

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke