A romantikus filmek üzeneteit én sem tartom problémamentesnek, az egymásra talált pár nyilván nem lovagol el a naplementébe, a kapcsolat pedig legfeljebb az elején működik csak úgy magától, befektetett munka nélkül. Jönnek a hétköznapok, de azok minőségéért ugyan miért tartozna nagyobb felelősséggel a nő, mint a férfi? Az empirikusan adott esetben igaz, de nagyrészt a szocializációból eredő jelenség, hogy „a nők érzelmek és kommunikáció terén jobbak„, tényleg felmenti a férfit a feladat alól, hogy ő is egyforma erőfeszítéssel tegyen a kapcsolatáért, illetve az otthon békéjéért? Biztos, hogy a lánygyermeket kell felkészíteni erre az aránytalan teherre? Nem inkább a fiúgyereket kellene úgy nevelni, hogy képes legyen kifejezni az érzelmeit, és egyenrangú félként részt venni egy konfliktus építő jellegű megbeszélésében?
És mi a helyzet a megcsalással? Nem egészen világos, hogy csak a gazdag, menő, kigyúrt pasi szokása-e, vagy mindegyiké? És vajon kivédhető jókislánysággal, vagy a családcentrikusságot is úgy kell érteni, hogy a férfinak jár a napi háromszori meleg étel, a tiszta ing és a szerető? Tényleg már csak a „természeténél fogva” vadászó hímet hiányoltam az írásból, akinek „joga van„ félrelépni. A lerobbant házisárkány feleség, netán a kiállhatatlan anyós sztereotípiáiban a nők számára nincs semmi hízelgő, a férfiak számára azonban roppant kényelmesek a rájuk vonatkoztatott nemi klisék. Hát persze, egy értelmes ember képes kommunikálni, felelősséget vállalni, érzelmeket kimutatni, a párjára tekintettel lenni stb. – egy csökött agyú ösztönlény viszont nem.
