Svédországban tabu volt a számik sorsa

Az ősi nép kálváriája az 1900-as évek elejétől fajbiológiai indokkal gyorsult fel.

Gyarmatosítás. Kivándorlás, bevándorlás, elvándorlás, népvándorlás.

Történelmi traumák, amelyek visszafordíthatatlan hatással voltak és vannak népekre, népcsoportokra, sőt kontinensekre, és sokszor visszafordíthatatlan hatást gyakoroltak és gyakorolnak a történelemre. Voltak és vannak, akik leigáznak, és vannak, akiket leigáztak. Vannak, akik elmennek, és vannak, akik maradnak. Akármelyikük perspektívájából szemléljük is azonban a múlt vagy a jelen eseményeit, megkerülhetetlenül belebotlunk az identitás kérdéskörébe. Románnak vagy csángónak tartja-e magát ma egy csángóföldi magyar? S minek vallja magát, és melyik kultúra normáit követi például az a török, aki hazáját egy-két évtizede elhagyva Németországban telepedett le? Vajon inkább németként vagy törökként él aztán később a gyermeke? De azt is megkérdezhetjük: svédnek vagy spanyolnak tartja-e magát az a svéd, aki az utóbbi évek kivándorlási hullámával Spanyolországban telepszik le? A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nemcsak hazánkfiai keresnek boldogabb életet külföldön – a kitelepedési, elvándorlási hullám a nyugati országokon is végigsöpör.

Most mégsem azokról a svédekről szólnék, akik más országban keresnek boldogulást, és az okokról, hogy miért mennek el, hanem a számikról, ismertebb nevükön a lappokról, akik a Skandináv-félsziget északi részének őslakói. Sorsuk az identitáskeresés ékes példája, de arra is rávilágít, hogy mind az identitás megőrzése, mind pedig elvesztése konfliktusokkal terhes, fájdalmas, buktatókkal teli folyamat.

Lappföld gyarmatosítása nem zajlott olyan látványosan, mint például Észak-Amerikáé. Olyan véres összetűzések a svédek és a számik között, mint az angolszászok és az indiánok között, nem voltak. A lappok mégis fokozatosan kiszorultak ősi területükről, valamint nemcsak a svédekkel és a svéd törvényekkel kerültek konfliktusba, hanem önmagukkal is: identitászavarba keveredtek, meghasonlottak gyökereikkel, ősi kultúrájukkal.

Svédországban ma már hivatalosan is elismerik, hogy északon kolonizálás folyt, amelynek áldozatai a számik. Nem volt ez mindig így. A téma sokáig tabunak számított, és csak nemrégen jelent meg A számik és a svéd egyház viszonya a történelemben című könyv, amit egyébként mindenki csak „fehér könyvnek” nevez. Azzal, hogy a fehér könyv elismeri és feltárja a számik sérelmére elkövetett visszaéléseket és túlkapásokat, tiszta lapot szeretne nyitni a két nép kapcsolatában. Bár a könyv a svéd egyház kolonizációban betöltött szerepét taglalja, s azokról a sérelmekről szól, amelyekben az egyház aktívan részt vett, a számik megalázása és kisemmizése mégsem írható csupán a svéd egyház számlájára. A svéd állam ugyanolyan „sáros” az ügyben, hiszen Svédországban az ezerötszázas évek közepétől államegyház volt, vagyis a lutheránus egyház akarata és az államé minden téren összefonódott. Annika Ahnberg számi ügyekért felelős miniszter az ENSZ által bevezetett kisebbségek napján, 1998-ban ezt mondta: „A kormány nevében a számik bocsánatát kérem azokért a túlkapásokért, amelyek évek során sújtották őket. Az ország északi részének kolonizálása természeti kincsekhez juttatott bennünket, de azon az áron, hogy a számik kiszorultak területeikről.”

A számik kiszorítása még Gustav Vasa király idején, 1526-ban kezdődött. A király fontosnak tartotta a jeges-tengeri kijáratot, szüksége volt az ahhoz vezető területekre. A hódításhoz az ideológiát a keresztény vallás adta. Ezzel együtt a számik az 1800-as évek közepéig részben megőrizték természeti vallásukat. Kultúrájuk és identitástudatuk megsemmisítése azonban csak ezután kezdődött meg igazán. Először a lutheránus vallás egyik szélsőségesen puritán ága, a laestadianizmus telepedett rájuk, majd az 1900-as évek elejétől fajbiológiai alapon gyorsult fel megalázó kálváriájuk. Ekkor már nemcsak az identitásuk egyik alapját képező rituális éneklési módot, a jojkot és a sámándobokat tiltották be, továbbá gátolták nyelvhasználatukat, hanem magát a lapp népet alacsonyabb rendű fajnak nyilvánították. A fajbiológiai intézet munkatársai járták a vidéket, meztelenre vetkőztették az embereket, tanulmányozták testfelépítésüket, megmérték koponyájukat, és feljegyzéseket készítettek. „A lapp faj aligha tartozik a magasabb rendűek közé. Ellenkezőleg: az emberi faj egyik elmaradott formája” – áll a korabeli feljegyzések egyikében.

Egy ilyen alacsonyrendű faj jogait pedig törvényesen is korlátozni lehetett. A gyerekeket hétéves koruk körül elszakították szüleiktől, és ún. nomád internátusokba kényszerítették. A képzés jóval alacsonyabb szintű volt, mint a többi iskolában, továbbtanulásra nem volt lehetőség. Az állam célja nem is a képzés, hanem az átprogramozás volt. Kitörölni a számi identitást, elszakítani a gyökereket, s egy olyan új generációt nevelni, amelyik szégyelli a múltját, ősi életformáját és kultúráját. Fajhigiéniai okokból Svédországban 1936-tól 1976-ig működött a kényszersterilizálás gyakorlata is, amelynek nagyon sok számi esett áldozatul. A fehér könyvben megszólaló, ma jórészt hatvan fölötti alanyok az otthoni környezetből való brutális kiszakítás nyomasztó élményén túl az azóta is kitörölhetetlen szégyenérzetet emelik ki leginkább. Száminak lenni szégyen volt, de különös módon azért is ők szégyenkeznek, ami népükkel megesett. A számik kálváriája szinte napjainkig tabu volt mind a számik, mind a svédek körében, kialakult a hallgatás és az elhallgatás klímája.

Svédország az idén ünnepli a szólásszabadság törvényének 250 éves évfordulóját. Révész Sándor, a Népszabadságban július 17-én megjelent A svéd, aki messzire ment című írásában példaképnek tartja Svédországot, olyan országnak, amely mérföldekkel más országok előtt járt a szabad szóláshoz való jog előkészítésében. Szerinte Peter Forsskal műve, amely a szólásszabadságról szóló törvénynek megágyazott, a felvilágosodás alapműve, „sok mindent megmagyaráz abból, miért olyan Skandinávia, amilyen, miért olyan más, mint a mi vidékünk”. Anélkül, hogy Forsskal jelentőségét kétségbe vonnám, a fentiek fényében úgy gondolom, célszerű alaposabban körülnézni egy országban, mielőtt mítoszokat teremtünk.

Az identitástudatot, a számi közösségeket és életformát szétroncsoló, porig alázó szégyenérzetet és az ebből való kitörési kísérletet dolgozza fel a Számi vér című film, melyet az idei Velencei Filmfesztiválon láthat majd először a közönség.

De hogyan is kezdődött a konfliktus számik és svédek közt? A számik, bár államot soha nem alkottak, már a jégkorszak óta élnek északon elszórtan, mintegy 400 ezer négyzetkilométeren. Mindig is nomád nép volt, amely az utóbbi évszázadokban főleg rénszarvastenyésztéssel foglalkozott. Hatalmas távolságokat tettek meg csordáikkal. Az egyre északabbra húzódó svéd lakossággal hamarosan konfliktusba keveredtek. A letelepedő földműves életforma ellentétben állt az ősi nomáddal. A rénszarvasok megszokott útvonalukon jártak, átvonultak a megművelt földeken is, lelegelték a vetést. A számik meg úgy látták, a svédek egyszerűen csak elfoglalták ősi területeiket. Bár a svédek ma a számikkal való megbékélést hirdetik, és jogukat az ősi életformához, a helyzet továbbra sem egyszerű. Egy számi falu, Girjas – területe körülbelül hatszor akkora, mint a Balaton – pert indított a svéd állam ellen. Kifogásolták, hogy a terület használati joga nem csak őket illeti meg. Kérték, hogy ősi jog alapján csak ők halászhassanak és vadászhassanak arrafelé. 2016 februárjában első fokon megnyerték a pert. A svéd állam azonban fellebbezett, mondván, hogy a terület nincs kellően kihasználva…

Gyarmatosítás. Kivándorlás, bevándorlás, elvándorlás, népvándorlás. És azok, akik maradnak egy-egy területen. Kultúrák ütközése, identitások harca. Mit kezdjünk ezekkel a kérdésekkel? Vajon érdemes-e Európának új kihívásokat vállalnia, mielőtt tisztára söpörné a maga háza táját?

A szerző Svédországban élő író