Populizmus és válság az Újvilágban

A választók jó része sem Trumpra, sem Clintonra nem tud jó szívvel szavazni.

Az amerikai elnöki intézmény és általában az Egyesült Államok jó híre talán soha nem szállt még olyan mélységekbe, mint a mostani elnökválasztás idején. Talán soha nem kísért még elnökjelölti kampányt annyi aggodalom a világban, mint a mostanit. Az amerikai választók jó része sem Donald Trumpra, sem Hillary Clintonra nem tud jó szívvel szavazni.

Ebben a küzdelemben meglepő módon nem a baloldali jelölt, hanem a jobboldali vagy annak tekintett mil­liárdos Trump az, aki képes kanalizálni a fehér „kékgalléros” munkásság elégedetlenségét és elitellenes dühét. Ha meg akarjuk érteni a Trump-jelenséget, nem ragadhatunk le a republikánus elnökjelölt szexuális botrányainál, nőkre és kisebbségekre tett kijelentései­nél. Mindez érdektelen, hiszen Trump alapvetően egy tünet. Az Egyesült Államok történetében mindig együtt volt jelen az elitista és az elitellenes érzület, és e kettő közül az utóbbi mindig egy gazdasági válság hatására erősödött meg a társadalomban. Az amerikai demokrácia azonban nemhogy nem rendült meg, de egyenesen megszilárdult az elit­ellenes pártok, mozgalmak össztüzének hatására. Miért? Mert az amerikai demokrácia intézményrendszere képes volt folyamatosan magába építeni a reformista elképzeléseket.

Az amerikai elitek a máig érvényes alkotmány megszövegezőitől kezdve tisztában voltak azzal, hogy köztársaságuk tökéletlen, hasonlóan minden ember alkotta rendszerhez. Az „alapító atyák” nem doktrínákra, hanem a rációra hivatkoztak érvelésükben. Ahogyan egyikük, John Dickinson mondta: „Csak a tapasztalat vezéreljen bennünket! Az ész félrevezethet!” Nem kívánták megváltoztatni az emberi jellemet, nem hittek abban, hogy köztársaságukban angyalok élnek. Ugyanakkor olyan rendszert alkottak, amely rugalmasan hozzáigazítható a történelem változásaihoz. Többek között képes volt nyitni azon mozgalmak felé, amelyek kívülről ostromolták a köztársaság épületét, annak tökéletesítése vagy megjavítása céljával (mint a farmermozgalmak, a 19. század végi populisták, a 20. század eleji progresszívak vagy az 1950–70-es években az etnikai polgárjogi mozgalmak). Persze az érdemest az érdemtelentől a politikai elit választotta el. De az elit sem hagyhatta figyelmen kívül a követeléseket, ha azok átlépték a társadalom ingerküszöbét. Erre mindig válság idején került sor. Úgy tűnik, a Trump-­jelenség az utolsó állomása ennek az adaptációs, önmegújító folyamatnak.

Amerika történetében négy nagy válságot különíthetünk el. 1892-ben egy súlyos mezőgazdasági krízis közepette feltűnt az amerikai politikai életben a populizmus, amely kesztyűt dobott a korlátlan szabad verseny híveinek lába elé. Az akkor már negyedszázada létező farmermozgalmak egyesítették erejüket, és összefogva a Munka Lovagjai nevű harcos munkásszervezettel megalapították a Populista Pártot. A populizmus kifejezés, amelyet először egy David Overmyer nevű kansasi ügyvéd használt, nem jelentett mást, mint népbarátságot. Baloldali demokrata mozgalom volt ez, amely zászlaja alá gyűjtötte a szabad verseny, az „aki kapja, marja” kapitalizmus ellenfeleit: déli és nyugati farmereket, az ezüstkitermelő államok lakosait, a dollár aranyalapja elleni agitáció szónokait, az úgynevezett szilveritákat, és kisebb számban ugyan, de ipari munkásokat is.

A Populista Párt nem volt képes tartósan harmadik erővé válni, ám számos követelése beépült az amerikai rendszerbe (például a szenátorok közvetlen választása), társadalmi programjának egy részét pedig a Demokrata Párt tűzte zászlajára. Ugyanez történt a progresszív mozgalommal, amely a demokrácia kiterjesztéséért, a monopóliumok, trösztök visszaéléseinek leleplezéséért, a hatékonyabb szociálpolitika érvényesítéséért, az oktatás reformjáért és a női egyenjogúságért küzdött. E társadalmi célkitűzések lassan elfogadottá váltak a két nagy párt részéről, és a progresszívak fő követelése, az előválasztás intézménye az amerikai rendszer része lett.

A második válság 1929-ben köszöntött be. A kormányok a hagyományos módszerekkel (protekcionizmus, meg­takarítás) képtelenek voltak kezelni a túltermelési, majd pénzügyi válságot. Az Egyesült Államokban véres sztrájkok követték egymást. A Hoover-kormányzat 1932-ben országos felháborodást keltett azzal, hogy tankokat vetett be a Washingtonban tüntető veteránok ellen. Az ország a társadalmi összeomlást a Franklin D. Roosevelt nevével fémjelzett New Deal révén kerülte el. Roosevelt kormánya megvalósított számos régóta esedékes, a reformerek által sürgetett követelést. Törvénybe iktatták a napi nyolcórás munkaidőt, bevezették a minimálbért, kimondták a szakszervezetek alapításának jogát minden üzemben, és részlegesen bár, de elkezdték a társadalombiztosítás alapjainak lerakását. E reformok nélkül aligha sikerült volna megbékíteni a munkásokat, és kifogni a szelet a Huey P. Long- vagy Charles Coughlin-féle elit­ellenes, populista népszónokok (a korabeli Trumpok) vitorlájából.

A harmadik válság az 1970-es években tört ki. Az olajárrobbanás megrendítette a jóléti állam talpazatát, és hosszú idő után nyílni kezdett az olló a leggazdagabb és legszegényebb amerikaiak jövedelme között. Megingott a bizalom a szövetségi kormányzatban és a keynesiá­nus gazdaságpolitikában. A középosztály egyre elégedetlenebb volt azzal, hogy az ő adójából segélyezzék a szegényeket, a bevándorlókat és a harmadik világ országait. A populizmus mint kisemberpárti eszme a baloldali demokrata térfélről átcsúszott a jobboldalra, annak következtében, hogy egyre több amerikai rossz szemmel nézte a költekező, bürokráciát termelő szövetségi kormányzatot. Richard Nixon és Ronald Reagan egy­aránt a „csendes többség”, vagyis a keményen dolgozó, adófizető középosztály és a kékgalléros munkásság képviselőjének tekintette magát.

Végül eljött 2008, a negyedik nagy válság. Ez időlegesen balra lendítette ki az ingát (lásd Barack Obama elnök ígéretét az általános társadalombiztosításra), de az 1970-es évek óta tartó konzervatív hullámot meglovagolva létrejött a Tea Party nevű elitellenes, libertariánus mozgalom is. Így százhúsz év alatt az amerikai populizmus újabb és újabb válságokon bukdácsolva baloldali demokrata eszméből előbb jobboldali nézetrendszer lett, ma pedig mind a bal-, mind a jobboldalon jelen van, fenyegetve az eliteket. Ám kérdés, hogy Trump megválasztása esetén a populizmus ismét innovációt hoz-e az amerikai politikába, vagy pedig a republikánus elnök­jelölt megosztó retorikája a populista lendület kifulladását jelzi. Erre csak a jövő adhatja meg a választ.