Populizmus és válság az Újvilágban

A választók jó része sem Trumpra, sem Clintonra nem tud jó szívvel szavazni.

Amerika történetében négy nagy válságot különíthetünk el. 1892-ben egy súlyos mezőgazdasági krízis közepette feltűnt az amerikai politikai életben a populizmus, amely kesztyűt dobott a korlátlan szabad verseny híveinek lába elé. Az akkor már negyedszázada létező farmermozgalmak egyesítették erejüket, és összefogva a Munka Lovagjai nevű harcos munkásszervezettel megalapították a Populista Pártot. A populizmus kifejezés, amelyet először egy David Overmyer nevű kansasi ügyvéd használt, nem jelentett mást, mint népbarátságot. Baloldali demokrata mozgalom volt ez, amely zászlaja alá gyűjtötte a szabad verseny, az „aki kapja, marja” kapitalizmus ellenfeleit: déli és nyugati farmereket, az ezüstkitermelő államok lakosait, a dollár aranyalapja elleni agitáció szónokait, az úgynevezett szilveritákat, és kisebb számban ugyan, de ipari munkásokat is.

A Populista Párt nem volt képes tartósan harmadik erővé válni, ám számos követelése beépült az amerikai rendszerbe (például a szenátorok közvetlen választása), társadalmi programjának egy részét pedig a Demokrata Párt tűzte zászlajára. Ugyanez történt a progresszív mozgalommal, amely a demokrácia kiterjesztéséért, a monopóliumok, trösztök visszaéléseinek leleplezéséért, a hatékonyabb szociálpolitika érvényesítéséért, az oktatás reformjáért és a női egyenjogúságért küzdött. E társadalmi célkitűzések lassan elfogadottá váltak a két nagy párt részéről, és a progresszívak fő követelése, az előválasztás intézménye az amerikai rendszer része lett.

A második válság 1929-ben köszöntött be. A kormányok a hagyományos módszerekkel (protekcionizmus, meg­takarítás) képtelenek voltak kezelni a túltermelési, majd pénzügyi válságot. Az Egyesült Államokban véres sztrájkok követték egymást. A Hoover-kormányzat 1932-ben országos felháborodást keltett azzal, hogy tankokat vetett be a Washingtonban tüntető veteránok ellen. Az ország a társadalmi összeomlást a Franklin D. Roosevelt nevével fémjelzett New Deal révén kerülte el. Roosevelt kormánya megvalósított számos régóta esedékes, a reformerek által sürgetett követelést. Törvénybe iktatták a napi nyolcórás munkaidőt, bevezették a minimálbért, kimondták a szakszervezetek alapításának jogát minden üzemben, és részlegesen bár, de elkezdték a társadalombiztosítás alapjainak lerakását. E reformok nélkül aligha sikerült volna megbékíteni a munkásokat, és kifogni a szelet a Huey P. Long- vagy Charles Coughlin-féle elit­ellenes, populista népszónokok (a korabeli Trumpok) vitorlájából.

A harmadik válság az 1970-es években tört ki. Az olajárrobbanás megrendítette a jóléti állam talpazatát, és hosszú idő után nyílni kezdett az olló a leggazdagabb és legszegényebb amerikaiak jövedelme között. Megingott a bizalom a szövetségi kormányzatban és a keynesiá­nus gazdaságpolitikában. A középosztály egyre elégedetlenebb volt azzal, hogy az ő adójából segélyezzék a szegényeket, a bevándorlókat és a harmadik világ országait. A populizmus mint kisemberpárti eszme a baloldali demokrata térfélről átcsúszott a jobboldalra, annak következtében, hogy egyre több amerikai rossz szemmel nézte a költekező, bürokráciát termelő szövetségi kormányzatot. Richard Nixon és Ronald Reagan egy­aránt a „csendes többség”, vagyis a keményen dolgozó, adófizető középosztály és a kékgalléros munkásság képviselőjének tekintette magát.

Végül eljött 2008, a negyedik nagy válság. Ez időlegesen balra lendítette ki az ingát (lásd Barack Obama elnök ígéretét az általános társadalombiztosításra), de az 1970-es évek óta tartó konzervatív hullámot meglovagolva létrejött a Tea Party nevű elitellenes, libertariánus mozgalom is. Így százhúsz év alatt az amerikai populizmus újabb és újabb válságokon bukdácsolva baloldali demokrata eszméből előbb jobboldali nézetrendszer lett, ma pedig mind a bal-, mind a jobboldalon jelen van, fenyegetve az eliteket. Ám kérdés, hogy Trump megválasztása esetén a populizmus ismét innovációt hoz-e az amerikai politikába, vagy pedig a republikánus elnök­jelölt megosztó retorikája a populista lendület kifulladását jelzi. Erre csak a jövő adhatja meg a választ.