A bevándorlásellenesség hullámai

A kapitalizmus válságait mindig a szélsőjobboldal erősödése követte.

A gazdasági válságot sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor a muszlimellenes pártok megerősödésének okait elemezzük. Köztudomású, hogy válság idején mindig növekszik az idegenellenesség, a xenofóbia. A hazai munkás elviseli a más nyelvű, más kultú­rájú idegent, ha tudja, hogy mindkettőjük számára van elég hely a munkaerőpiacon. Amikor a munkahelyek tömegesen szűnnek meg, és egzisztenciák, családok tízezrei kerülnek veszélybe, máris megindul a létharc a szűkülő forrásokért. Ilyenkor az idegen láthatóbbá válik, és már csak egy hatásos szónok hiányzik, hogy megbélyegezze. Ok pedig mindig akadt a gyűlölet felkorbácsolására: ha az idegen munkanélküli, akkor élősködő, lumpenproletár; ha dolgozik, akkor elveszi a munkát; ha másként öltözködik, más a nyelve, akkor asszimilálódjon; ha asszimilált, akkor az csak mimikri; ha a többségétől különböző vallását gyakorolja, akkor szándékosan elszigeteli magát a többségtől; ha vallástalan, akkor megbízhatatlan, hiszen még egy esküt sem lehet várni tőle. És így tovább.

Ha megnézzük a kapitalista rendszerben bekövetkező válságok történetét, akkor látható, hogy a recessziót mindig követte a bevándorlásellenesség konjunktúrája. 1847, 1857, 1866, 1873, 1929. Mindegyik válság kedvező táptalajt jelentett a bevándorlásellenes mozgalmak számára (is). Az Egyesült Államokban a katolikusok, Európa sok országában a zsidók kerültek a bűnbak szerepébe, és csaknem minden országban a modernizáció, a nagyváros és az elszemélytelenedő nagytőke. Különösen az 1873-as és az 1929-es válságot szokás említeni a történelmi szakirodalomban – mint amelyek mérföldkövet jelentettek a szélsőjobboldal megszerveződésében és sikerességében.

Az 1873-as válságot követő két évtizedben alakultak meg Európában az első szélsőjobboldali, bevándorlásellenes pártok és mozgalmak. Ám van egy fontos különbség az akkori szélsőjobboldal és a mai bevándorlásellenes pártcsalád között: az utóbbi korántsem minden tagja tekinthető a szó valódi értelmében szélsőségesnek. A norvég Haladó Párt, a Dán Néppárt vagy a holland Szabadságpárt például sok tekintetben liberális a társadalompolitikájában, ha a bevándorlás, különösen a muszlim bevándorlás kritikáját, a multikulturalizmus és a politikai korrektség ostorozását leszámítjuk. Ebből is látszik, hogy a XXI. század elején a hagyományos, XIX. század végi politikai kategóriák jórészt alkalmatlanok egy-egy pártcsalád identitásának kifejezésére.

Az 1970-es években is bekövetkezett egy válság. Az első olajválság, amely mögött szintén egy, a Közel-Keleten bekövetkezett esemény, az 1973-as izrae­li–arab háború és erre válaszként az OPEC áremelése állt, megrendítette a nyugati fogyasztói társadalmakat. Az ötvenes-hatvanas években bővülő fogyasztás után a fejlett országok először szembesültek a kínálat szűkülésével. Az energiahordozók árai emelkedtek, az infláció megugrott. A válság hatására ismét növekedett a társadalmi feszültség. A krízis láthatóvá tette a szociális feszültségeket. A hetvenes évek időszaka az új típusú szélsőjobboldal színre lépésének a pillanata volt, de e szélsőjobboldal az ellenséget a bevándorlókban találta meg és egyre kevésbé a zsidókban, miközben az elitellenességét megőrizte.

Majdnem minden évben alakult egy bevándorlásellenes párt. 1972-ben lépett színre a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front, a mai szélsőjobboldal doyenpártja. 1972-ben a dán Hala­dás Párt, majd egy évvel később a norvég Haladás Párt üzent hadat a politikai konszenzus övezte jóléti modellnek, a hagyományos pártoknak és az eliteknek. 1979-ben zászlót bontott két szeparatista párt, méghozzá az Európai Gazdasági Közösség két alapító országában: Belgiumban a Flamand Érdek, Olaszországban pedig az Északi Liga. 1982-ben megalakult a Brit Nemzeti Párt, 1988-ban pedig a Svéd Demokraták, akik hosszú menetelés után 2010-ben 20 fővel bekerültek a riksdagba. Az 1990-es évekre összeállt a szélsőjobboldali paletta.

2008-ban újabb válság kezdődött. Európa még mindig nyögi ezt a válságot, ráadásul ez összekapcsolódik egy, a Közel-Keletről és Észak-Afrikából kiinduló migrációs krízissel. Az Európai Unió politikailag túlvállalta magát, de alulteljesített a gazdasági és szociális biztonság megteremtésében. A szociális gyökerű bizonytalanságérzés pedig mindig kedvez a szélsőséges erőknek. Jelenleg a fősodorban nem látható erő, amely összeurópai szinten képes ezzel szembeszállni. Mindenesetre a tolerancia és az elfogadás értékeinek deklarálása aligha lesz elegendő, ha az nem kapcsolódik össze a szociális biztonság növelésével, egy új európai jóléti modellel és az integráció új, akár lokális módjainak keresésével.

(a szerző történész, politológus)