Mondhatja-e azt a gép, hogy „én vagyok”?

Átformálja önképünket a mesterséges intelligencia és a virtuális valóság.

Az informatikát támogató mai filozófiák már inkább a szubjektum visszaszorítására, feldarabolására törekszenek, és a gépi kreatúrákat is szubjektív tulajdonsággal akarják ellátni. Gotthard Günthert a kiberfilozófia megalapítójának tekintik. Szerinte a szubjektumot túl sok olyan tulajdonsággal ruháztuk fel, amely nem csak őt, az élő gondolkodót jellemzi. A kognitív tulajdonságok (megismerés, tanulás, gondolkodás) a számítógépek sajátjai is, e téren le is körözik az embert. A nagy probléma az érzések, érzelmek és az öntudat. David Gelernter neves amerikai komputertudós találó megállapítása szerint (amit korábban már idéztem e hasábokon) nincs narancslé narancs nélkül. Azaz a test nélkülözhetetlen az érzelmi-tudati funk­ciók meglétéhez. Miközben Ray Kurzweil, a mesterséges intelligencia pápája szingularitásról, emberi és gépi intelligencia két-három évtizeden belüli összeolvadásáról beszél, Günther éles lételméleti különbséget tesz az evolúció szülöttei és az ember által feltételezetten, majdan a jövőben létrehozott élet, tudat és öntudat között. Azt a mondatát olvasva, hogy „a lélek metafizikus fogalma nem egyeztethető össze az automata elméletével” megnyugvással tölt el; mégsem akarja összemosni az emberi szubjektumot a gépivel. Majd hozzáteszi: „Azt feltételezni, hogy egy automata, amely képes lesz velünk azonos szinten logikai problémák megoldására, egyúttal elmerül az abszolút szubjektum misztériumába is, abszurd, ha ugyan nem blaszfémia.”

Ugyanakkor Günther sutba vágja az arisztotelészi kétértékű (vagy-vagy) logikán alapuló lételméleti rendszert, a két és fél ezer éves nyugati bölcseletet és tudományt, amelynek magva az objektív és szubjektív megkülönböztetése. Hatalmas logikai apparátussal igyekszik bizonyítani, hogy e megkülönböztetés téves, az általában vett szubjektum további elemekre hasítható. Valójában demisztifikálja, deszakralizálja a szubjektív fogalmát; széttrancsírozza, részekre bontja. Az egyéni szubjektum mellett bevezeti az általános szubjektív fogalmát, amely „ontológiailag fel van osztva a szubjektumcentrumok [egyének] sokasága között”. Tehát eredetüket tekintve nem mossa össze az emberi és a gépi intelligenciát, de el akarja fogadtatni, hogy az utóbbit is tekintsük szubjektumnak. Logikai rendszerében megjelenik a talán, az is-is.

Elhűlve bámulom, ahogy unokám a Wii nevezetű számítógépes játékot játssza. A játék „nyílt végű”, minden lépésnél, mozdulatnál új fordulatot vesz, és máshogy végződik. Felszólít, hogy válasszak: mi akarsz lenni? Ez nem olyan, mint a régimódi társasjáték, ahol piros, kék vagy zöld bábut választottak. Lehetek gyerek, felnőtt, kopasz nagyapa. A komputeres játékok lehetőséget adnak arra, hogy tetszés szerinti tulajdonságokkal rendelkező „ént” állítsak ki magam helyett. A Facebookon hatvanféle avatár közül választhatok, ennyiféle személyiség mögé bújhatok. Egy, az EU által finanszírozott tudományos programnak az a témája, hogy hogyan vihetjük át személyiségünket egy avatárba. – Nem lesz ebből baj? – kérdi önkéntelenül is az ember. Van, aki gondtalanul legyint: eddig az internettől féltettük a gyerekeket, korábban a tévétől, a filmektől, még korábban a regényektől. Sőt, Platón már az írást is kárhoztatta, amiért az „legyengíti a gondolkodásunkat” és „nem alkalmas a bölcsesség továbbadására”.

Mindegyik médium hat a személyiségre, kisebb-nagyobb változásokat okoz benne. De itt jóval többről van szó. Az elképzelt személyhez hozzájön az elképzelt (szinte az igazival összetéveszthető) valóság, a virtual reality (VR). Az idén már lehet kapni VR-szemüvegeket, ezek által a legkülönfélébb helyzetekbe pozicionálhatjuk magunkat: reneszánsz várúrként tekinthetek környezetemre, vagy belülről nézhetem az emberi test, a vérkeringés működését. Ezek egyformán lehetnek a pszichoterápia vagy a tudat manipulációjának eszközei. Éntudatunk aszerint változhat, hogy mennyire azonosulunk avatárunkkal.

Thomas Metzinger német filozófus szerint a VR-ben való elmélyülés „deper­szonalizációs” zavarokat okozhat; olyan érzést, hogy nem a tulajdon testünk a valódi, hogy mi maguk is automaták vagyunk, vagy pedig mindezt álmodjuk. Azt az érzést kelti, hogy van egy testünk, amelyet birtokolunk és irányítunk. Végül is e technika megváltoztatja viszonyulásunkat saját magunkhoz. Mert nem az vagyok, aki, hanem aki szeretnék lenni. Mivel agyunk folyamatosan igényli a megnyugtató visszaigazolásokat arról, hogy létezünk és jól vagyunk, körülöttünk „minden oké” – ezek már Karl Friston brit tudós fejtegetései, aki szerint az élet és az öntudat nem más, mint önbeteljesítő prófécia –, ezek a VR-technikák pont kapóra jönnek, kielégíthetjük velük agyunk önmegerősítő, önigazoló igé­nyeit. (Ez ahhoz hasonlatos, ahogy a mániákus facebookozók „posztolnak”, életük minden tapasztalatáról és pillanatáról nyomot akarnak hagyni.) A helyzetet bonyolítja, hogy a valóság digitális eszközök nélkül is virtuális, hiszen ugyanazt mindenki másképpen látja, agyunk egy sajátos, ránk jellemző leképzését adja a valóságnak.

A témának etikai vonzatai is vannak. El kell-e ismerni az emberek jogát ahhoz, hogy saját avatárjuk legyen? Életben maradhat-e avatárunk a halálunk után? Segít-e az életben maradt avatár feldolgozni a gyászt a hátramaradottaknak? És számba kell venni a fiatalok avatárfüggőségének szociálpszicholó­giai költségeit is. És mindez párosul a gépi intelligenciával, amelynek szintén személyiséget tulajdonítunk. Miközben az én fogalmát kiterjesztjük a gépre, saját énünket elgépiesítjük.

A Der Spiegel ez évi 19. számában a Thomas Metzingerrel készült interjú így fejeződik be: „a legfontosabb kérdés az, hogy melyik tudatállapotomban, milyen énként szeretnék meghalni”. De számít ez egyáltalán? Végül is csak por és homu vogymuk.

A szerző közgazdász, társadalomkutató