Nemzeti kiegyezés svéd módra

A skandináv példa megmutatja, hogyan lehet bizalommal rendezni a konfliktusokat.

Mindez persze tartalmazott némi túlzást, hiszen a parasztság ősi jogait lassan felszámolta a megerősödő királyi hatalom, ahogyan Nyugat-Európában a rendi jogokon alapuló kormányzás átadta helyét az abszolutista kormányzatnak. De tény, hogy a középkorban Svájc és Norvégia mellett Svédországban is külön rendet képezett a parasztság. Ám az abszolutista állammodell a kora újkor hajnalán egyre korlátozta a rendi jogokat Svédországban (ezzel egyébként a legfejlettebbnek számító „nyugati”, vagyis spanyol és francia mintát követve). A királyi hatalom a szövetségesét a reformációban találta meg, egész pontosan az evangélikus egyházban, amely a XVI. században államegyházzá vált. A Vasa-dinasztia és az evangélikus egyház ellen tört ki az 1542-es, Nils Dacke által vezetett parasztfelkelés Smaland tartományban, védelmezve a régi királyok által jóváhagyott paraszti jogokat és a katolikus vallást. Dacke, a svédek Dózsa Györgye sem járt jobban a kor többi parasztfelkelőjénél. Tízéves kisfiát vártömlöc mélyére zárták, ahol esélye sem lehetett a túlélésre (a hivatalos verzió szerint pestisben halt meg, noha a források szerint ekkor nem volt pestisjárvány Stockholmban). Családját szinte teljesen kiirtották, nagybátyját, sógorait kerékbe törték. Édesanyját, akire mást nem tudtak rábizonyítani, boszorkányként égették meg. Smaland tartomány megtelt akasztófákkal. Vagyis, bármily szörnyen hangzik is, a magyarországi megtorlás még visszafogott volt a kor viszonylatában.

A föld nagyobb része a kisparasztság kezén volt, de hiába, ha a rossz természetföldrajzi adottságok miatt kevesen tudtak önálló gazdaként megélni. Tehát az olló kinyílt a paraszti társadalmon belül. A szegénység a polgárosodás hajnalán nyomasztóan nagy volt, olyannyira, hogy a svéd parasztok közül félmilliót a rossz termés és az éhség, no meg az evangélikus államegyház konformizmusa, szektaellenessége áthajszolt az Atlanti-óceán túlsó partjára (az utolsó nagy éhínség az 1860-as években tombolt). Izzott a parázs a látszólag békés felszín alatt a szegény paraszti társadalomban. Az 1870-es évektől a nagyipar felszívta a mezőgazdaság munkaerő-fölöslegét, ám új problémaként megjelent a munkáskérdés. Ahogyan Magyarországtól Nagy-Britanniáig, úgy Svédországban is új, vészes csengésű jelszó terjedt: az általános választójog. A harcosan királyellenes liberális ellenzék és az anarchizmushoz való vonzódását lassan levetkőző munkásmozgalom egyesült az új jelszó lobogója alatt. 1917-ben húszezer fős sztrájk, a hadseregben pedig zendülések jelezték az elégedetlenséget. Felelős politikusok komolyan aggódtak amiatt, hogy Oroszország után Svédország lesz a második dominó a szocialista világforradalomban. Az általános választójog kihirdetése, a királyi abszolutizmus megszüntetése révén Svédország elkerülte a forradalmat. V. Gusztáv, a szelíd, jóságos király jóakaratúan támogatta a politikai reformokat, amelyek visszanyesték az ő és utódai hatalmát. A király tekintélye azonban megmaradt. Meglepődve tapasztalták a Svédországban járt külföldiek, hogy bárki megszólíthatta az uralkodót, akár sétája közben, vagy a táncteremben. El is csodálkoztak a turisták és a külföldi munkások, hogy vajon „Svédország szélsőséges arisztokrata-e, vagy szélsőséges demokrata”. Fredrik Böök svéd író, aki az 1940-es évek elején bejárta hazáját déltől északig, úgy látta, hogy a svéd nemzeti karakter leginkább „finom keveréke az előkelőnek és a népiesnek”. Ahol a hagyományokat megbecsülés övezi, de a társadalom nem fordítja el fejét a modernizációtól, és a király meg a hadsereg tekintélye szilárd, de előjogok nélkül.

Ami az 1917 utáni évtizedekben következett, az felért egy forradalommal. 1920-ban a szociáldemokraták Hjalmar Branting vezetésével kormányra kerültek. Az első egypárti szociáldemokrata kormány ciklusa rövid ideig tartott, de nagy lélektani jelentősége volt. Meggyőződtek róla a svéd liberális és konzervatív pártok, hogy a szociáldemokrácia célja a társadalom reformok révén való jobbítása, és nem a polgári társadalom felszámolása. Fokozatosan elfogadták a szakszervezetet tárgyalópartnerként a munkáltatók szervezetei. Az 1938-as saltsjöbadeni egyezmény, amelyet három fél írt alá (a kormánypárt, a munkáltatók és a munkavállalók érdekszervezetei), lerakta a jóléti állam alapjait. Ekkortól vált Svédország példaértékűvé a félperifériás fejlődésű államok népi értelmisége számára. Bár a jóléti állam terhelhetősége azóta csökkent, és új problémák (például a bevándorlás és az integráció) színezik a svéd belpolitikát, Svédország mégis példa lehet arra, miként lehet a társadalmi konfliktusokat kölcsönös jóakarattal és bizalommal elkerülni. Mindehhez annak belátása kell, hogy a felek nem képesek egymást legyőzni, a nemzeti egység megőrzése érdekében ezért a kiegyezés útjára lépnek. Joggal állítható, hogy Magyarország számára Saltsjöbaden üzenete ma aktuálisabb, mint bármikor, és nemcsak szociális értelemben, hanem a nemzeti kohézió fenntartása és az együttműködés kultúrájának elsajátítása miatt is.