Egyházak a népvándorlás korában

Az európai keresztény egyházak ahelyett, hogy áldozatokat hoznának, áldozatokat termelnek mind az idevágyók, mind az itt születettek közt.

Migrants gather as they occupy the Saint Ferreol church to protest against the life conditions of unaccompanied minor migrants in Marseille, France, November 22, 2017. REUTERS/Jean-Paul Pelissier - RC1DA8EFCAC0 Fotó: REUTERS Forrás: Reuters

2016-ot írtunk, Londonban ültem, egy anglikán templomban, abban a gyülekezetben, ahová évek óta jártam. Vasárnap volt, a szószéken a lelkész, akit szinte barátomnak mondhattam, annak ellenére, hogy voltak komoly vitáink a gyülekezet egyre rohamosabb leépülése és a társadalmi főáramlatban oly divatos eszmék szószékről való hangoztatása közötti összefüggésekről.

A fiatal, lelkes pap széles mosollyal ment fel a pulpitusra, de amikor megszólalt, sötét árnyék futott végig dühtől kissé eltorzult arcán, és a bevándorlásról kezdett beszélni, a menekültekről, a befogadás szükségességéről és az ez ellen fellépők általa szégyenteljesnek vélt viselkedéséről. Majd a déli határainkon éppen felépülő kerítés kapcsán – nyilván nekem célozva szavait – ezt mondta: „Ha Jézus a mai Magyarországon keresztül próbált volna eljutni hozzánk, akkor sosem érkezett volna meg.” Felálltam, lassan, vissza se nézve, kisétáltam a templomból. A kijáratnál ijedt szemekkel nézett rám a Nigériában született aranyszívű, általában mosolygós gondnok, de csak annyit mondtam neki: „Good bye!”

Többet nem hívtak, nem jelentkeztek. Ha valaki tudni szeretné, hogy egy udvariasságáról és etikettjéről ismert társadalomban hogyan exkommunikálnak valakit, akkor a fenti példa erre némi fényt vethet.

Elejétől fogva tudatában voltam annak a ténynek, hogy a menekültkérdést és a vele szinonimaként kezelt tömeges bevándorlást támogató egyházaknak, keresztényeknek szinte megvétózhatatlan evangéliumi arzenáljuk van nézeteik alátámasztásához, mely kétségtelenül az ószövetségi és a jézusi szeretetről és befogadásról szóló üzenet magját képezi. A kérdés csak az, hogy a parancsolatok helyes értelmezése és alkalmazása elvezethet-e a keresztény közösségek és a köréjük épült európai civilizáció leépüléséhez, megszűnéséhez.

Pár nappal a templomi incidens után a Ryan­air repülőjárattal utazva felütöttem Aquinói Tamás Summa Theologiae-jának egyik fejezetét. A fejezet, amelyet éppen olvastam, a Liberalitas (durván lefordítva jótékonyság, nagylelkűség) fogalmát elemzi (Questio 117). Aquinói Tamás Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára utalva az anyagi javak jó szándékú szétosztásánál több alapelvet vitat meg, és ezeket a következtetéseket vonja le: 1. A jótékony, liberális ember nem az, aki oly módon osztja szét ja­vait, hogy önmaga fenntartására már nem jut. 2. A liberális ember nem hanyagolja el a saját­jait, hogy másokkal jótékonykodjon. 3. A liberális ember együttérzésből ad, nem pedig azért, hogy ezzel dicsekedhessen. 4. A jótékonyságnak arányosan kell viszonyulnia az egyéni javakhoz, mert nem a mennyiség, hanem a szándék a fontos.

Jelenkori európai egyházaink evidensen nem a Szent Tamás-i alapelvekre építették a 2015-ös bevándorlási krízis során megtapasztalt reakciójukat, hanem ennél jóval újabb keletű irodalmat használtak útmutatóként. Nehéz lenne nem észlelni hatalmas menekültmentő lelkesedésük és nagylelkűségük sorai közt a marxista logika azon jegyeit, miszerint ha a cél szentesíti az eszközt, szétosztjuk azt, aminek szétosztására nincs jogunk, és azt is, ami nem a miénk. Ezzel ugye rögtön durván megszegtük a fentebb említett első pontot. A második pont eszembe juttatja Németország egyik legnagyobb egyházát, amely prominens helyen szerepel a bevándorlókat Európába szállító NGO-hajók szponzorai között, miközben a templomaiba látogató híveik száma csak az utolsó 15 évben megfeleződött.

Míg Európa leggazdagabb országaiban az idősek, a mentális problémákkal küszködők vagy a mozgássérültek alapvető ellátása soha nem látott problémákkal kínlódik, addig a keresztény egyházak milliárdokat költenek egyre csökkenő forrásaikból egy mesterségesen gerjesztett probléma megoldására.

A politikai és társadalmi tőkét, amelyet az ilyen nemű erényfitogtatással kovácsolnak – és itt ugye elérkeztünk Tamás harmadik pontjához –, azt a szánalmas tényt hivatott elfátyolozni, hogy elvesztették hitüket önmagukban és nem utolsósorban a rájuk bízott isteni ige feltétel nélküli érvényességében. Ennek a tényállításnak tagadhatatlan jele az, hogy Nyugaton a történelmi egyházak többsége nemcsak hogy teljes mértékben elhatárolja magát az újonnan érkezettek közötti missziótól, hanem már saját köreikben, a szószékről is csak az öncenzúra alá esett, az uralkodó politikai trendnek megfelelő üzenetet hajlandók prédikálni (lásd a bevezető sztorit).

„Szeresd felebarátodat, mint magadat!” De nem mindegy, hogyan szeretünk. Európai egyházaink a krisztusi szeretet és befogadás szellemében, illetve inkább annak egy deklarált és minden divaterényhez jól alkalmazkodó szándéknyilatkozatában felmentik magukat ama kötelesség alól, hogy cselekedeteik következményeivel elszámoljanak önmaguknak és ezen döntések áldozatainak. A karitatív motivációk és a politikailag jóváhagyott szándék sokuknak elégséges ahhoz, hogy kihúzzák magukat annak felelőssége alól, hogy egy átfogó, őszinte analízist készítsenek a bevándorlást ösztönző és segítő programjaikról.

Az európai keresztény egyházak ahelyett, hogy áldozatokat hoznának, áldozatokat termelnek mind az idevágyók, mind az itt születettek közt. Hogy a fájdalommentesebb és politikailag korrektebb utat válasszák, rövid távon elfogadható járulékos veszteségnek tartják a bevándorlás következtében létrejött társadalmi feszültségeket, párhuzamos társadalmakat, megnövekedett bűnözést, a nők és gyermekek elleni szexuális erőszakot, a terrorizmust stb.

Az önfeláldozást teljesen összekeverik az önpusztítással. Igaz, hogy Krisztus keresztfán végezte, és így hozott szabadulást az emberiségnek, de Krisztus nem volt önpusztító; aki így fogja fel életét és áldozatát, az egy betűt nem értett meg a Szentírásból. Önfeláldozás az, amikor valaki a saját életét adja, hogy mások élhessenek, nem pedig az, amikor valaki feladja saját értékeit, javait, hitét, létterét, szólásszabadságát, és elveszi másoktól is annak lehetőségét, hogy ne ezt az utat kényszerüljenek választani.

A kényelmesebb életre vágyók önszántukból szállnak fel a lélekvesztőkre, majd nem messze a partoktól tényleges veszélybe sodródva megnyomják a vészjelzőiket, és elvárják, hogy kihalásszuk és átszállítsuk őket az ígéret földjére. Közben élettelen testek százait mossa ki a tenger Afrika partjain. Ezalatt a tiszteletre méltó egyházi eminenciák egymást ünneplik és tüntetik ki a hasonló cipőben járó világi intézményekkel a jól elvégzett filantropikus munkáért, mint ahogy volt szerencsém ezt több esetben is személyesen megtapasztalni.

Némely egyház a hívők által jóhiszeműen ajándékozott anyagi forrását ennek a szégyenteljes, manipulatív emberkereskedelemnek a finanszírozására áldozza, hívogató szirénénekükkel reményt adva és megsokszorozva a halálcsónakokba szállók számát. Ám közöttük sok az olyan, aki magában hordozza annak a vallási vagy etnikai gyűlölködésnek az ideológiai csíráit, mely országaikat porig égette és élhetetlenné tette.

Ahelyett, hogy érkezésük után ezeknek az embereknek felkínálnák az Evangéliumba foglalt szeretet üzenetét, újra csak a konformitás útját járják, és inkább asszisztálnak abban, hogy a politikai elit eltávolíttassa a kereszteket, keresztény szimbólumokat és eltörölje az európai kultúra alapjait képező tradíciókat, ünnepségeket, csak azért, hogy a bevándorlók „otthon érezzék” magukat. (So­káig követtem annak a British Airways-alkalmazottnak a perét, akit a légitársaság elbocsátott, mert az inge alatt egy kis keresztet hordott a nyakláncán, amely gyerekkora óta ott lógott a nyakán. Az egyházak részéről jövő csend szinte fülsiketítő volt!)

Magyarország történelmi egyházai jórészt ellenálltak e képmutató erényfitogtatásnak, annak ellenére, hogy nagyon komoly nyomás nehezedik rájuk nyugati partnerközösségeiktől. Néhány esetben az onnan származó anyagi források is kiapadtak már. Ezt az evangéliumi józanságot meg kell őrizni, és nem szabad csatlakozni ahhoz a vallásszabadságot a hitbeli relativizmussal összekeverő korszellemhez, amely lassan, de visszavonhatatlanul kioltja Nyugat-Európában a több mint kétezer éve égő krisztusi lángot.

A szerző teológus, egyetemi tanár