A hagyományos institucionalista, intézményközpontú megközelítésben azt kell mérlegre tenni, hogy a rendszerváltás során létrejöttek-e a képviseleti demokrácia és a jogállam alapvető intézményei, sor került-e egy új, demokratikus alkotmány megalkotására, mely az ország nemzeti szuverenitását alapozza meg. Létrejött-e az államhatalmi ágak klasszikus megosztása, működik-e a fékek és ellensúlyok rendszere, van-e valóságos többpártrendszer kormányzó párttal vagy pártokkal és ellenzéki párttal vagy pártokkal, működnek-e az emberi és állampolgári jogok, van-e alkotmánybíróság, létrejöttek-e az autonóm önkormányzatok, illetve a civil társadalom intézményei, van-e kellő mértékű sajtó- és médiaszabadság, vannak-e szabad választások országos és helyi szinten stb.

Ennek alapján megállapítható, hogy a magyar rendszerváltás sikeresnek nevezhető, hiszen gyakorlatilag a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság teljes „kelléktára” létrejött a rendszerváltó „hat hónap” (lásd Dahrendorf) során. Egyetlen nagy, korántsem jelentéktelen hiánnyal: 1989–1990-ben pusztán az 1949-es, sztálini gyökerű alkotmány módosítására került sor, s ezzel sajátos, nem éppen dicséretes kivételt jelentettünk a közép- és kelet-európai rendszerváltó országokkal való összehasonlításban.

Az aktorelmélet alapján azt kell mérlegre tenni, hogy az átmenet folyamatában milyen politikai szereplők vettek részt, képesek voltak-e arra a demokratikus ellenzéki csoportok, pártok és szerveződések, hogy átvegyék a hatalmat a „múló” diktatórikus rendszer irányítóitól, be tudták-e rendezni a hatalmukat és konszolidálni tudták-e azt, cselekvéseik mennyiben szolgálták a demokratizálást és a szabadságjogok kivívását, valamint az ország szuverénné, függetlenné válását nemzetközi összefüggésben.

Nem utolsó sorban pedig képesek voltak-e arra, hogy a múlt rendszerhez kötődő csoportokat és hálózatokat tartósan és véglegesen kiszorítsák a hatalomból, illetve annak közeléből, hiszen ennek hiányában bármikor fennállhat a visszarendeződés veszélye, a demokratizáció befulladása és a diktatúra vagy autokrácia részleges visszatérése. Vagyis, e szemléletben a demokratikus aktorok, a rendszerváltó csoportok tevékenysége a mérlegelés és értékelés tárgya. Ebből a szempontból megállapítható, hogy számos tekintetben a demokratizáció logikájának megfelelően jártak el a rendszerváltó aktorok, azonban egy lényegi dologban, a volt rendszer vezető szereplői, elitje, a pártállami nómenklatúra eltávolításában az első szabadon választott kormány – mint meghatározó aktor – hiányosan, sőt inkább eredménytelenül szerepelt.

A két fenti megközelítés fontos szempontokat ad, ám megítélésem szerint átfogó, a fentieket is magában foglaló értékelésre, mérlegmegvonásra leginkább a neoinstitucionalista iskola ad alkalmat. Ez utóbbi megközelítés egyszerre veszi figyelembe az intézményi adottságokat és a cselekvéseket, az újonnan kialakuló struktúrákat és az azokon belül megjelenő magatartásformákat, ha tetszik, mentalitásokat. A neoinstitucionalista elméletből kiindulva egy rendszerváltás akkor tekinthető sikeresnek, ha új, demokratikus intézmények jöttek létre és ehhez adekvát magatartásformák, cselekvési módok alakultak ki ezen intézményeken belül.

Nos, ebből a szempontból viszont a mérleg korántsem kedvező: a magyar rendszerváltás során új, demokratikus intézmények és alkotmányos jogrend jött létre, ám az ezeken belül megjelenő magatartásmód és cselekvés nem vált adekváttá az intézményekkel, csak sporadikusan, elszórtan, nem átfogóan és meghatározóan. Ez annak a következménye, hogy az intézmények nagy részé­ben – az államigazgatás és a kormányzás egyes területein, a gazdaságban, a kultúra, a média, a titkosszolgálatok, az önkormányzatok, a szakszervezetek, a civil társadalom stb. szféráiban – fennmaradt egyfajta posztdiktatórikus, posztautoriter magatartásmód, amely belülről formálta, alakította a demokratikus intézményeket, s ellehetetlenítette, hogy azok funkciójuknak és lényegüknek megfelelően működjenek.

Miként korábban bővebben kifejtettem, ennek oka döntően az, hogy nem történt meg a volt diktatúra, a Kádár-rendszer elitjének lecserélése, nem történtek meg azok a személycserék, amelynek célja éppen az lett volna, hogy a demokratikus intézményekben ne maradjanak fenn az előző rendszerhez köthető antidemokratikus magatartásformák, antidemokratikus intézményi gyakorlatok. Ez nem pusztán morális bosszúállás vagy nem bosszúállás kérdése volt a múlt rendszer elkövetett bűnei miatt – persze nyilván az is –, hanem ezen túl, a rendszerváltások logikájából következő, elengedhetetlen lépéssorozat, hiszen végső soron a neoinstitucionalista iskola tanítása mögött az az egyszerű igazság rejlik, hogy demokráciát nem lehet építeni demokraták nélkül.

Pontosabban, demokráciát nem lehet felépíteni antidemokratákkal, akiknek a zsigereiben hordott, rögzült magatartásmódok és mentalitás miatt az intézményeket még akkor is visszarántják a régi rendszerhez közelítő működésmódba, ha esetleg egyenként még alkalmazkodnának is az új viszonyokhoz. Tehát, hogy világos legyen: a régi rendszer elitjének és nómenklatúrájának eltávolítása az újjáalakuló intézményekből nem úriemberség vagy jóemberség, illetve annak hiányának kérdése, hanem valóban a rendszerváltás belső logikájából következő cselekvés, mely a rendszerváltások sikerének vagy hatékonyságának elengedhetetlen feltétele, sine qua nonja.

Az előzetes mérleg tehát: demokratikus intézmények, benne sok-sok, antidemokratikus, kapcsolatrendszerét átmentett személlyel, akik ellenérdekeltek voltak abban, hogy az új kormányzat sikeresen működjön.

Ezek után arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltást illetően az intézmények és a magatartásformák kollíziója, szembefeszülése, a posztkommunista mentalitás túlélése?

Erre próbálok válaszolni a következő részben.
(Folytatjuk)

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója

Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: MTI/Soós Lajos)