A magyar rendszerváltás óta 32-33 év telt el, ezért itt az ideje, hogy sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül értékeljük az immáron történelmi eseménysorozatot, mely megalapozta a mai Magyarország arculatát, demokráciáját, politikai életét, kultúráját, s nem utolsósorban a politikai megosztottságok szerkezetét. Már csak azért is érdemes ezt megtenni, mert bár „harminckét év elszelelt”, mégis azt érezzük: Gyurcsány Ferenc és társai révén még mindig rombolja a magyar politikai életet, hátráltatja nemzeti érdekeinket és ezáltal károkat okoz a velünk maradt, velünk élő múlt, a posztkommunista mentalitás, mely nemzetellenes fellépésével itthon és külföldön az orosz–ukrán háború súlyos gazdasági következményeinek elhárításában is csak hátráltat bennünket.
A következő hetekben négy részben szeretném az akkori rendszerváltás politológia szempontú mérlegét megvonni, amiből az is világosan kiderül, hogy miért is kellett a Fidesz–KDNP-nek egy második rendszerváltást végrehajtani a 2010-es, kétharmados választási győzelem után.
Először is tegyük fel az alapkérdést: mitől sikeres egy rendszerváltás, hogyan mérhető ez egzaktan politikatudományi eszközökkel?
Aligha vitatható, hogy egzakt, természettudományi pontosságú választ erre a nagyon komplex kérdésre nem lehet adni. Ám kiindulhatunk magából a fogalomból: rendszerváltás alatt konszenzuálisan azt értjük a politikatudományban, ha egy diktatórikus vagy autokratikus politikai rendszer – békés vagy nem békés úton, de – átalakul demokráciává. A diktatúrából demokráciába való átmenettel foglalkozik a tranzitológia, melyen belül megkülönböztethetjük az institucionalista (intézményközpontú), az aktorelméleti (cselekvésközpontú) és a neoinstitucionalista (az intézményi adottságokat és az aktorok cselekvését egyaránt szemlélő) iskolákat. E három iskola háromféle megközelítést tesz lehetővé akkor, amikor a rendszerváltás, közelebbről a magyar rendszerváltás folyamatát és végeredményét értékeljük.