Legyőzni a máig kísértő Trianont

A „merjünk kicsik lenni” korábbi politikáját a „merjünk magyarok lenni” testtartása váltotta fel.

Mindennek azonban van egy pozitív eleme is: az, hogy emlékezünk, hogy tudunk mi, magyarok közösen emlékezni, hogy van „kollektív memória”, amibe kapaszkodhatunk, azt is jelenti, hogy még itt vagyunk. Hogy „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán”. Hogy történelmileg valóban távol van-e vagy sem, még így száz év elteltével is nehéz megítélni, de Trianon hátborzongató, mindent felülírónak tűnő emléke érzelmileg még mindig karnyújtásnyira van tőlünk. Mondják, hogy igazából ami Trianon előtt történt, az már történelem, de ami akkor és utána, az mind velünk van, velünk él a mai napig. És nem csak azért, mert még vannak páran köztünk, akik megélték és többen, akik még emlékeznek arra, hogy a 20-as, 30-as években hogyan élték meg mások az országcsonkítást. Hanem azért is, mert égbekiáltó, hogy itt nem arról van szó, amivel formálisan illetik: békeszerződésről beszéltek a győztesek, miközben az ellenségeskedés és a háború magját vetették el, „történelmi igazságtételként” adták el azt, ami pőre igazságtalanság. Ahogy Máthé Áron történész, a NEB alelnöke írja a most megjelent Kommentárban: „Trianon a magyarság egészének létezését is kétségbe vonta, a békekonferencián a magyar ügyek tárgyalásakor előkerült az az érv is, hogy a »magyar mint olyan nem is létezik« […] Trianon a magyar létbizonytalanság forrása.”

Azért is érezzük úgy, hogy nem tudtuk elmesélni tragédiánkat, illetve hogy a Nyugat nem úgy emlékszik arra, mint ahogyan mi, mert bár vártuk, soha semmilyen elégtételt nem kaptunk. A szimpla bocsánatkérés persze nem lett volna elég, de elmaradtak a politikai, szimbolikus gesztusok is. Sőt egyes brüsszeli européerek a mai napig könyöradományként definiálják a hazánknak kegyesen juttatott uniós forrásokat, és döbbenettel vegyes fintorgással konstatálják, ha valaki emlékezteti őket arra, hogy az nekünk jár – nemcsak politikai, gazdasági, de történelmi okokból is. Persze nyilván nehézkes az egységes narratívaalkotás a mi részünkről is, amikor Trianon kapcsán sajnos még ma sem beszélhetünk politikai oldalakon átívelő emlékezetközösségről. A politikai közösség egyik része, a jobboldal emlékezni és emlékeztetni akar és – már megint: jogosan – elutasítja azt az interpretációt, miszerint az 1920-as országvesztés valamiféle fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés lenne. A baloldal és a liberálisok – kevés kivételtől eltekintve – vagy a távolságtartás illatos keszkenőjét tartják az arcuk elé és azt mondják, ez már a múlt, felejtsük el, nincs ezzel dolgunk; vagy rosszabb esetben azt erősítik, hogy ez az egész csak a mi szempontunkból tűnik tragikusnak, valójában magunknak „köszönhetjük”, egyféle megérdemelt büntetés volt ez tetteinkért.

Mi sem áll távolabb tőlem, mint ez utóbbi megközelítés, azonban nem állhatunk meg ott sem, hogy siratjuk a Trianonban eltemetni szándékozott országot és beletörődünk abba, hogy minket már sosem fognak megérteni.

A helyesen és elkerülhetetlenül érzelemtelt viszonyulásnak cselekvésbe kell átfordulnia. Ilyen értelemben nemcsak hogy meg kell haladnunk Trianon tragédiáját, hanem le is kell győznünk azt, hogy begyógyuljanak régi sebeink. Ahogy arra már utaltam, van egy nagy helyzeti előnyünk: még mindig itt vagyunk. Sőt erősebbek vagyunk, mint az elmúlt száz évben bármikor. A „merjünk kicsik lenni” korábbi politikáját a „merjünk magyarok lenni” testtartása váltotta fel.

Világos, hogy ha a reálpolitikai adottságok között területi revízióra nincs lehetőség, akkor csak egy út van, amellyel sírba tehető, legyőzhető Trianon igazságtalansága: a kompromisszumokat nem ismerő ország- és nemzetépítés, hogy a Kárpát-medence vezető, meghatározó ereje újra Magyarország legyen, hogy a régióban mindenkinek érdeke legyen Magyarországgal jóban lenni.

Az elmúlt tíz év geo- és nemzetpolitikai építkezése ezt célozta meg. Egyszerre kell megkomponálni három tételt: Magyarországot mindenekelőtt erős gazdasági fundamentumokkal rendelkező ökoszisztémává kell tenni; erre alapozva olyan politikai teret kell formálni a régióban, hogy mérete ellenére hazánk lehessen annak szövetségformáló vezető szereplője; és mindezekre a gazdasági és politikai képességekre alapozva kell minél több anyagi és érzelmi erőforrást becsatornázni az elszakított területekre, hogy azok az országhatárok mozdulatlansága mellett is egyre erőteljesebben tudjanak együtt lélegezni az anyaországgal. Ahogy Zrínyi Miklós írja a Szigeti veszedelemben: „Angyali légiót küldött Isten néked / Te segétségedre, kivel meggyőzheted / Ezt az nyavalyában zabált ellenséged. / Kik pokolbul jüttek kevélyen ellened”. Jöjjön csak bárki, mi itt vagyunk. Mi maradunk.