A második forgatókönyv, ha kisebb mértékben is, de azért nyomokban tartalmazhat konteót. Ez a szcenárió arról szól, hogy Macron elnök a mélységesen elkötelezett európai szövetségesei háta mögött eladta a lelkét a narancsszínű Sátánnak, kiegyezett vele, és egy nagy gonddal kiköszörült diplomáciai-katonai tőrrel orvul hátba szúrták Ukrajnát. Hogy ennek mekkora az esélye?

Valószínűleg még az előző forgatókönyvnél is kisebb, mivel amint azt a Btk.-ból tudjuk, bűnrészességben bűncselekményt elkövetni súlyosbító körülménynek számít. Az Egyesült Államokban, de különösen Franciaországban az ukrán ügynek igen sok támogatója van, akik dupla árulásként élték volna meg Ukrajna hátba döfését – méghozzá egy olyan hatalommal együtt áskálódva, ami a másság megtestesítője a nyugati táboron belül.

De ha egyik fent említett forgatókönyv sem bír nagy valószínűséggel, akkor mi a legvalószínűbb szcenárió?

Számomra a következő lehetőség tűnik a legvalószínűbbnek. 

Még akkor is – vagy talán különösen akkor –, ha ezt egy unilaterális akció keretében lesz kénytelen megtenni. Ezekhez a jövőbeli katonai akciókhoz pedig katonai eszközökre van szüksége itt és most, jelen időben. De az sem kizárt, hogy ez a fegyverstopdolog egyfajta kompenzáció is volt, egy gesztus a Republikánus Párt zajos és sokszor kellemetlen izolacionista kisebbsége felé.

Franciaország azonnal felmérte egyrészt a saját dübörgő irrelevanciáját, másrészt pedig az amerikai unilaterializmusban rejlő veszélyt. Az az Amerika, amely hajlandó szemrebbenés nélkül lebombázni egy nukleáris küszöb­állam atomlétesítményeit, egyetlen tollvonással kifordulhat az orosz–ukrán háborúból, stratégiainak jövedelmezőbb lehetőségeket keresve. 

A gall kakas általában szélkakasként is egészen elfogadhatóan funkcionál. Most is igen korán és finom érzékkel reagált a megváltozott körülményekre.

Mindkét döntés lavináját az indiai–pakisztáni, de legfőképp az izraeli–iráni háború hógolyója indította el. A célok, amiket ezekkel a lépésekkel megpróbáltak/megpróbálnak elérni, nem ugyanazok. A belpolitikai pályán legalábbis egyértelműen nem azok. Ugyanakkor igen könnyű beazonosítani azt a végtelent, ahol ezek a párhuzamosak újra találkoznak. Ez pedig az orosz stratégiai pozíció hirtelen megerősödése.

 A kifullasztó hadviselés nemcsak a katonai porondon zajlott, hanem a diplomáciai és a gazdasági hadszíntereken is. Mivel a kezdeti vereségek okozta presztízsveszteség olyan pofon volt az orosz nemzeti büszkeségnek, amit már nem lehet el nem csattanttá tenni, a Kreml lemondott arról, hogy egy látványos győzelmet arasson kiütéssel, és látszólag megelégedett azzal, hogy ezt a mérkőzést csupán pontokra fogja megnyerni.

A korlátozott célokat egy jóval szerényebb stratégia kötötte össze a szűkösen rendelkezésre álló eszközökkel. Az ukrajnai terület közel 20 százalékának birtokában az oroszoknak nem kell tökéletes csatárjátékot produkál­niuk. Csupán egy kicsivel kell jobbnak lenniük az ukránoknál, és csupán egy kicsivel kell kitartóbbnak lenniük Ukrajna szövetségeseinél.

Az idestova három és fél éve tartó, gleccser sebességével vánszorgó, de megállíthatatlan előrehaladás a frontokon azt jelzi, hogy az első feltételt Oroszország magabiztosan kipipálhatja. 

Ami a második feltételt illeti, az oroszok joggal feltételezhetik, hogy ez most került kipipálásra Franciaország és az USA által. Macron telefonhívása egy amúgy is igen hézagos diplomáciai tűzfalon ütött még egy további rést. 

Jelen pillanatban az orosz győzelem egy árukapcsoláson múlik. Ha sikerül a háborús céljaikat „deal”-ként megfogalmazni, és úgy csomagolni, hogy a celofán alá beférjen egy Nobel-békedíj Trump elnök számára, akkor minden okuk meglehet az óvatos optimizmusra.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa