Úgy 1812 tájékán egy frusztrált magántanárból lett szerkesztő, akit ma inkább a filozófiai kalózkodásairól ismerünk, egy bizonyos Georg Wilhelm Friedrich Hegel valami olyasmit talált mondani, hogy a véletlen a szükségszerű megjelenési formája. Nekem ez a hegeli aranyköpés jutott eszembe, amikor a július 1-jei újságolvasás közben két igen meglepő hírrel találkoztam. Az egyikben az szerepelt, hogy a közel hároméves eltáv után
Macron elnök gondolt egy nagyot, és rákongatott orosz kollégájára, aminek aztán egy kamaszlányokat is megszégyenítő kétórás telefonbetyárkodás lett a vége. A másik, ugyanazon a napon megjelent cikk pedig azon hüledezett, hogy az Ukrajnának beígért amerikai „paripát, fegyvert” – köztük létfontosságú légvédelmi eszközöket – a Pentagon elmeszelte.
Az egymillió dolláros kérdés persze az, hogy egy véletlenszerű egybeesésről van csupán szó, vagy pedig Hegel úrnak van igaza ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, és a véletlen a szükségszerű megjelenési formája.
Hogy miért fontos megválaszolni ezt a kérdést? Azért, mert ha az előbbi forgatókönyvet fogadjuk el, akkor egy alkalmi interurbán hívás a Nagy Víz egyik oldalán és egy adminisztratív döntés a másikon még nem csinál tavaszt. Ha viszont gondosan koordinált, vagy legalábbis egymástól nem teljesen független sakkhúzásokról van szó, akkor ez jelentős változások hírnöke lehet. És nem csupán az orosz–ukrán háború kontextusában.
Mivel egyikünk sem volt légy a falon azokban az irodákban, ahol ezeket a döntéseket meghozták, kénytelenek leszünk beérni a lehetséges forgatókönyvek mérlegelésével. Az első ilyen forgatókönyv azt mondja, hogy nincs itt semmi látnivaló, csupán a cum hoc ergo propter hoc (ezzel együtt, tehát emiatt) logikai csapdájába estünk. Ez pedig köztudomásúlag az idült konteóhiszékenység orvosi neve. Mi köze lehet egymáshoz egy francia diplomáciai manipulációnak és egy amerikai logisztikai padlóféknek?! E szerint az olvasat szerint semmi.
Hogy mi a valószínűsége ennek a szcenáriónak? Nem túl nagy, tekintve, hogy mindkét esemény egy és ugyanazon szövetségi rendszeren belül történt. Szövetségesek között pedig az egyik legfontosabb elv az, hogy nem szegezünk meglepetéseket a partner torkának. Még akkor sem, ha nem értünk vele mindenben egyet. Trump elnök talán meglépte volna ezt a lépést, de az esélye annak, hogy Macron kész tények elé állítja az európai partnereit, nem túl magas. Ergo az esélye annak, hogy nem egy, hanem két hatalom dolgozott úgy egymástól, mint a szövetség többi tagjától elszigetelve olyan lépéseken, amik a szövetség egészére kihatással vannak, elenyészően alacsony.
A második forgatókönyv, ha kisebb mértékben is, de azért nyomokban tartalmazhat konteót. Ez a szcenárió arról szól, hogy Macron elnök a mélységesen elkötelezett európai szövetségesei háta mögött eladta a lelkét a narancsszínű Sátánnak, kiegyezett vele, és egy nagy gonddal kiköszörült diplomáciai-katonai tőrrel orvul hátba szúrták Ukrajnát. Hogy ennek mekkora az esélye?
Valószínűleg még az előző forgatókönyvnél is kisebb, mivel amint azt a Btk.-ból tudjuk, bűnrészességben bűncselekményt elkövetni súlyosbító körülménynek számít. Az Egyesült Államokban, de különösen Franciaországban az ukrán ügynek igen sok támogatója van, akik dupla árulásként élték volna meg Ukrajna hátba döfését – méghozzá egy olyan hatalommal együtt áskálódva, ami a másság megtestesítője a nyugati táboron belül.
De ha egyik fent említett forgatókönyv sem bír nagy valószínűséggel, akkor mi a legvalószínűbb szcenárió?
Számomra a következő lehetőség tűnik a legvalószínűbbnek.
Az izraeli–iráni háború és az amerikai fegyveres beavatkozás egy nukleáris küszöbállam ellen összekeverte és újra leosztotta a geopolitikai kártyalapokat.
Az USA bebizonyította, elsősorban önmaga előtt, hogy az afgán és az iraki betoncipők ellenére képes rövid távú fegyveres sprintekre, és hogy a Trump-adminisztráció habozás nélkül fog katonai eszközökhöz nyúlni mindaddig, amíg a dolog nem jár hosszú távú elkötelezettséggel.
Még akkor is – vagy talán különösen akkor –, ha ezt egy unilaterális akció keretében lesz kénytelen megtenni. Ezekhez a jövőbeli katonai akciókhoz pedig katonai eszközökre van szüksége itt és most, jelen időben. De az sem kizárt, hogy ez a fegyverstopdolog egyfajta kompenzáció is volt, egy gesztus a Republikánus Párt zajos és sokszor kellemetlen izolacionista kisebbsége felé.
Franciaország azonnal felmérte egyrészt a saját dübörgő irrelevanciáját, másrészt pedig az amerikai unilaterializmusban rejlő veszélyt. Az az Amerika, amely hajlandó szemrebbenés nélkül lebombázni egy nukleáris küszöbállam atomlétesítményeit, egyetlen tollvonással kifordulhat az orosz–ukrán háborúból, stratégiainak jövedelmezőbb lehetőségeket keresve.
Ahogy azt anno De Gaulle elnök észrevételezte: az USA nem Európában parkol, és ebből következően bármikor hátat fordíthat az Óvilágnak. Ebből a szemszögből nézve a július 1-jei telefonhívás egyfajta megelőző diplomáciai csapásmérés volt, és azt hivatott biztosítani, hogy Franciaország ne maradjon le a geopolitikai futóversenyben.
A gall kakas általában szélkakasként is egészen elfogadhatóan funkcionál. Most is igen korán és finom érzékkel reagált a megváltozott körülményekre.
Mindkét döntés lavináját az indiai–pakisztáni, de legfőképp az izraeli–iráni háború hógolyója indította el. A célok, amiket ezekkel a lépésekkel megpróbáltak/megpróbálnak elérni, nem ugyanazok. A belpolitikai pályán legalábbis egyértelműen nem azok. Ugyanakkor igen könnyű beazonosítani azt a végtelent, ahol ezek a párhuzamosak újra találkoznak. Ez pedig az orosz stratégiai pozíció hirtelen megerősödése.
Az egyidejűleg landoló amerikai fegyverstop és a francia telefonhívás validálta a Kreml politikai, diplomáciai és katonai stratégiáját. Miután az Ukrajna elleni hibrid akció kudarcot vallott, és miután Oroszország képtelennek bizonyult arra, hogy ott és akkor egy gyors kinetikus sikert arasson, a sok évszázados mintázat alapján a Medve újra egy elhúzódó attríciós háborúra rendezkedett be.
A kifullasztó hadviselés nemcsak a katonai porondon zajlott, hanem a diplomáciai és a gazdasági hadszíntereken is. Mivel a kezdeti vereségek okozta presztízsveszteség olyan pofon volt az orosz nemzeti büszkeségnek, amit már nem lehet el nem csattanttá tenni, a Kreml lemondott arról, hogy egy látványos győzelmet arasson kiütéssel, és látszólag megelégedett azzal, hogy ezt a mérkőzést csupán pontokra fogja megnyerni.
A korlátozott célokat egy jóval szerényebb stratégia kötötte össze a szűkösen rendelkezésre álló eszközökkel. Az ukrajnai terület közel 20 százalékának birtokában az oroszoknak nem kell tökéletes csatárjátékot produkálniuk. Csupán egy kicsivel kell jobbnak lenniük az ukránoknál, és csupán egy kicsivel kell kitartóbbnak lenniük Ukrajna szövetségeseinél.
Az idestova három és fél éve tartó, gleccser sebességével vánszorgó, de megállíthatatlan előrehaladás a frontokon azt jelzi, hogy az első feltételt Oroszország magabiztosan kipipálhatja.
Az Ukrajnába érkező nyugati fegyverszállítmányok, amik csak nyomokban tartalmaznak taktikai szintű támadó fegyvereket, a defetisták bevásárlólistája. Ha egy pillantást vetünk rá, egyértelművé válik, hogy se az ukránok, se a szövetségeseik nem hisznek egy jövőbeli stratégiai szintű offenzívában.
Ami a második feltételt illeti, az oroszok joggal feltételezhetik, hogy ez most került kipipálásra Franciaország és az USA által. Macron telefonhívása egy amúgy is igen hézagos diplomáciai tűzfalon ütött még egy további rést.
Az USA által kihirdetett fegyverstop pedig abban a pillanatban érkezett, amikor az orosz nyári offenzíva – és vele párhuzamosan a stratégiai bombázókampány – egyre fenyegetőbb crescendóval dübörög.
Jelen pillanatban az orosz győzelem egy árukapcsoláson múlik. Ha sikerül a háborús céljaikat „deal”-ként megfogalmazni, és úgy csomagolni, hogy a celofán alá beférjen egy Nobel-békedíj Trump elnök számára, akkor minden okuk meglehet az óvatos optimizmusra.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
